Az újságíró félelme

avagy előtérben a háttér

„Hány kezdés nem jut el a célig.
hány ösvény nem fut fel az égig.
hány küzdés nem jut el a vérig?
Mi lesz, ha egy egyszer számon kérik?”
(Füle Lajos: Mi lesz, ha…)

Milyen lesz a Vajdasági Magyar Szövetség által szabványosított vajdasági magyar sajtó? Alighanem olyan, mint az igazi bácskai eső. Az indulatos szél makacs, sötét felhőkkel érkezik, és jókora port kavar, de csak igen kevéske áldásos csapadék hullik ránk az égből…
A Magyar Szó, az egyetlen napilapunk esetében rekordidő alatt bebizonyosodott az ősrégi szentencia örök érvényű igazsága, amely szerint: előbb bekövetkezik az, amitől félsz, mint az, amit remélsz. A szigorú, kőkemény keretek közé préselt, erőnek erejével megnyomorított újságunk már-már az úgynevezett Viaszember által fémjelzett, a múltból kísértetként, szellemként elősuhogó korszakot idézi. ( Amelyet mi, fiatalabbak, szerencsére nem testközelből, hanem éppen csak hírből ismerhettünk. Némi gúnnyal és iróniával az egész „Vajdaság főszerkesztőjének” titulált – hófehér zoknis – Radomannal való találkozást azonban már nem sikerült elkerülnünk. Az azóta szállóigévé vált dölyfös/karcos kijelentése, amelyet Gombás Gabriellának, a lap szabadkai újságírójának tett: „Nem sokáig lesz neked privát újságod!”– ma már éppúgy idéz egy letűnt korszakot, ahogyan a szlovén Vinko Hafner mutatóujja, vagy Nenad hullámos fürtjei, vagy a macedón Vaszil Tupurkovszki citromsárga pulóvere. A múlt azonban most is itt settenkedik, itt ólálkodik körülöttünk.)
A Magyar Nemzeti Tanács a Médiastratégia két hónappal ezelőtt történt elfogadásakor bizonyára nem tett olyan hangos és hangzatos kijelentést, hogy nem sokáig lesz már a Magyar Szó a demokratikus közvélemény napilapja, mégis nagyon úgy fest a dolog. Merthogy a legerősebbik magyar politikai párt vezényletével (ha nem is önként és dalolva, de mégis csak vezényszóra) éppen ebbe az irányba masíroz(gat)unk.
Az utóbbi időben többféle bírálat is elhangzott a Magyar Szó számlájára. Jócskán elmarasztaló kritikával illették például a szerkesztőség tagjait mondván, hogy miért hallgatnak olyan konokul, miért tűrik csendben a megaláztatást, és egyáltalán mindazt, ami mostanság a lap körül történik. Mi lehet az oka annak, hogy eszük ágában sincs fellázadni a parancsuralmi, dirigált szerkesztéspolitika ellen, a zsarnokság, a szorongattatás ellen? Miért van az, hogy inkább elviselik és elszenvedik azt? Miért nincsen egy ember – csak egyetlenegy! –, aki ki merné mondani, hogy: elég volt a gúzsba kötött szavakból, és a valódi újságírás megbecstelenítését jelentő tollbamondásos firkászkodást nem csinálja tovább?
Véleményem szerint ennek a mérhetetlenül tömény hallgatásnak csakis egyetlen oka létezhet. És az az egy indok is pofátlanul prózai. Mert a keresett válasz a feltett kérdésekre túlontúl egyszerű. Olyannyira, hogy akár egyetlen szóban is összefoglalható. A baj neve: félelem. De tévedés ne essék, ez nem az írástudó, ez nem az alkotó ember félelme! Amit úgy is mondanak, hogy: die Angst vor dem leeren Blatt. Nem, ez nem az! Ez annál ezerszer rosszabb! Ez annál ezerszer kegyetlenebb! Mert ez maga az egzisztenciális félelem. A lassú erózió. A késleltetett agónia. Amely elől nem lehet kitérni. Amely elől nincs menekvés. És a végkifejlet szempontjából teljesen mindegy, hogy az úthenger szemben jön veled, vagy éppen csak utolér.
