Моst már szinte evidens, hogy Aleksandar Vučić, Szerbia jelenlegi miniszterelnöke lesz a Szerb Haladó Párt jelöltje a soron következő köztársaságielnök-választáson, és nagyon úgy tűnik, hogy a párt második embere, Tomislav Nikolić jelenlegi köztársasági elnök is még egyszer megméretteti magát, ami még egzotikusabbá teszi a valamikor talán április folyamán megrendezésre kerülő politikai cicaharcot.
Vučić indulása különösebben nem lepett meg, és bizonyos tekintetben meg is értem a hatalmon lévő párt elnökségének a döntését, mert én sem rajtolnék el egy kevésbé esélyes versenylóval egy lóversenyen, amikor az istállómban áll egy sokkal esélyesebb paripa, csak akkor korábban nem kürtöltem volna szét a nagyvilágban, hogy eszem ágában sincs rajthoz állni, mert még a szavamon fognak, s megorrolnak érte a szavazópolgáraim.
Vučić mégis megtette ezt, függetlenül attól, hogy korábban azt nyilatkozta, hogy nem szándékozik indulni az elnökválasztáson, vagyis nem szépítve a dolgokat: hazudott. Persze a (szerbiai) politikusok esetében ez egyáltalán nem tekinthető szenzációs dolognak, csak valljuk be őszintén, Vučić igen gyakran keverte a valóságot az „alternatív tényekkel”. Egy ideig még hajlamos is az ember bevenni az erősödő Szerbiáról és az emelkedő életszintvonalról szóló lózungokat, de a kicsit is értelmesen gondolkodó szavazópolgároknak is megvan a tűréshatára. Márpedig Vučić ezúttal is bebizonyította, hogy teljesen hülyének nézi Szerbia lakosságát, aminek egyszer még meglesz a maga böjtje.
A kérdés csupán az, hogy mikor. Mert akármennyire is erős jelenleg a haladók és a talpnyalóiknak a serege, előbb-utóbb mindenkinél betelik a pohár, s hatalmas – és félek, hogy fájdalmas – pofára esés lesz a vége a regnálásuknak. Ez persze elsősorban azon múlik, hogy a jelenlegi szerbiai ellenzék mennyire képes gatyába rázni magát, és a szerbiai átlagpolgároknak mikor lesz elegük abból, hogy kreténeknek nézzék őket, akiket meg lehet etetni a napi reality show adaggal, Szulejmánnal, a különböző látszatberuházásokkal és a legsötétebb kilencvenes éveket felidéző ellenségkreálással.
Tomislav Nikolić jelöltetése pedig azt bizonyítja, hogy a látszólagos egység ellenére érdekes játszmák zajlanak a haladók körében. Azt sem tartom lehetetlennek, hogy egyfajta ügyes, orosz politikai szlenggel élve maszkirovkának, vagyis figyelemelterelésnek, megtévesztésnek vagyunk szemtanúi, amelynek elsődleges célja az, hogy az ellenzék jelöltjei elbízzák magukat, vagy pedig az ez idáig is oroszbarát politikájáról híres Nikolić mögött Moszkva keveri a kártyalapokat. Véleményem szerint cseppet sem véletlen, hogy a Nikolić indulásáról szóló hírt az orosz kormányhoz közel álló Szputnyik elnevezésű médiacsoport közölte. Bármelyik elmélet is bizonyul helyesnek, ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy a haladók egyfajta orosz rulettet kezdtek el játszani, aminek még csúnya vége is lehet.
Ezek után akaratlanul is felvetődik a kérdés, hogy nekünk, vajdasági magyaroknak miért is kell részt vennünk az egészben. A minap az egyik ismerősöm is megkérdezte tőlem ugyanezt, s elmondta, hogy Vučićra (és Nikolićra) véletlenül sem szavazna, viszont Saša Jankovićról sem tud semmit, s az sem tetszik neki, hogy az egykori köztársasági ombudsman nem fejtett ki konkrét álláspontot a vajdasági magyarsággal kapcsolatban. Véleményem szerint azonban a vajdasági magyarság számára (is) igencsak sorsdöntő a soron következő köztársaságielnök-választás, nekünk igenis szint kell vallanunk, hogy Aleksandar Vučićnak, Nikolićnak, a Szerb Haladó Pártnak és talpnyalóinak asszisztálunk-e abban, hogy újjáélesszék a vérzivataros kilencvenes évek démonjait. Mert a jelenleg legerősebb vajdasági magyar párt hiába tesz nagy erőfeszítéseket a szerecsenmosdatásra, s próbálja az itt élő magyar közösséget kiskorúsítva bizonygatni, hogy mennyire jó fiúk is ezek a szerb radikálisokból átvedlett naprednjákok, s a kilencvenes években sem volt minden rossz, a hivatalos adatok szerint hatvanöt vajdasági magyar veszett oda a balkáni háborúkban, a behívók elől pedig rengetegen elmenekültek sorainkból. Az itthon maradtak számára maradt a hiperinfláció, a nélkülözés, s nem utolsósorban az örök bizonytalanság és rettegés, amelyet Slobodan Milošević, Vojislav Šešelj mellett Aleksandar Vučić és Tomislav Nikolić neve is fémjelezett. Vučić volt az, aki a miloševići rendszer utolsó éveiben tájékoztatási miniszterként bevezette a hírhedt, tájékoztatásról szóló törvényt, amely drákói büntetéseket rótt ki a miloševići rendszerrel szembeszálló független és ellenzéki médiumokra. A Dnevni Telegraf, Evropljanin, Danas, Glas Javnosti, Blic napilapokat és más médiumokat több mint egymillió egykori német márka pénzbüntetés kifizetésére ítélték, Slavko Ćuruvija újságírót megölték, öt újságírót pedig börtönbe zártak.
Tomislav Nikolić a kilencvenes években Šešelj félkatonai alakulatában Baranya területén vett részt a horvátországi harcokban, a csetnikeknek az Antin faluban elkövetett háborús bűneivel és több ember lemészárlásával is kapcsolatba hozták a nevét.
Velük szemben a vajdasági magyarság leadhatja a voksát egy európai, a szomszédaival békés kapcsolatokat ápoló Szerbiára is, amelyet – akárhogy is nézzük jelen pillanatban – Saša Janković képvisel.
A politikai életben szűznek számít, a neve nincsen besározva különböző botrányokkal és visszaélésekkel. Ezenkívül az elmúlt években újságíróként, emberjogi aktivistaként és köztársasági ombudsmanként is kivette részét egy élhető és európai Szerbiáért folyó harcban.
Az elnökjelölteket illetőleg nem szabad megfeledkezni Vuk Jeremićről, s azokról sem, akik még a „futottak még” kategóriában abszolút esélytelenként igazából labdába sem rúghatnak, és csak azért vesznek részt a játékban, hogy a szavazatokat megosztva Vučić (vagy Nikolić) malmára hajtsák a vizet. Vagyis a választás lehetősége adott, s nekünk, vajdasági magyaroknak mindenekelőtt a saját érdekünkben kell élni vele, s ezért sem mindegy, hogy kire adjuk le a voksunkat, mert nemcsak Szerbia jövője, hanem a vajdasági magyarság jövője is a tét, nem beszélve arról, hogy a választásokat követő hétfő reggel miképpen nézzünk majd bele az elénk tartott tükörbe, s miképpen magyarázzuk meg a gyermekeinknek, hogy egy olyan személyre adtuk le a voksunkat, aki előszeretettel idézi meg a vérzivataros kilencvenes évek kísérteteit.
 
http://szabadmagyarszo.com/2017/02/17/elnunk-kell-a-valasztas-lehetosegevel/, 2017. február 17.