Amióta világ a világ, a politika mindig megtalálja annak a módját, hogy
beleszólhasson a tájékoztatási eszközök irányításába és azok szerkesztéspolitikájába.
Megvannak hozzá az eszközei.
Azzal, hogy egy teljesen ártalmatlannak tűnő (ámde mégis ravasz)
rendelettel megparancsolja az önkormányzati alapítású médiumok – kötelező –
magánkézbe adását, legalább két legyet csap le egyetlenegy suhintással. Port
hint a gyanútlan, jámbor és szellemileg már igencsak eltunyult médiafogyasztó
szemébe, mert tetszetős csomagolásba rejti a lényeget: azért kell az
önkormányzatok hatása alól kivonni az általuk eltartott médiumokat, hogy a
helybeli kiskirályok ne befolyásolhassák azok szerkesztéspolitikáját. (Olyan
elven, hogy aki adja a működéshez a pénzt, az bizonyára parancsol is.) Mindeközben
persze: naná, hogy még csak ez az igazi
fentről jövő belekotyogás a sajtó belügyeibe! Még csak ez a valódi manipulálás!
Ez tehát az egyik légy. A másik pedig éppen ennek a légycsapásnak a folyománya,
a következménye: maga a légyirtás. Merthogy az a tizenöt médium, amely most
kényszermagánosításra kerül, a legtöbb esetben pótolhatatlan űrt hagy maga
után. Kiváltképpen azok a bácskai és bánáti rádióállomások, amelyek az itteni
kisebbségek nyelvén (is) szólnak a hallgatósághoz. Ezeket kell tehát mielőbb
megritkítani, és ha lehet, örök időkre elnémítani.
– Nem igazán lehet látni, hogy mi
lesz ebből a privatizációból! – állítja a mi újságíró egyesületünk. De!
Világosan, kristálytisztán lehet látni! Mármint azt, ami a magyarság szempontjából
lényeges: a tervszerű leépítés az
egyértelmű cél. A közösség szétzilálása és a makacs maradék további
nyomorgatása. Mi más lenne?! Mert ugyan ki hiszi el, hogy éppen ebben a
diktatórikus Szerbiában kényesek oly nagyon a hatalmat bitorló politikusok a
sajtószabadságra? Mese habbal.
Szakmai és érdekvédelmi szervezetünk egyébiránt is csupáncsak annyit képes kipréselni
magából e téma kapcsán, hogy „nem tartja jónak a médiumok privatizálását”.
Teszi ezt akkor, amikor legalábbis rúgkapálnia meg jajveszékelnie kellene. Mert
nem okvetlenül a botrányosan gyomorforgató Charlie Hebdo meg a beszüntetett
Szepsi Városi Televízió ügyében lenne fontos megnyilatkoznia, hanem elsősorban
a magunk körül zajló pusztítás, médiarombolás okán lenne kötelező (hangosan,
látványosan) tiltakoznia.
Rossz a diagnózis, rossz a terápia.
A törvények ma már nem kőbe vésett szavak. De még ha azok lennének is, a
köveket is lehetne faragni, csiszolni, vagy legvégső esetben összetörni, porrá
zúzni. Ha tehát nem jó, egy közösség számára egyenesen ártalmas egy rendelet,
akkor azt meg kell változtatni. Átalakítani, módosítani. Nem pedig kíméletlenül
betarta(t)ni és zokszó nélkül alkalmazni.
Ha a választott politikusainknak lenne egy csepp eszük, a
kényszerprivatizálásra várakozó médiumainkat igyekeznének megmenteni,
tűzön-vízen át. Az épp csak egyórás magyar adást sugárzó Nagybecskereki Rádiót
is meg a tekintélyes múltú Szabadkai Rádiót is. Bár ez utóbbi kétségkívül kilóg
a sorból, mivel komoly műsorokat készít és mindmáig népszerű.
Ezért is mondom azt: sehogy nem fér a fejembe, hogy ezt a majd öt évtizede
létező rádióállomást nem lehet megmenteni! Nem lehet, vagy nem
akarjuk? Lehetne belőle politikai, nemzetiségi ügyet csinálni. Vajdasági magyar
botrányt. Lehetne hozzá kérni anyaországi nyilvánosságot és támogatást. A
politika és a szakma egyaránt a saját ügyének tekinthetné. A védelmükbe
vehetnék a neves, a kitüntetett, a díjazott újságíróink, hátha az ő szavuk is
nyom valamit a latban. A sarkára állhatna a Vajdasági Magyar Szövetség és a Magyar
Nemzeti Tanács. Az MNT tájékoztatási bizottsága – persze csak úgy, ha a
soraiban tudhatná az újságírásunk színe-javát. Arról nem is beszélve, hogy a
politikusaink megtépázott népszerűségének is jót tenne egy efféle életmentő, nemes
cselekedet: „kiharcoltuk, hogy megmaradjon, hogy szólhasson továbbra is
Szabadkai Rádió ”.
Bármennyire is kellemetlen, néha kénytelen az ember keményen fogalmazni: az
életben tartás helyett – hátulgombolós, lecsúszott zoknis, szófogadó
kisgyerekként – inkább veszni hagyjuk mindazt, amit az elődeink teremtettek (a
mi számunkra is!) a semmiből. Még véletlenül sem húzunk ujjat, nem
konfrontálódunk a hatalommal. Mára már a senkik között is csak parányiakká
váltunk. Engedelmeskedünk, mást úgysem tehetünk. Ahogy a (szó szerint is)
sötétségbe borult Zombori Rádió elnémításának nem lett egyetlen „hősi halottja”
sem (amikor még az áramot is kikapcsolták az épületben), úgy nyilván a 11 ezer
fős nagybecskereki magyarság sem abba fog belehalni, hogy holnaptól még az az
egyórás magyar nyelvű műsoruk sem lesz hallható. (Az viszont egy külön írás
témája lehetne, hogy miért voltak kénytelenek idáig is beérni a 60 perces műsorral.
Nem érdemeltek volna többet? Egyetlen tollvonással történő leépítés helyett nem
inkább fejleszteni, bővíteni kellene?)
Valóban úgy fest: hamarosan egy dologgal több lesz majd a siratnivalónk.
Miként időről időre, színtiszta nosztalgiából, visszasírjuk a csilingelő
szabadkai villamost, és felidézzük a Népszínház földbe döngölt épületét, úgy
majd az egyszervolt Szabadkai Rádió kellemes hangfoszlányait is bedobozoljuk és
eltesszük emléknek. Ha pontosan tudjuk is, hogy egy-egy ballépés kinek a
nevéhez köthető, nem megyünk vele sokra. A korabeli bólogató Bagi városatyát és
társát, a végrehajtó tanácsi Stanislav Sigulinskit vagy a későbbi,
városelnökből polgármesterré lett Kaszát, na meg a mostani tartományi parlament
elnökét és VMSZ-es csúcsvezetést akkor már úgyis hiába emlegetjük. Mert az
igazi felelősség mégsem az övék. Hanem a miénk. Hagytuk, hogy így legyen.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése