Száz évvel ezelőtt, 1918 december 1-én Belgrádban kimondták a Szerb-Horvát-Szlovén állam, közhasználatos nevén Jugoszlávia megalakulását, melyben Ószerbia vezetésével az általa megszállva tartott Délvidék, Montenegró, Bosznia, Horvát-Szlavónország, a szlovénok-lakta Krajna és Karintia egyesültek.
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (SZHSZ) 1918. december 1-én született meg. Karađorđević Sándor
régens és trónörökös 1919 januári rendeletével az államot nyolc
tartományra osztotta. A Magyarországtól elcsatolt Bácska (Bács-Bodrog
vármegye), Bánát (Torontál és Temes vármegye) és Baranya (az ún.
baranyai háromszög) Vojvodina / Vajdaság néven az új állam egyik
tartománya lett.
A Szlovén-Horvát-Szerb Királyság kikiáltása 1918. december 1-jén Belgrádban
Az állam nem nemzetállamként, hanem több
nemzetiségű államként jött létre. Etnikai heterogenitását jól mutatja,
hogy a legnagyobb lélekszámú nemzet, a szerbek aránya mindössze 38-39%-os volt. A szerb politikai elit ezen probléma kezelésére két kísérletet tett:
Az első kísérlet az állam
megalakulásától 1929-ig tartott. Ennek lényege három dologban fogható
meg: 1. Megteremtették és hangoztatták a „szerb-horvát“ politikai nemzet
ideológiáját. 2. Erőteljes közigazgatási centralizációt folytattak és
így próbálták elejét venni mindenféle föderációs és autonómista
törekvésnek. 3. A szerb
politikai elit minden politikai, közigazgatási és katonai pozíciót
elfoglalt, sőt a gazdasági erőforrások birtoklásában is megpróbált saját
maga javára arányeltolódást elérni.
Ezeket a törekvéseket a jugoszláv állam
nem szerb lakói nem fogadták el. Például a horvátok mereven
elutasították a „szerb-horvát nemzet“ koncepcióját és a centralizációt,
ehelyett a jugoszláv állam föderalizálása és ezen belül a horvát
területek autonómiájának kivívására törekedtek.
A második kísérlet 1929-től a királyi
diktatúra keretei között bontakozott ki, amikor is Sándor király arra
törekedett, hogy megteremtse az egységes jugoszláv nemzetet. Ennek a
szándéknak a lényege két dologban fogható meg: 1. Ideológia szempontból:
a szerbek, a horvátok és a szlovének, illetve az országban élő többi
szláv nép egyetlen egységes nemzetet, a jugoszláv nemzetet alkotja. 2. Közigazgatási
szempontból: a bánságok határainak olyanféleképpen történő meghúzása,
hogy egyrészt a hagyományos történelmi egységeket feldarabolják,
másrészt a lehető legtöbb bánságban biztosítsák a szerb többséget.
A
szerb politikai elit támogatta ezt a második kísérletet is, mivel a
Sándor király-féle jugoszláv retorika mögött továbbra is lehetősége
nyílt a szerb nacionalizmus érdekeinek érvényesítésére.
Így az egységes jugoszláv nemzet megteremtésére irányuló törekvés
kudarccal zárult, a szerbeket, horvátokat, szlovénokat már nem lehetett
egységes nemzetté formálni.
A két világháború közötti jugoszláv állam politikai szempontból tulajdonképpen centralizált, militarista nagyszerb állam volt.
A jugoszláv állam másik súlyos
problémájává az vált, hogy a gazdasági élet regionális különbségei
komoly konfliktusforrássá váltak. Az új állam keretei közé került régiók
1918 előtt nem álltak egymással szoros gazdasági kapcsolatban, ebből
következően gazdasági tradícióik és fejlettségük jelentős mértékben
különbözött. A régióknak különböző volt a gazdasági és a jogi rendje, a
kereskedelmi kapcsolatrendszere és orientációja, a vasúti szabványai.
Jól mutatja ezt a sokszínűséget, hogy az új állam négyféle pénznemet és
hat különféle adórendszert örökölt.
Jugoszlávia régióit a gazdaság fejlettsége szempontjából két csoportba sorolhatjuk, úgymint közép-európai, illetve balkáni.
A közép-európai csoportba az alábbi régiók tartoznak: Szlovénia, Horvátország, Dalmácia, és Délvidék.
A balkáni csoportba az alábbi régiók
tartoznak: Ószerbia („Szűkebb Szerbia“ azaz Délvidék nélkül),
Montenegró, Macedónia, Bosznia-Hercegovina.
Némi
egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a volt magyar és osztrák
területek – kivéve Bosznia-Hercegovinát – alkották az új állam fejlett
régióit, míg az összes többi régió fejletlennek, elmaradottnak volt
minősíthető.
A belgrádi politikai elit előtt az
egységes nemzetgazdaság megteremtésére kétféle megközelítési mód
kínálkozott: 1. Az eltérő adottságú régiók gazdasági életét oly módon
összehangolni, hogy működésük össz-jugoszláv érdeket szolgáljon. Azaz
minden régió úgy érezze, hogy számára megéri a jugoszláv állam részeként
működtetni gazdaságát, mert az számos előnnyel jár rá nézve. 2.
A nemzetgazdaság működtetésében – akárcsak a politikai mezőben – a
szerb nemzeti érdekeket előtérbe helyezni, a többi régió rovására.
Belgrád a fentebb vázolt két lehetőség
közül a másodikat választotta, ezzel még jobban elmélyítette a fejlett
észak (Szlovénia, Horvátország, Délvidék) és a fejletlen dél (Ószerbia,
Montenegró, Montenegró, Macedónia) ellentétet az államon belül.
Ez két területen mutatkozott meg élesen,
egyrészt az egyenlőtlen adóterhekben, a dunai (nagyjából a Délvidék),
szávai (Szlovénia) és drávai (Horvát-Szlavónország) bánságokban
lényegesen több adót fizettek, mint magában Szerbiában. Másrészt a
költségvetés egyenlőtlen elosztása a régiók között. A
jugoszláv állam költségvetésének 2/3 részét Szerbiában költötték el
(állami beruházások, általános kormányzati szolgáltatások biztosítás),
miközben a Horvátországban beszedett adónak csak a felét költötték el
helyben. Az egykor osztrák és magyar uralom alatt álló
területek, melyek fejlettebbek voltak mint Ószerbia, a két világháború
közötti Jugoszlávia számára sok erőforrást szolgáltattak – ipari
üzemeket, vasútvonalakat, utakat, kikötőket, bányákat, erdőket,
mezőgazdasági termékeket és adóztatható jövedelmeket -, amelyeket a
szerbek kizárólagosan saját nemzeti érdekeiknek megfelelően
zsákmányoltak ki.
Mindezek következtében a gazdaság
regionális különbségei újabb konfliktusforrássá váltak a jugoszláv
államon belül. A fejlettebb régiókban élő szlovének, horvátok, magyarok
és németek úgy érezték, hogy a belgrádi kormány gazdaságpolitikája
megkárosítja őket a szerbek javára. Ezeket a regionális problémákat az
1929-33-as világgazdasági válság még jobban elmélyítette.
Jugoszlávia két világháború közötti
történelme úgy zárult, hogy a nagyobb etnikai közösségek ellenséges
viszonyban álltak egymással, az egységes nemzetgazdaság megteremtése
pedig jóformán meg se kezdődött, azaz a szerb politikai elit nem volt
képes a strukturális problémák kezelésére. Így ezen megoldatlan
problémák – kiegészülve a német nagyhatalmi, törekvésekkel – logikus
módon vezettek el a jugoszláv állam felbomlásához.
A délvidéki magyarság helyzete
Az 1921-es népszámlálás adatai szerint a
jugoszláv állam keretei között élő magyarság létszáma 467 658 fő volt,
melyből 376 107 fő élt Délvidéken. Ezen félmilliónyi magyar kisebbség
politikai és jogi koordinátáit alapvetően két dokumentum határozta meg,
egyrészt a Saint Germain Laye-i szerződés, másrészt a jugoszláv
alkotmány.
Családnevek puszta mérlegelésével
állapítgatták meg anno a délvidéki magyarok nemzetiségi hovatartozást.
Mint látjuk, a nemrégiben I. Péter szerb király domborműve előtt főhajtással és koszorúzással tisztelgő Fejsztámer Róbert magyarkanizsai polgármester őseit a szerb rezsim nem tekintette magyarnak csupán a vezetéknevük „nem magyaros” hangzása miatt
A jugoszláv állam hosszas huzavona után a
Saint Germain Laye-i szerződést – ez garantálta a kisebbségek jogait –
1919. december 5-én írta alá. Ez kötelezte a jugoszláv államot, hogy
biztosítsa a kisebbségek anyanyelvi oktatását, s előírta, hogy az
oktatási, vallási, jótékony célokra fordított állami költségvetésből
arányos részt biztosítanak a faji, vallási és nyelvi kisebbségek ilyen
jellegű jogainak gyakorlásához. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, amely
1921. június 28-án (ez Szent Vid napja, ezért a szakirodalom vidovdani
alkotmánynak is nevezi) szavazta meg Jugoszlávia alkotmányát, egyszerűen
beemelte a kisebbségvédelmi szerződés megfelelő passzusait az
alkotmányba. De
valójában a szerb politikai elitből hiányzott a politikai akarat ezek
betartására, sőt nem kívánták betartani ezeket a passzusokat.
A szerb politikai elit a kisebbségekkel kapcsolatban kétféle megoldást tartott jónak: 1. A kisebbségek olvadjanak be a szerbségbe. 2. Távozzanak az országból.
Belgrád a magyar kisebbséget a veszélyesebb kisebbségek közé sorolta és a jugoszláv állam iránti kollektíve illojális elemnek tekintette őket, mely az anyaországból kiinduló területi revíziós törekvések potenciális ötödik hadoszlopa. Ennek a hozzáállásnak megfelelően Belgrád sorozatos támadásokat intézett a magyar kisebbség ellen, amelynek főbb formái az alábbiak voltak:
- Törekvés a magyarok létszámának csökkentésére. Már 1919 elején megkezdődött a magyar köztisztviselők elbocsátása és határokon „történő áttétele“. Ezt a lépést az ún. hűségeskü megtagadásával indokolták. A jugoszláv államban két alkalommal követelték meg a hűségesküt, először 1918 novemberében a Nemzeti Igazgatóságra, másodszor 1921-ben a vidovdani alkotmányra. Azokat a köztisztviselőket, akik megtagadták a hűségesküt, elbocsátották, majd „áttették“ a határon. 1918 és 1924 között 44 903 magyar hagyta el a jugoszláv államot, ebből 8 511 fő volt köztisztviselő.
- A létszámcsökkentés másik módja az ún. névelemzés volt (Svetozar Pribičević-féle névelemzési törvény 1922.), azaz a magyar kisebbség azon tagjait, akik szlávos vagy németes hangzású neveket viseltek, nem minősítették magyarnak
- A földreformot a magyar kisebbség kárára hajtották végre, illetve ezzel összefüggésben kísérlet történt a magyarság településterületének megbontására.
- Támadás a magyar iskolaügy ellen. Az 1913/14-es tanévben a Vajdaságban magyar nyelven 645 népiskola, 51 polgári iskola, 12 középiskola és 4 tanítóképző tanított. Ezzel szemben az 1934/35-ös tanévben 95 magyar nyelvű népiskola és mindössze egy középiskola – Szabadkán – működött. Ezekből a számokból világosan látható, hogy Belgrád mindent megtett a magyar iskolarendszer összezsugorítása érdekében, minden eszközzel igyekeztek a magyar oktatást akadályozni. Ennek illusztrálására egy példa: A magyar tanítókat az ország albán és macedón vidékeire helyezték, míg a szerbeket színtiszta magyar településekre.
Az iparral kapcsolatos adókat úgy alakították ki, hogy
a délvidéki vállalkozónak nem volt érdemes üzemét fenntartania,
pontosabban képtelen volt versenyezni a szerbiai vállalkozóval, aki
átlagban 70%-kal kevesebb adót fizetett, mint ő. Ennek
következtében igen sok délvidéki ipari vállalat költözött Belgrádba,
illetve Ószerbiába. Ezt a tendenciát erősítette, hogy a szerb városok
ingyen telket, illetve községi adóelengedést (adókedvezményt) adtak
ezeknek a vállalatoknak. Jól mutatja a magyar ipar és kereskedelem
elleni diszkriminációt egy apró példa: Újvidéken ún. „cégtábla adót“
kellett fizetni a „nem szláv“ cégfeliratok – amennyiben ilyet
egyáltalában megtűrtek – után.
A pénzügyek terén a jugoszláviai magyar gazdasági élet első nagy vérveszteségét a korona bankjegyeknek dinár bankjegyekre történő 4:1 arányú beváltásával szenvedte el. Ezzel a lépéssel jelentős mennyiségű tőkét szívott el Belgrád a magyar bankoktól és pénzintézetektől. Ezek után – hasonlóan az iparhoz – Belgrád a magyar tulajdonú pénzintézetek ellen is támadást indított. Ennek eredményeképpen a korábban magyar kézen lévő 168 bank, bankfiók, takarékpénztár és hitelszövetkezet a 20-as évek végére vagy tönkrement, vagy pedig szláv kézre került.
A
legkomolyabb sérelmek azonban az adózás terén érték a magyar kisebbség
gazdasági érdekeit. Ez két formában nyilvánult meg. Egyrészt ugyanazon
adónemben a délvidékieknek többet kellett fizetniük, mint az
ószerbiaiaknak (ezzel főleg az iparban támogatták az ószerbiai ipart a
délvidékivel szemben).
A délvidéki magyarság többségét magában foglaló dunai bánság négyszer
annyi egyenes adót fizetett évente, mint a szerb többségű bánságok
A jugoszláviai földreformnak a magyarság kétszeresen vált szenvedő alanyává. Először
azzal, hogy nagybirtokosaitól földjeik nagy részét elvették, másodszor
azzal, hogy a felosztott földekből a földnélküli magyarok nem kaptak.
Belgrád a földreformmal egyszerre szüntette meg a magyar nagybirtokot
(pontosabban jelentéktelenné tette), illetve nem engedte megszületni a
vajdasági magyar kisbirtokos réteget (pontosabban nem engedte
megnövekedni).
Ezzel párhuzamosan megkísérelték a
magyarság településterületét megbontani. A kiosztott földek egy jelentős
részére önkénteseket (dobrovoljác-okat) telepítettek. A dobrovoljácok
politikailag teljesen megbízható szerb és montenegrói veteránok voltak,
akik a Balkán-háborúban, illetve az első világháborúban harcoltak és
katonai szolgálataik fejében kaptak földet. Bácskába 6912 dobrovoljác
család 53 465 kat.h területet, Baranyában 235 család 5927 kat.h
területet és a Bánátban 8384 család 27 312 kat.h területet kapott. A
dobrovoljácok betelepülésének nagyságrendjét jól mutatja, hogy a
Délvidéken kiosztott földek nagy részét ők kapták meg. Belgrád ezeknek a
Délvidékre való telepítésével próbálta megtörni az egységes magyar
településterületeket.
(Rubikon nyomán)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése