– A vajdasági mészárlás eltitkolt története
Negyvenezer embert gyilkoltak le a jugoszláv partizánok módszeres kegyetlenséggel a második világháború vége felé, de erről nem lehetett beszélni a rendszerváltás előtt. Miután Cseres Tibor író megírta a magyar katonaság akciójáról szóló Hideg napokat, a könyve dedikálásán találkozott egy bácsival, aki azt kérdezte: a bezdáni emberek benne vannak-e? Nem voltak. Az író kutatni kezdett, meg akarta jelentetni a Bácskai vérbosszú történetét, de teljes egészében nem publikálhatta. Titóék persona non grata-nak nyilvánították, Kádárék meg elhallgatták a tragédiát. Ennek kettős oka volt: egyrészt meg kellett maradnunk “bűnös nemzetnek”, másrészt a kommunista, bolsevik “igazságszolgáltatás” és “felszabadítás” valódi arcát sem lehetett megmutatni. Egy elhallgatott történet nyomában.
Becslések szerint negyvenezer magyar esett áldozatul 1944 őszétől a vajdasági népirtásnak. Előző cikkemben megírtam,
hogy a Rajk-ügyben később elítélt Lazar Brankov akkoriban partizán
vérbíróként tizenkét embert végeztetett ki, köztük egy neves újságírót
is. Göncz Árpád 1998-ban Köztársasági Elnöki arany Emlékéremmel tüntette ki
ezt a bigott kommunistát, aki halála előtt, még a kilencvenes években
is tagadta a mészárlás tényét a magyar sajtóban. Most magára a
tragédiára és Cseres Tibor tiltott művére tekintünk vissza.
„Albert” jelenti a bezdáni mészárlásról
A következő jelentésre teljesen
véletlenül bukkantam rá, amikor „Albert” (a közel negyven évig jelentő
Földessy Dénes nevű újságíró egyik fedőneve) egyik dossziéját
olvasgattam: „[S.] Etelével utaztam 1984. március 30-án […]
Beszélgetés közben […] szóba került az 1944. november 3-i bezdáni
tömegmészárlás. Majd a [S.] Etele szerint >szállongó< hir, hogy
volt bezdániak Pesten az ősszel megemlékeznek szeretteik
meggyilkolásáról, a 40-ik évfordulón.
Történelmi előzmény: 1944. november
3-án a Hercegszántó és Zombor között lévő magyarlakta faluba, Bezdánba
bevonult egy 15 főnyi jugoszláv partizáncsapat és – miközben a szovjet
erők a kiskőszegi áttörés előkészitésével foglalták el magukat – a
partizánok közmunka cimén összeterelték a magyalakta falu férfiait.
Ebben a Köllőd – mai hivatalos szerb nevén Kolut – községbeli szerb bába – aki ugyancsak jugoszláv partizán sapkát viselt – irányitotta-tájékoztatta őket. A magyar nemzetiségü férfiakat és kamaszokat, de öregeket is, a falu menti erdőszélre, a futbalpálya öltözőjéhez terelték.
Többen gyanut fogtak, különösen
amikor a helyi temetkezési vállalkozót – >Neked még sok dolgod
lesz!< felkiáltással – hazaküldték.
Százöt férfi és fiu nem tudott megszökni, ezeket a magyarokat hidegvérrel és indokolás nélkül, kizárólag származásuk miatt, vagyis fasiszta mód ötösével a falhoz állitva lemészárolták. Aki futni kezdett, mint a nyulat lőtték le.
Közüttük [S.] Etele két – 19 – s 20
éves – unokatestvérét 200 méternyire a helyszintől találták meg
agyonlőve. Egyik fiu önként lépett ki a házukból, hogy barátját a
közmunkára elkisérje, s együtt dolgozzanak.
A megmenekültek az esetet a helyszin
melletti erdőben látták. Közöttük egy magyar nyelvtanár, aki Zágrábban
szláv szakon végzett és a partizánokat nyelvjárás alapján boszniaiaknak
azonositotta. […] Hasonló vérengzés volt Ujvidéken és Temerinben is.
A partizánruhás szerb bábát később a kiskőszegi áttöréskor Bezdán irányába is tüzelő németek ágyugolyója találta, mind két lábát elveszitette és meghalt.”
Az állambiztonság elégedett volt a
jelentéssel, természetesen mindent tudni akartak a tervezett
megemlékezésről. Értékelésükben ezt írták: „Cseres Tibor iró a 60-as években – helyes taktikai sorrendben
– előbb a magyar egységek ujvidéki szégyenletes gyilkosságait irta meg
Hideg napok cimü regényében. A belőle készült film több müvészeti dijat
nyert. Majd utána /!/ megirta a bezdáni partizánvérengzést is.
Erre a jugoszláv kormány Cseres Tibort nemkivánatos személynek, persona non grata-nak minősitette, s diplomáciai uton megakadályozta az utóbbi mű könyvként megjelenését.”
Megtűrt történet a tragédiáról
Íme, az elhallgatás, a
történelemhamisítás újabb trükkje: Cseres Tibor két önálló kötetet
tervezett, de a második nem jelenhetett meg akkor, csak a rendszerváltás
után (most viszont már az interneten is olvasható: Vérbosszú Bácskában). Az író a Kádár-diktatúrában csak jóval a Hideg napok után publikálhatta rövidke írását, amely először a Kortársban jelent meg, aztán szinte titkosan, elrejtve adták ki: „Nem véletlen, hogy ez idáig nem esett szó a Bezdáni emberrről. Hiszen ez az írás éppoly meghúzódva, éppen csak megtűrve van jelen a kötetben (címe nem szerepel a címlapon, s a tartalomjegyzékben is kisebb betűvel szedték),
mint a Hideg napok dedikálására érkező bezdáni ember emlékei és
igazsága a történelemben. A bezdáni emberé, aki nem tudja, hogy
ezerkilencszáznegyvennégy november harmadikén, és utána hány embert
mészároltak le a győztesek Bezdánon. Zomboron és máshol, hétezret vagy
hetvenezret. Csak azt tudja, azt követeli, hogy emlékezzenek meg róluk
is, mert ártatlanok voltak, védtelenek és fegyvertelenek, mint az ő
öccse, apja” – írták 1985-ben az Új írásban. Nem igazán találtam korabeli említést ezen kívül.
Maga Cseres Tibor így emlékezett a Kortársban, már 1991-ben: „Sajnos, beszámolómat, a Bezdáni embertől kapott értesüléseimet csak hosszú esztendők múlva merte közölni a Kortárs. [1973-ban.]
Közös bátorságunkat akkor is diplomáciai bonyodalom követte: épp egy
Tito-látogatás szenvedett némi halasztást miattunk, a jugoszláv
partizánszövetség persona non gratának – nemkívánatos személynek –
minősített. Alighanem károsnak is, a köteles hallgatás megtörése miatt.
[…]
A mészárlásokat a jugoszláv politikusok és államvédelmi szervek mindenáron igyekeztek eltitkolni, elhallgatni, s csírájában igyekeztek elfojtani minden emlékező vallomást és adatgyűjtést. Ha ilyesmit észleltek, a megtorlás nem maradt el.”
Cseres Tibor (érthetően) azt tartotta volna a legjobb megoldásnak, ha a magyarok elleni tömegmészárlásról a szerb írók írnának.
Reménytelen próbálkozás volt. Későbbi könyvében felidézte, hogy amikor
1965-ben egy belgrádi találkozón felvetette ezt az ötletet, a házigazdák
a következő magyarázattal utasították el: „A második világháború
táján Jugoszláviában háborús, polgárháborús körülmények között közel
kétmillió embert öltek meg, pusztítottak el, végeztek ki. Ehhez a
hullatömeghez (hősi halotthoz) képest a bácskai áldozatok száma
csekélység – csepp a tengerben.”
Csepp.
„[…] kezdettől fogva reménykedtem, hogy az énáltalam szégyenkezve megírandó, megírt három kegyetlen nap felmutatása után akad lelkiismeretes szerb író, aki az 1944-es bácskai 45 nap véres bűneit műalkotásban megbánja népe nevében. Erre a bűnvallomásra azonban évtizedeken át hiába vártam, vártunk.”
– írta.
Könyvemig az ő hírök nem jutott el
Cseres jóval később szívszorítóan jelenítette meg, hogyan is született meg a Bezdáni ember története. 1964-ben, a Hideg napok megjelenésekor történt: „Akkor
május délután, amikor a Vígszínház előtt ajánló sorokat róttam frissen
megjelent könyvembe az olvasni elszánt vásárlók neve alá, hosszas
szemlélődés után odamerészkedett mellém egy falusi öltözetű ember,
kezében a Hideg napok még látszólag olvasatlan példányával, kérdő
pillantásomra így szólt szerényen: – A bezdániak benne vannak?
Nem nyúltam a könyv után, az
egyszerű öltözetű férfi láthatóan nem igényelte kézjegyemet, a bezdániak
híre érdekelte, s én tudtam, könyvemig az ő hírök nem jutott el”.
Előző cikkemben említettem,
hogy sokan még most is félnek emlékezni, beszélni, ez hatványozottan
igaz volt a kilencvenes években. 1992-ben még eltávolították az
áldozatokra emlékeztető keresztet, mondván, hogy a település lakóinak
többséget zavarja. Egy fakereszt.
Zelei Miklós cikke megtörte a hallgatást
Kellettek azok az emberek, akik elhagyták szülőföldjüket, és a szabad világban élve bátrabban mertek kutatni:
„Bácskából származott Heidelbergbe
dr. Varga András mérnök, az ottani egyetem tanszékvezetője, ő nem félti
életét a bosszúálló megtorlástól, a maga módján, mert >külföldiként< mersze és lehetősége volt utánanézni
a véres ősz eseményeinek, ezért újat tud nekünk mondani többek között
Bezdánról is, ama napok Bezdánjáról, s meg tudja nevezni a vérszomjas
szerb partizán gyilkos alakulatot. Ismeretei és kutatásai egy részét
rábízta Zelei Miklósra, aki a Képes 7 című hetilap 1990. szeptember 15-i
számában adta közre az életveszélyes történeti adatokat.” [Zelei
Miklós (akit van szerencsém ismerni) mindig szerette a veszélyes, titkos
történeteket, nem véletlen, hogy Gazsó L. Ferenccel ők írták meg az Őrjítő mandragórát is. Zelei Mosdás holnapi hóban című írásában
visszaemlékezett a hatvanas évekre, arra, hogy milyen küzdelmeket
kellett vívni a rezsimmel, önmagunkkal, a környezetünkkel, ha valamit
tudni akartak a valóságról].
A gyermek, aki nagyon apásnak bizonyult…
Ma már szabadon olvashatjuk Cseres Tibor könyvét, a következő tragédia napokig kísértheti az olvasót: „Ásóval
és kapával összesen 122 férfit tereltek a zombori országútra az
isterbáci erdő szélére. Nem több, mint 15 géppisztolyos partizán
kísérte, ösztönözte az engedelmes, enyhén aggódó csapatot. Ott
meglepetésszerűen két nagy vermet ásattak velük, két méter mély, széles
gödröket. Némelyek akkor már sejtették a földmunka célját.
Akkor erősödhetett fel ez a balsejtelem, amikor azt a 13 éves fiúcskát, aki apja kezét fogva együtt jött a faluból a férfiak számára összeállított csapattal, egyik lágyabb szívű partizán elszakítván a többiektől, haza akarta, próbálta küldeni a futballpályára. A gyermek azonban úgy látszik nagyon apásnak bizonyult, nem akart tágítani. S mert a dolog sürgősnek mutatkozott, nemigen törődtek tovább a fiúval.
Hanem a terjedelmes gödrök
elkészülvén, ásót, kapát, lapátot gúlába rakatva, az ásott partra arccal
felsorakoztatva géppisztolysorozatokkal sírba lőtték legelsőbb a
futballcsapatot, aztán válogatás nélkül, gyerekestül a többieket. Úgy
látszik, senkinek sem jutott eszébe, hogy ásót ragadva harcba lehetne
szállni a gyér számú géppisztolyosokkal. Amikor az utolsó test is
belebukott a tömegsírba, lovas futárt menesztettek a focipályára azzal
az üzenettel, hogy >kész a munka<. Az ottan őrködő partizánok erre
a hírre hazaengedték a mit sem sejtő tömeget, az új özvegyeket s a
friss árvákat”.
„Miután az isterbáci tanyára értek, órákon át válogatták a férfiakat – írta az egyik szemtanúval elbeszélgető Farkas Adrienne a Magyar Nemzetben.
– Azt nézték, kinek mennyire kérges a keze, nyilvánvalóan a jobb módú
gazdákat, iparosokat, értelmiségieket akarták véglegesen kiirtani. János
bácsi annak köszönhette az életét, hogy kubikos fia volt, akinek
igencsak kérgessé tette a tenyerét a munka. >Hajnalban hajtottak ki,
kora délután volt, amikor elengedtek. Úgy rohantam, hogy majd az eszemet
vesztettem. Hallottam a fegyverropogást és a társaim kiáltásait. Estére
mind halott volt, aki ott maradt. A rokonaik megpróbáltak közelebb
menni, hallgatózni. Tudja, nem haltak bele mind a lövésekbe, másnapig
hallottuk a kiáltásaikat, de nem mehettünk oda segíteni.”
Később a magyar asszonyoknak kellett ápolniuk azokat a sebesült partizánokat, akik a fiaikat megölték. >Hát így volt< – fejezi be János bácsi […]”.
Így. Talán megérdemelne egy filmet ez a tragédia is.
Fotók: Arcanum.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése