Doktor Halál

 

Nekünk olyan egészségügyi miniszter jutott, akit a háta mögött hátborzongatóan csak Doktor Halálnak „becéznek”. Első hallásra van ebben a gyógyító meg a halál-féle párosításban valami eleve ellentmondásos, de ha kicsit elmélkedünk, gyorsan belátjuk, hogy az orvostudomány minden erőfeszítése ellenére az elhalálozás továbbra is 100 százalékos, s így már nem is tűnik olyan morbidnak a névalkotás.

A Haláldoktor miatt azonban össznépi riadalomra nincs okunk, mert amióta a kormányfőnk országos cimborájává fogadta Zlatibor Lončart, ezt a széplelkű sebészorvost, azóta már nemigen űzi az embertákolgatás, emberreperálás gyönyörűséges mesterségét. Tévedhetetlen, omnipotens, polihisztor vezérünk a saját képére, öblös kaliberű politikust faragott belőle, s mivel ő meg – mestere mintájára – mindig hiba nélkül végzi a munkáját, másodízben is rábízta a honi egészségügy dolgainak egyengetését. Persze egyébként sem kellene rettegnie senkinek attól, hogy a vészesen nagy tudású gyógyító szikéje alá feküdjön, mert ő alaposan kitanulta a szakmát (volt rá ideje), ugyanis teljes 8 éven át uzoválta az orvosi leckéket – ennyi idő alatt sikerült elvégeznie az egyetemet. A diplomáját azonban eddig még a madár sem látta, csak úgy becs’ szóra szokták elhinni, hogy igenis van neki.

A szakmai életrajzában mazsolázgatók néhány olyan fiktív, a tudományos fantasztikum kategóriájába sorolható elemet is találhatnak, amelyek a mesterségbeli továbbképzésével kapcsolatosak. Bő lére eresztett, öntömjénező interjúiban gyakran szokott dicsekedni azzal, hogy több alkalommal is megfordult Angliában különféle kurzusokon, s ahonnan végül a májátültetés első számú szerbiai szakértőjeként repülhetett haza. Az önbizalmáról is elhíresült doktorunk általában nem vesz tudomást arról, hogy az országban már legalább 20 éve végeznek ilyen műtéteket, meg arról se, hogy csak Zoran Milošević professzor eddig közel 30 ilyen beavatkozást hajtott végre. Újrázó miniszterünk kárörvendő, ámde kiváló ismerői szerint, ennek az angolos politikusi túlzásnak az igazságtartalmát erősen megkérdőjelezi az a tény, hogy Lončar úr egyáltalán nem locsog angolul, merthogy nem tud angolul. Sőt azt is a fejére olvassák, hogy a tudományos munkálkodás terén sem fűtötték különösebb ambíciók: a skalpjára vadászók csak egyetlenegy olyan anyagot találtak, amiben szerepel a neve, de ott is csak 9. társszerzőként.

A rossznyelvek szerint a legkomolyabb sebészi tapasztalatait a Szerbiai Klinikai Központ sürgősségi osztályán szerezte, méghozzá a belgrádi alvilág hétpróbás bűnözőinek gyógykezelése által. Legközelebbi munkatársával a bandaháborúk leszámolásai során megsérült, megsebesült rosszfiúk ellátásával (vagy egyenesen a másvilágra történő átsegítésével) olyan hírnevet szerzett magának, ami egy csapásra ismertté tette.  A legendás szerb gengsztervilág krémjének legveszedelmesebb fenegyerekeit éppen a kórházban volt alkalmuk testközelből megismerni. Így kerültek kapcsolatba annak a rettegett (leginkább kábítószerben utazó) zimonyi klánnak a tagjaival is, akik 2003-ban megrendelésre eltették láb alól Zoran Đinđić miniszterelnököt. És éppen az alvilági összefonódásaik miatt a Haláldoktornak és a bűntársának, Milan Risovićnak a nevét is emlegették a merénylet idején. Azt is tudni vélik, hogy a likvidálás napján Lončar doktor kétszer is megjelent a kórházban, a sebesült hogylétéről pedig éppen az a Risović tájékoztatta percről percre, aki maga is résztvett a politikus újraélesztésében.
Ők ketten voltak azok, akik a sürgősségi osztályon parancsra bármit elvégeztek. Ha az volt az utasítás, hogy egy olyan bűnözőt kell kivonni a forgalomból, aki nem tartozik a zimonyi klán tagjai közé, akkor rendszerint őket mozgósították. Ha úgy szólt a megrendelés, hogy az illető nem hagyhatja el élve a kórházat, akkor ők hidegvérrel eltették láb alól. A leginkább bevált gyakorlat szerint: egyszerűen megmérgezték. De ha éppen úgy kívánta a helyzet, az orvosi leleteket is készségesen megmásították, a bandavezérek pedig a hamis dokumentációval a köreikbe tartozó, rács mögé került bűnözőket könnyen kiszabadíthattak a börtönből.
Értelemszerűen az alvilág sosem maradt adós a két fehér köpenyesnek a megérdemelt fizetséggel, mindig elképesztő pénzösszeggel jutalmazta a szakszerűen elvégzett munkát, de megtörtént az is, hogy ajándékautóval viszonozta a kért szívességet. Miniszterünk is a sürgősségin eltöltött évei alatt kapta a kezdő nagy summát, abban az időben vásárolta meg élete első lakását és az első kocsiját is. Mi több: a Doktor Halál gúnynevet is akkor ragasztották rá. Nyilván nem teljesen érdemtelenül.
A Đinđić-féle tárgyalás során a védett tanúk arról számoltak be, hogy a Haláldoktor igen gyakori és szívesen látott vendég volt a zimonyi klán főhadiszállásán, ahol több alkalommal fényképezkedett is a sztárságig jutott bűnözőkkel, az emeletes villa medencéjénél, amely fotó aztán elő is került, és szíves-örömest meg is lobogtatták a fővárosi újságok. 
Amikor a halálra szakosodott két csodadoktor talpa alatt égni kezdett  a talaj, Risović a horvát útlevelével repülőre pattant, és meg sem állt Kanadáig. Hogy mentse az irháját, igyekezett egykettőre megszerezni az állampolgárságot, azonban itthonról így is utánanyúltak. Miután Snežana Malović lett  Szerbia igazságügyi minisztere, kérte az elfogatását és a kiadatását. Erre azonban mindmáig nem került sor. Tettestársa, a Haláldoktor nem volt ily mértékben ijedős, ő nem szökött külföldre, helyette megbízott befolyásos politikus haverjainak a mindenhatóságában. A vizsgálódások során egy kicsit őt is megszellőztették, a látszat kedvéért le is tartóztatták, de gyorsan kiszabadult az előzetesből, hiszen a háttérben hatékonyan működött az elsíkáló politikusi masinéria, és (ahogy ez errefelé lenni szokott) semmit nem sikerült rábizonyítani.
Az ismert érsebész, Boško Đukanović több izromban is hangzatosan bírálta a hatalmat bitorló Szerb Haladó Párt piszkos politikáját, és időnként a Haláldoktorra is ráhúzta a vizeslepedőt. Azzal a kijelentésével, hogy „csak egy kicsivel vagy jobb sebész, mint amilyen volt a megboldogult öreganyám“, Lončarnál alighanem kiverhette  a biztosítékot, mert az beperelte a gyalázkodót. Az eljárást azonban sohasem folytatták le, az eset avatott ismerői szerint nyilván azért nem, nehogy még aprólékosan ki kelljen vizsgálni: az ország egészségügyi miniszterének esetében honnan is ered a Doktor Halál elnevezés.
A haladó párton belül zajló választási marakodás hevületében az elmúlt hetekben ismét elővették az úgynevezett Lončar-ügyet. Ezúttal az a fénykép barangolta be a sajtót, amelyen a Haláldoktor a zemuni klán néhai vezérével ölelkezik, és amely fotó létezése már a Đinđić-per tárgyalásának kezdetén felvetődött.        Amikor a napokban rákérdeztek, Vučić kormányfőnk úgy nyilatkozott, hogy különösebb boldogsággal nem tölti el az, hogy az egészségügyi miniszter bűnözőkkel is fotózkodott, de hozzátette, hogy a doktor úrnál fontosabb személyekről is készült fénykép ugyanott. Boža Spasić biztonságpolitikai szakértő szerint 100-nál is több befolyásos politikust kaptak már lencsevégre a belgrádi gengszterek egykori villájában bűnözők társaságában, akiknek azonban nincsenek emiatt álmatlan éjszakáik, mert Szerbiában a politika meg az alvilág szoros összefonódását nem büntetik. 
A Szerbiai Haladó Párt sajnos még nem halódó párt, nálunk egyelőre csak az egészségügyi rendszer az, ami haldoklik, és folyamatosan romló/romboló állapotára nem is létezik orvosság. De érdemes-e csodálkozni ezen, ha az egészségügyi miniszterünk nem más, mint maga a (Doktor) Halál?

Szabó Angéla