Jól tudom, lehetne most félelemmel kapcsolatos közhelyeket felsorakoztatni kilométerszám. Aki fél, az nem lehet szabad, mert a félelmei gúzsba kötik. Aki fél, az nem is él. Mert félelemben nem lehet élni. (Ízlelgetem, de mindhiába. Nincsenek jó szavak.) Márpedig a félelem igencsak hatalmas úr. Már-már vetekedik a pénzzel. Akkora. Az újságíró viszont meglehetősen óvatos és meglehetősen pipogya szerzet. Legalábbis mifelénk az. Ritkán megy – előre megfontolt szándékkal meg különösképpen ritkán! – fejjel a falnak. Mert bizonyára már adódott alkalma (épp elégszer) megtanulni és megtapasztalni azt, hogy a fal általában keményebb szokott lenni, mint az ő kis felforrósodott, sistergő kobakja. Ezért inkább hárít, hárít rendületlenül, ellenáll a gaz csábításnak, és a bűnre vezető alkalmakat elkerüli. Úgy véli, kár lenne a koponyája fizikai épségét veszélyeztetni. Nem ér meg neki annyit sem a saját írásszabadsága, sem az egész sajtószabadság – szőröstül-bőröstül. Az ő kis látszólagos, mondva csinált nyugalma mindennél többet ér.
Tapasztalatom szerint a bátorság e téren aligha fejleszthető. Bátorságra gyúrni akár egy edzőteremben, akár egy szerkesztőségi szobában, eléggé reménytelen vállalkozás. A karakán kiállást nemigen lehet sem izmosítani, sem szálkásítani. Vagy már eleve megvan valakiben az a fajta hivatástudattal és szakmai elkötelezettséggel párosuló őrültség, hogy „nem számít, mibe kerül, én megadom az árát!”, vagy sosem lesz meg. Levélben kérni a Mikulástól hasztalan. Arra várni, hogy aki este jámbor nyuszi módján lapult meg a kis langymeleg/ólmeleg vackában, az majd reggel prüszkölő, tüzet okádó hétfejű sárkányként ébred, nem egyéb a puszta illúziónál.
És akkor jöhet a következő kérdés. Nincs is semmiféle kitörési mód? Végképp nem lehet kikecmeregni a bűvös körből? Ebbe most már végérvényesen bele kell törődni, el kell elfogadni, mert másképp már úgysem lesz? Dehogyis. Mindig van mód a szabadulásra. Csak az a bökkenő, hogy ki akar saját magának bajt? Ki az a balga? Ki szeretné kockára tenni az olyan, amilyen, de mégis csak egyfajta biztonságot szavatoló kis munkahelyét? Az anyagi biztonságérzetét… A családja megélhetését… Azt gondolom, épp elég visszatartó ereje van mindennek. (Idézzem most még József Attilát is? „Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet.”) De! Muszáj. Akkor is, ha nem lehet. (Mert a bűnről igazán csak annak van mondanivalója, aki már megvívta vele a maga harcát.) Természetesen mindennemű egyéni vállalkozás eleve halálra ítéltetett. A kamikaze-féle hadművelet egyenlő az öngyilkossággal. Mert ugyan mi lehetne a sorsa a most magányos lázadónak? Az, ami mindig is volt. Mellőzés, kirekesztés, ellehetetlenítés, meghurcoltatás, eltávolítás. Csak a csoportosan kifejtett ellenszegülés, az együttes fellépés, a csordaszellem, a nyájszellem lehet az egyedüli üdvözítő. Persze, azzal is tisztában vagyok, mivel szokás ilyenkor visszavágni. Egység??? Hol létezik itt összefogás? Amikor szinte több csoportosulás van, mint ahány ember…
Természetesen minden porcikámmal tiltakozom, és minden idegszálammal berzenkedem az ellen, hogy a teljesítményhiányos elit igyekszik hamis képet festetni a valóságról, igyekszik hazugságra kényszeríteni a szinte teljes vajdasági magyar sajtót, és igyekszik kiirtani belőle – de gyökerestől! – a rebellis hajlamot. És mérhetetlenül fáj nekem ez az agyonhallgatás. Elítélem. Nem fogadom el. Csupáncsak: megértem. Meg tudom érteni.

Szabó Angéla
http://www.vajma.info/cikk/olvasok/79/Az-ujsagiro-felelme.html,2012. január 5. [17:18]