„Jóságában, tisztességében,
becsületében soha nem lehet legyőzni az embert. A rossz, a gonosz, a
becstelenség, tisztességtelenség erői ideig-óráig felülkerekedhetnek, (…) de
végérvényesen nem nyomoríthatják meg az embert. A jóság, az igazságosság, a
tisztesség, a becsület igénye olyan mélyen él bennünk, oly szüntelen jelenvaló,
hogy nem lehet olyan helyzet, nem lehet olyan dilemma, melyben ne tudna
eligazítani bennünket, melyben ne lenne képes meghatározni egyedül helyes
magatartásunkat. Lelkiismeret, ha tetszik szókráteszi hang ez, mely csendben
marad, ha jót teszünk, de rögtön megszólal, tiltakozik, ha rosszra készülünk.
Ettől van az, hogy a gazember mindig tudja, hogy gazember s ezért nem
menthetjük fel a bűnössége alól.”
(Sánta Ferenc)
Az elmúlt hét egyik feltűnő híre a vajdasági magyar sajtóban az volt, hogy Pásztor István becsületsértés miatt
beperelte a Délhír nevű internetes portált. Figyelemreméltó ez a végsőkig
visszafogott és személyes hangvételűnek álcázott közlemény még akkor is, ha a
pár soros bejelentés a médiumainkban körítés nélkül maradt. Simán leközölték a
hírt (igyekeztek nem késlekedni vele, nehogy szó érhesse a sajtóház elejét), de
a beharangozást semmilyen reagálás nem követte. A sztratoszférikus magasságból
lezúdított „politikusi dörgedelem” oly impozánsan és oly tekintélyt parancsolóan
állt meg egymagában is és magasodott a délvidéki magyar sajtó fölé, akár a Rio
de Janeiró-i Megváltó Krisztus szobra a brazil tengerparton. Olyan volt ez,
mint az Isten haragja. Vagy mintha csak az lett volna!
Kifelé, a nyilvánosság irányában sűrű csend övezte a bejelentést, pedig a
szerkesztőségekben bizonyára hálás kis meghányni-vetni való témát szolgáltatott
aznapra. Valamiért úgy képzelem, hogy az újságírók sűrűn egymás szavába vágva,
egymást túllicitálva bizonygatták, hogy a VMSZ legelső emberének, a tartományi
parlament elnökének, a Ház fejének és minden becsületes délvidéki magyar ember
példaképének (ahogyan mindig, úgy most is) teljes mértékben igaza van, és nem
győzték helyeselni ezt a salamoni döntését. Talán még azt is iparkodtak hozzáfűzni,
hogy valójában nem is értik, miért késlekedett a karakán/karizmatikus politikus
egy ilyen férfias lépés megtételével, merthogy már réges-régen az
igazságszolgáltatás kezére kellett volna játszania az őt feszt csak kritizáló,
alpári módon kifigurázó démoni délhíreseket. (Hogy majd a messze földön híres
szerb bíróság karmai között híreskedjenek!) Az elnöki kesztyűfelvétel méltó
folytatásaként pedig, amolyan gyógyhatású jóvátételként – mint a mesében, ahol
az úr minden kívánságát leső száz szolga ijedtében százkétfelé szaladt –, máris
futószalagon készülhetnek a talpnyalogató mélyinterjúk és az előremutató,
zászlólengetős beszélgetések, csak azért, hogy minden hűséges sajtószolgának
alkalma legyen bizonyítani a lojalitását, és ország-világ előtt tanúsítsák, olyan gazságsorozatra, mint a délhíresek,
ők soha nem vetemednének. E
bennfentesek persze azt is tudják, s ha kell, száz példán illusztrálják, hogy a
becsület az tulajdonképpen a mindenkori politikus féltve őrzött leghatalmasabb
kincse, amint az is szent meggyőződésük, hogy valóban lehetséges tisztességes
módon politizálni. Sőt: csak úgy lehet, sehogy másképp. (Egyébként örülnék, ha
nekik lenne igazuk, mert akkor az úri huncutság művelői számára lélekemelő és
szívmelengető lehetne a politizálás, mi pedig nem lennénk folyton becsapva,
elárulva, kifosztva és magyar csizma talpa alá taposva.)
Így viszont kis dolgokra ne vesztegessünk nagy szavakat: a politikusok
esetében nem túl ildomos és kissé talán megmosolyogtató is (fennkölten,
magasztosan, pátosszal) becsületről, becsületességről beszélni. És minél
magasabbra kapaszkodott valaki a ranglétrán, ez reája vonatkoztatva (általában)
annál inkább igaz. Persze a politikus is tisztán indul, csak idővel
elpiszkolódik. Hagyja magát elcsábulni. Márpedig a pénz meg a hatalom – ez a
mágikus páros, így együtt – ellenállhatatlan vonzerővel bír. Petőfi azt
jegyezte meg a pénzről hajdanán, hogy olyan,
mint a tenger, amelyben sok hajó elsüllyed: elv is, jellem is meg a becsület is.
Ezért most inkább ne is bolygassuk a politikusi virtuális tisztességet és
hagyjuk békén a balga becsületbecslést! Nézzük meg inkább, mi állhat a
politikusi hiúsággal megfűszerezett önérzeteskedéses berzenkedés hátterében!
Így, éppen az emberi jogok világnapján, induljunk ki abból, hogy mindenkinek
joga van, ha egyébre nem is, hát a morgolódásra. A morgás joga (ius murmurandi), szabadsága minden teremtett lényt megillet. Eötvös Károly
szerint „A test is kiizzadja az ártalmas
nedveket, a lélek is kiizzadja az
ártalmas indulatokat”. És ennyi. Arra már nincsen szükség, hogy a politikus
teátrálisan még el is játssza a makulátlanságában, patyolattisztaságában vérig
sértett Ember főszerepét, ahogyan az emberszagú kisemberből az is természetes
viszolygást vált ki, ha az őt imádni és dicsőíteni nem akarókat megpróbálja
megleckéztetni. A politikai hatalmával, erőfölényével élve (vagy éppen
visszaélve). És teszi ezt az után, miután már a fél (vagy az egész) életét –
népszerűségre vágyó közszereplő lévén – közszemlére bocsájtotta, kirakatba
állított. A kirakat előtt pedig időről időre megállnak a kíváncsi bámészkodók,
akik között mindig akadnak olyanok, akik látnak is, nemcsak néznek. Amit pedig
láttak, arról beszélnek is. (Velük szokott lenni a baj.)
Bár az elmúlt évtizedben még mifelénk is nagyot változott a (sajtó)világ, a
politikacsinálók számára még mindig nehézkes a megváltozott körülményekhez való
alkalmazkodás. Még nyilván nem szoktak hozzá ahhoz, hogy időnként őket is meg
szabad szellőztetni és pellengérre lehet állítani. Alighanem túl sokat éltünk egy
olyan korszakban, amelyben maximálisan védettnek és teljességgel
érinthetetlennek számítottak. Aki pedig (ennek tudatában) akár csak egy ujjal
is hozzájuk merészelt nyúlni, azt menthetetlenül eltakarították az útból.
A szakadatlan hozsannázáshoz szokott politikusi fül számára nyilván most is
csak az számít kellemesnek és megnyugtatónak, ha ténykedését, a népért való
fáradozását (nemzetféltését, nemzetmentését) vég nélkül csak dicsérik. Kötelezően
tömény tömjénszagnak kell áradnia – kivétel nélkül – minden médiumból, egy sem
lóghat ki a sorból, egy sem lehet más, a többinél különb. Ezt viszont csak úgy
lehet elérni, ha a szabad véleményformálás felett szigorú hatalmat gyakorolnak,
ha a tájékoztatási eszközöket éberen ellenőrzik és távkapcsolóval irányítják.
Nálunk sajnos nincsen sok sajtóház, így a politikai dominanciát úgyszólván gyerekjáték
érvényesíteni. A helyzetet csak leegyszerűsíti, hogy a sajátos jegyeit, egyéni
színeit, a maga évtizedes hagyományait, védjegyét őrizni/óvni próbáló
médiumainkat – a szépen hangzó szoros, testvéri együttműködés malaclopó
köpönyege alatt – kíméletlenül egységesítik. Amióta pedig a sajtóegyenruhánk
divatkreátorai rákaptak arra, hogy az anyaországi adófizetők pénzéből sokkal
kényelmesebb eltartani (és a szabadkai üvegpalotából távirányítóval működtetni)
szinte a teljes délvidéki magyar sajtót, mintsem a pénznyelő, beképzelt
Belgrádot molesztálni, nála „molimozni” minden nyavalyás dinárért, azóta még
könnyebb dolguk van a vajdasági magyar újságírás eldrapposítóinak. Mondom ezt egy
jó porció cinizmussal, és úgy teszek, mintha nem nyomasztana a mögöttes
tartalom, az a keserű valóság, hogy ha
Magyarországról nem pénzelnék, akkor
nekünk gyakorlatilag nem is létezne saját sajtónk. (Márpedig csak terhel
valakiket a felelősség azért, hogy ilyen mélyre jutottunk! Csak nem színtiszta
becsületbeli ügyből hunytunk szemet e mérhetetlen rombolás és szándékos
leépítés felett!)
A Délhír egy furcsa színfolt a médiapalettán. Egy új, szokatlan formájú ablak
a világra. Az összképet tekintve semmivel sem rosszabb, mint az
aktuálpolitikánk: azt tükrözi, azt veri, azt vetíti vissza. Persze a politika
főszereplőire nem mindig a legelőnyösebbnek számító szögből hullik rá a fény és
emiatt időnként eltorzul, besötétül a kép. Ezért viszont aligha lehet a fotóst
meg az ő masináját hibáztatni. (Ami, aki nincs rajta a képen, az nem is
ronthatja el a képet.)
Szerintem az újságíró az nem pincér. Nem politikai hatalmasságok előtt
alázatosan hajlongó, szivacsgerincű lakáj. Még akkor sem, ha merő kényszerből
időnként alkalmazza is a József Attila-i praktikát, és az okos urak között el-eljátssza
a bambát. Nem az a dolga, hogy füttyentésre meg csettintésre írjon, nem az a
dolga, hogy a politikusok által kiválasztott és elképzelt témát a megrendelő
szája ízének megfelelően elkészítse, tálcára rakja és egy széles mosoly
kíséretében felszolgálja, és nem az a dolga, hogy utána pisszenés nélkül, fülét-farkát
behúzva, lesse-várja a visszajelzést, a vállon veregetést meg a borravalót.
(Elvégre az újságírónak meg az írott szónak is van becsülete!)
A Délhír internetes hírportál –
ő tudja, hogy miért –, nagyon úgy fest, hogy nem akarja visszhangozni a VMSZ
egydimenziós papagáj-pártpropagandáját. Helyette a maga útját járja. Időről
időre beszól az ellenkezést/ellenvetést rosszul viselő politikusoknak, és
ebbéli pimaszságában általában nem is ismer mértéket. Valószínűleg majd a saját
kárán lesz kénytelen megtanulni azt, hogy az elemi, nyers, fenyegető erő nemhogy
nem szerez, és nem teremt tekintélyt, hanem a már meglévőt is alaposan meg
tudja tépázni. És ugyanez érvényes a mindenkori hatásvadász politikusra is. Tehát
egy a kuckó a mackóval. Ha a
választópolgárok hátán felkapaszkodott, többféle magas beosztásban trónoló
tisztségviselő az ebül megszerzett hatalmát és a cinkos cimboráit hívja
segítségül bírósági perrel való fenyegetőzése során, az is pillanatok alatt
átcsaphat önmaga ellentétébe, és éppen a várt hatásnak az ellenkezőjét
válthatja ki az emberekből.
Arról már nem is beszélve, hogy a presztízsjátszma végkimenetele akár már
most előre borítékolható. Ugyanis a honi igazságszolgáltatás legfőbb ismérvének
számító kettős mérce alkalmazása során – gondoljuk csak végig, hogy ebben a
kényesen törékeny Pásztor kontra Délhír
ügyben – vajon milyen mértékben lehet majd független és pártatlan a szabadkai
bíróság és hogyan hozhat igazságos ítéletet, amikor már a kezdet kezdetén
tudnivaló, hogy a vajdasági parlament jelenlegi vezetőjét, egy politikai párt
ma is meghatározó emberét semmilyen (magyar–magyar)
bírósági ügyben nem lehet, nem szabad és nem is fogják elmarasztalni. Egy
ilyen kaliberű politikus nem veszíthet pert. Becsületében megbántott
„magánemberként” sem. Ezért ha egy mód van rá, inkább nem is citálják bíróság
elé.
Becsületkereső vándorútja során talán ezt kéne most tennie Pásztor Istvánnak is – ha a dühe már
enyhült, a mérge már csillapodott –, még a tárgyalás megkezdése előtt
visszavonni a keresetét. Mivel mostanában az égvilágon minden politikai sikert
megszerzendő szavazatokban szokás mérni, azt hiszem, ő maga is több fullánkos
kisdarazsat foghatna mézzel, mint ecettel. A halovány lánggal pislákoló pirruszi
győzelem amúgy sem szokott sok örömet adni. Hát ezért szurkolok majd neki.
A Délhírnek meg azért, mert időről
időre olyan írások is megjelennek általa, amelyeket egyszerűen csak élvezet
olvasni. Ilyenkor csendben elkönyvelem magamban, hogy amikor a legutóbb is azt
éreztem, hogy nincs már értelme az örökös széllel szembeni igazságkeresésnek,
akkor megint kishitű voltam. (Kicsinyhitű, miért kételkedtél?) Ugyanis igazat
mondani mindig jó. A hazugság meg amúgy is a gyengék fegyvere… Meg aztán
dolgozik a netes újságnál egy péterrévei névrokonom is. Nem ismerem, de jól ír
a gyerek. Kár lenne, ha elkallódna.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése