Reményszikra?

„Az emberek a gazemberektől várják a helyzetük javulását.”

(Markulik József)

Reményszikra – maga Németország első asszonya fogalmazott ilyen szerényen, visszafogottan és egyben sokat sejtetően, miután felállt a politikusi tárgyalóasztaltól. Ezzel az egyetlen szóval mintegy előrevetítette, hogy mi fog történni. Hogy akinek esetleg még voltak illúziói a tartós európai békét illetően, itt az ideje, hogy végérvényesen leszámoljon azokkal. Mert mint látjuk azt óráról órára: az a bizonyos szikra – már ha létezett egyáltalán! – nem a békét lobbantotta lángra, hanem annak az ellentétpárját.

Mit lehet várni attól a tűzszüneti megállapodástól, amelyet már másfél nap alatt több mint száz alkalommal megszegtek?

A politikusi becsületszó…

Meredek a gondolatsor, ami foglalkoztat és szintúgy a végkövetkeztetés, amire jutottam. Én már abban is kételkedem, hogy a minszki tárgyalóasztalnál ült olyan politikus (is), aki valóban az európai béke mélyen elkötelezett híve. Mert minden békére szerződő félnek valamilyen érdeke fűződik az általános zűrzavarhoz, és ez a mögöttes szándék mindegyikük esetében más és más. Az egyik terjeszkedni akar, a másik a függetlenségét próbálja kivívni, a harmadik jelentős fegyverüzletet remél a hosszantartó összecsapásoktól, a negyedik pedig az új fejlesztésű gyilokeszközeit szeretné élesben is kipróbálni. (Merthogy most épp csúcsfegyverek kísérleti terepe Ukrajna.)  Ilyen összetételű békebizottságban ugyan melyik magas beosztásban trónoló tisztségviselő becsületszavának lehetne hinni?!

Minden jobb, bármi jobb, mint a háború! – hangoztatják a háborúcsináló politikusok. (Merthogy ők mindig háborúval akarnak békét teremteni.) Mondogathatják, hogy a béke mindennél fontosabb, ám a hétköznapi valóság teljesen mást mutat. Aki nem öldöklésre/vérontásra készül, az nem szállít a háborúzó feleknek katonai felszerelést titokban és nem helyez kilátásba fegyverszállítást a nagy nyilvánosság előtt. Aki békére készül, az nem mozgósít. Akinek maradt egy cseppnyi józan esze, az nem a válság kiszélesítésén és a hadi állapot kihirdetésén töri a fejét.

Déjà vu

Hallgatom őket, és azt mondom magamban: déjà vu. Számunkra ez már ismerős. Ugyanez történt jó 25 évvel ezelőtt az akkori Jugoszláviában. Minél szaporábbak voltak a béketárgyalások, minél hangosabban hirdették a fegyvernyugvást, annál mélyebben süllyedtünk bele a vérontásba. És ami a legszörnyűbb: soha nem azok az öltönyös, nyakkendős „úriemberek” vívják a csatát, akik azt a fehér asztalnál ülve már évekkel korábban eltervezik. Mert ha nekik kellene megmutatniuk a frontvonal golyózáporában, hogy milyen kemény legények, akkor nemhogy csak imitt-amott, elvétve, hanem még mutatóban sem háborúzgatnánk. Így viszont könnyen beszélnek. Olyanok, mint az a bátor önkéntes véradó, aki más vérével önkénteskedik.

Az összecsapások tűzfészkében már rendkívüli állapotot vezettek be. Legutóbb 45 ezer (20 és 60 év közötti) férfiemberre kényszerítették rá a katonaruhát. Közben az ottani magyarokat sem kímélték. Egyes becslések szerint jelenleg is 200-300 magyar katona lehet a kelet-ukrajnai legveszélyesebb övezetben, a munkácsi gyalogezred tagjaként. Kárpátaljának eddig 60 katona halottja van, közöttük néhány magyar is.

Tartok tőle, hiábavaló lesz az anyaországi elvárás, hogy az Ukrajnában élő kisebbséget legfeljebb a számarányának megfelelő mértékben vonják be az öldöklésbe. Számunkra ez a verbuválás is ismerős. Akik nem távoznak idejekorán az országból, akik nem vállalják a szüntelen bujdosást, azoknak fel kell készülniük mindenre. Bizonyára ott is a kisember meg a kisember gyereke számít az első számú célpontnak, ott sem a politikusok meg az üzletemberek fiait viszik a háborúba, hanem a legszegényebbeket és a legtudatlanabbakat.

A háború képei is ismerősek. Noha csak most tanulom Sergei Supinsky fotóriporter nevét, amit a tudósításai által mutat, az számunkra nem újdonság: az ortodox pap megáldja a harcba indulókat, letakart arcú hulla a járdán, fejnélküli holttestet vonszolnak az utcán, lövészárkot ásnak a katonák a fagyos földbe… Sokkoló képek. Sokkoló a déjà vu.

Márai Sándor ritkán idézett bölcselete szerint a háború nem az első fegyver eldördülésével indul, hanem sokkal korábban. A Mester azt mondja, hogy valahol messze, messze a látható események előtt kezdődik a háború, természetesen az emberek lelkében kezdődik, s mire hadszíntér lesz belőle, halottakkal és ágyúkkal, füstölgő házromokkal, addig az emberek lélekben már belenyugodtak.

Az ukrajnai elmebajt illetően, most épp valahol itt tartunk.

Szabó Angéla  

A képen: Az ortodox pap megáldja a harcba indulókat

(Sergei Supinsky fotója, AFP hírügynökség)