A horgosi Szőke Tibor visszaemlékezései
– A 90-es
években zajlott délszlávháborúk idején háromszor kaptam katonai behívót,
kettőnek az átvételét sikerült azzal elhárítanom, hogy a szüleim már idősek
voltak, és én voltam az egyedüli családfenntartó, de amikor a harmadik rukkoló
cédulát is kihozták, már nem kerestem kibúvót. Ez ugyanis 1994-ben történt, és
akkor már nemigen érkeztek hírek komoly összecsapásokról a közeli
Horvátországból – idézi fel az akkori emlékeit a horgosi Szőke Tibor (a képen). – Ismerős hozta a behívót, azt mondta,
ne válaszoljak azonnal, ad egy kis gondolkodási időt, egy óra múlva visszajön,
addig döntsem el, hogy mit akarok. Aláírtam, így lett belőlem tartalékos
katona.
– Mivel már korábban is keresték, nem fordult meg a fejében, hogy átsurran Magyarországra? Közel van a határ, a zöldhatár…
– Az egyik kollégámat egy átbulizott este után, éjjel 2 órakor keltették fel a rendőrök, szinte az ágyból vitték el, később pedig, már a szabadkai kaszárnyában szemtanúja voltam annak, amikor két oromhegyesi férfit bilincsben hoztak be. Történt ilyen is… Én elmenekülni nem akartam. Minden idekötött. Hová menjek idegenbe?! A szüleimet sem hagyhattam magukra, és akkor már nem volt annyira veszélyes a helyzet, mint a háború kitörésének első évében.
– Hova vitték?
– A reggeli órákban gyűjtöttek bennünket össze, oromhegyesiekkel, bácsszőlősiekkel kerültem egy csoportba, és este lett, mire elszállítottak bennünket a szabadkai kaszárnyából Bezdánba. Az ottani II. világháborús múzeumban, a Batinai Ütközet Emlékmúzeumában szállásoltak el. Ismerős volt számomra a hely, mert általános iskolás koromban jártunk ott osztálykiránduláson, meg az átellenben, a Duna másik partján lévő batinai (kiskőszegi) emlékműnél is.
– Mennyien voltak?
– Nagyjából kétszázan lehettünk. Én sofőri beosztást kaptam, leginkább a postai küldeményeket szállítottam, de ha úgy adódott, akkor mentem a tankokat javítani, és őrséget is kellett vállalni. Nem volt vészes. Egyedül csak attól féltünk – és ez a bizonytalanság mindvégig bennünk volt –, hogy átvezényelnek bennünket a Dunán, de szerencsére ezt megúsztuk. Három esetben volt riadókészültség, teljes felszereléssel indulásra készen kellett állni, de mind a háromszor lefújták az átkelést.
– Hány hónapig katonáskodott?
– Januártól áprilisig. Emlékszem, az én katonáskodásom ideje alatt történt egy tragikus eset, egy magyarkanizsai tartalékos öngyilkosságot követett el, fejbe lőtte magát. Őrségen volt, és mire a váltás megérkezett, már holtan találták. Nekünk kellett a holttestet elszállítanunk Belgrádba, a katonakórházba, hogy ott elvégezzék a boncolást. Már a hullazsákban volt, amikor mentünk érte, így nem láthattam. Sajnos a nevére nem emlékszem, csak annyit tudok, hogy magyar ember volt.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése