2016. január 14., csütörtök

Nem bocsátották meg, hogy magyarként szerbet vertem – Minden egyes pofonért éveket adtak

Nincs pénzem, nincs házam, nincs munkahelyem, a szabadulásom után még irataim sem voltak. Ha Répás István és felesége nem fogad be, akkor fedél sem lenne a fejem fölött – mondta el a Magyar Időknek a negyvenesztendős Uracs József. Ő annak az öt temerini magyarnak az egyike, akiket 2005 őszén, koncepciós perben, összesen 61 év börtönbüntetésre ítéltek Szerbiában. A férfi tavaly december 25-­én, 11 és fél év rabság után szabadult a börtönből, és az idős, zentai házaspárnál lelt menedékre – egyelőre.
Amíg él, nem felejti el Uracs József a 2004. június 26-­i éjszaka eseményeit, az utána történtek pedig örökre beleégtek az emlékezetébe. Az öt temerini férfi életét romba döntő verekedést a helyi sajtó annak idején a kezdetektől úgy tálalta, hogy József és társai csaknem kivégezték a 37 éves szerb Zoran Petrovicsot. Kész tényként közölték, hogy eltörték az állát, a halántékcsontját, és egy idegen testet dugtak fel a végbelébe, ami ott szakadásokat okozott. Több helyen azt írták, hogy meztelenre vetkőztették az ártatlan szerb férfit, és otthagyták magatehetetlenül a verekedés helyszínén. – Ez az egész szemenszedett hazugság – fakad ki Uracs József. – A verekedés előzménye az volt, hogy sörözgettünk a temerini piactéren. Öten voltunk férfiak, de velünk tartott néhány lány is. Nem mi rontottunk Petrovicsra, hanem kötözködött velünk, be volt rúgva, és valószínűleg kábítószer hatása alatt is állt. Bár nem ismertük, tudtuk, ki ő, ám igazán csak később, a bírósági tárgyalásokon hallottuk, hogy drogdíler. (Petrovics 2009-ben drogtúladagolásban halt meg – a szerk.) Amikor a szerb férfi bántalmazta az egyik velünk levő lányt, akkor elhajtottuk, ő akkor még elment, de közben teli torokból szidta a magyarokat. Nem sokkal később azonban visszajött, és a magyar anyánkat szapulta – emlékezik vissza a magyar férfi.
Uracs József állítása szerint ekkor valóban megpofozták Petrovicsot, és többször bele is rúgtak, de szó sem volt brutalitásról, sem cserbenhagyásról. Azt mondja, hogy a verekedés után ketten egy kerítésnek vagy kapunak támasztották ülő helyzetben a szerb férfit, aki magánál volt. – Az elképzelhető, hogy a mi verekedésünk után még valakik bántották őt. Beszéltek arról is, hogy tartozott valakinek, sőt, a bírósági tárgyaláson egy tanú arról is vallott, hogy még azon az éjszakán valakik baseballütővel megtámadták Petrovicsot. Emlegettek egy piros Volkswagen Golfot is – hangsúlyozza a temerini férfi.
Minden egyes pofonért éveket adtak
A társaság a verekedés után szétszéledt, Uracs József reggel ért haza. Az anyja rögtön azzal fogadta, hogy már kereste a rendőrség. – Akkor még nem gondoltam arra, hogy bajom lehet, mert akkoriban sűrűn volt verekedés Temerinben. A rendőrségre magam mentem be, a többiek akkor már bent voltak. Egy újvidéki rendőr, aki az ügyünk miatt jött vissza Temerinbe, azonnal kiabált velem a folyosón, és azt mondta, hogy „megöltétek az embert”. Nem akartam elhinni, de nagyon megijedtem – fogalmaz Uracs József.
Uracs József (jobbra): Nem bocsátották meg, hogy magyarként szerbet vertem
Uracs József (jobbra): Nem bocsátották meg, hogy magyarként szerbet vertem
Ezután elindult az öt fiatalember hányattatása, a gyanúsítottak előbb Újvidékre kerültek fogdába, majd előzetes letartóztatásba helyezték őket. Megkezdődtek az eljárások, sorra jöttek a kihallgatások. – A hatóságok az első perctől kezdve példát akartak statuálni, és mindent úgy építettek fel, hogy a lehető legnagyobb büntetést kapjuk. Még a verekedést követő reggel vért vettek tőlünk, de a mintákat megsemmisítették. Később más vércsoportú véreredmények jelentek meg az eljárásban, mint amilyen nekünk volt. Ennek az lehetett az oka, hogy mindannyian sokat ittunk, néhányan még füveztek is, viszont azt akarták bizonyítani, hogy mi józanul, hideg fejjel verekedtünk. Hat-­hét hónappal később a börtönben újra vettek tőlünk vért, erre azért lehetett szükség, hogy a más vércsoportú vért ki tudják cserélni a miénkre, amelyekben értelemszerűen már nem volt alkohol – jegyzi meg Uracs József.
A rendőrség és a bíróság az eljárások kezdetétől totális politikai nyomás alá került, nemcsak szerb, hanem még egyes délvidéki magyar politikusok is példás büntetést követeltek. – Az elsőfokú ítélet hallatán ennek ellenére nagyon ledöbbentem, és nem akartam hinni a fülemnek. Korábban még a kirendelt újvidéki ügyvéd is azzal biztatott, hogy 1-­1,5 év után ki fogok szabadulni. Azt mondta, hogy csak súlyos testi sértésért ítélnek majd el minket, ám ehhez képest előre kitervelt gyilkossági kísérletért marasztaltak el. Az elsőfokú ítélet után nem is láttam többet az ügyvédemet, csak a tárgyalásokon – mondja szomorúan a férfi. A kétségbeesés akkor lett úrrá rajta igazán, amikor jogerősen is kimondták, hogy a társaság 10 és 15 év közötti börtönbüntetést kap, ő személy szerint 11,5 évet. – Sok minden végigfutott az agyamon. Tudtam, hogy vége az életemnek, innen nincs tovább – sóhajt fel a feltóduló emlékekkel birkózva.
Az utolsó percig bántották a rács mögött
Uracs József Újvidéken kezdte meg a büntetése letöltését, volt hét hónapot egy belgrádi intézményben is, de a legtöbbet a szávaszentdemeteri börtönben raboskodott, onnan is szabadult. A rácsok mögött egy darabig dolgozott, de aztán becsípődött a derekában az ideg, és emiatt 2009-től semmit nem tudott csinálni. Közben autószerelő szakmát szerzett.
S hogy bántották-e bent? A férfi azt mondja, hogy milliószor. Eleinte sűrűn, a rabok is és az őrök is vegzálták, majd később, amikor megszokták, már ritkábban kínozták. Ennek ellenére még a szabadulása előtt is rendszeresen érték atrocitások. – Már amikor Újvidéken először a cellámhoz kísértek, odabent öt szekrényhátú helyi szerb férfi várt rám. Mindez azért volt fontos, mert Zoran Petrovics is újvidéki illetőségű volt. Ilyen cellákat direkt alakítanak ki az őrök, ha olyan jön be, akinek meg akarják keseríteni az életét, akkor azt ide dugják be. Velem is azt csinálták, hogy betettek közéjük, és ránk zárták az ajtót. Fél órával később visszajöttek az őrök, és látva, mit tesznek velem a rabok, átvittek egy magánzárkába. Amikor a cellához értünk, az egyik őr orrba vert, a másik pedig gumibottal egy hatalmasat vert a hátamra. Így kezdődött a benti életem – mondja megtörten a magyar férfi. Ezután folyton támadták, nem bocsátották meg, hogy magyarként szerbet vert. Volt néhány őr, aki megváltozott, de olyan is, aki az utolsó napig gyűlölte és bántotta. Egy ilyen kíméletlen börtönőr 2007-ben azt is megakadályozta, hogy őrizet mellett kijusson az édesanyja temetésére, sőt, még alaposan el is verte aznap. Máskor egy-egy baseballütő vagy ólmos bot is előkerült…
MAGYARI_TEMP
Uracs József igyekezett tartani a kapcsolatot a külvilággal, de sok minden függött attól, hogy mennyi pénze volt, mert anélkül sem levelezni, sem telefonálni nem tudott. Szerencséjére sok támogatást kaptak Magyarországról és külföldről, még Kínából is jött pénzadomány. – Ha nem volt semmim, akkor nem csinálhattam semmit. Volt, hogy eladtam a saját reggelimet, másszor a kintről kapott dohánnyal üzleteltem. Négy-öt szál cigi egy konzerv, húsz konzervet pedig el lehetett cserélni egy telefonkártyára – jegyzi meg a börtönkereskedelemmel kapcsolatban.
Egy napot engedtek el a büntetéséből
József nem tudja, hogy mi segített neki túlélni odabent, és hogy tudta átvészelni a 11 és fél évet a szerb börtönök falai között. Bár idekint sokan próbálkoztak azzal, hogy a büntetés lejárta előtt kihozzák, ő egy percig sem bízott a jogi küzdelmekben. Végül mindössze egy napot engedtek el neki: szabadulása napja szombatra esett, és mivel a személyzet nem akart emiatt külön bemenni, pénteken elengedték. – Tavaly szeptemberben kezdtem el tervezgetni, hogy mit csinálok, ha decemberben szabadulok. Akkor írtam levelet a Pintér házaspárnak, és segítséget kértem tőlük, egyszerűen nem volt hová mennem. Egy testvéremmel tartom a kapcsolatot, de ők is nagyon szegények, még meglátogatni sem tudjuk egymást. Amúgy sem kívánkozom a történtek után Temerinbe – mutat rá Uracs József.
A férfi azt mondja, nem örült, amikor elhagyta a börtönt, mert idekint egyelőre minden bizonytalan körülötte. A karácsonya viszont jól sikerült, mert Pintéréknél összegyűlt a nagy család. – Nincs pénzem, nem tudok megindulni az élettel. Munkát, házat és családot szeretnék, de most minden reménytelennek tűnik. Nem vagyok jól, és gyorsan kifáradok, de azért tudnék dolgozni. Akár Magyarországra is elmennék állást keresni, de először meg kell szereznem a magyar állampolgárságot. Megpróbálok talpra állni, és felejteni. Egyet biztos soha sem fogok megemészteni: hogy nem lehetettem ott az édesanyám és az egyik lánytestvérem temetésén. Utóbbi 2012-ben halt meg – köszön el József, és visszavonul a használatra kapott lakrészébe, ami egy szoba összkomfort.
Mielőtt végleg búcsút intenénk Józsefnek és a házaspárnak, Pintér Margit elmeséli, hogy miként kerültek kapcsolatba a temerini fiúkkal. – Mi a Krisztus Szeretete Egyház szerbiai gyülekezetét vezetjük. Még 2009-ben az egyház torontói központjából kerestek meg minket, és írásban kérték, hogy segítsünk a fiúkon, akikkel egy évvel később tudtunk először találkozni. Vittünk be nekik imakönyvet a börtönbe, és később is küldtünk be újságokat. A fiúk a látogatásaink után jobban lettek lelkileg, de egy idő után mégsem jelentkeztek. Később derült csak ki, hogy azért, mert nem volt pénzük. Szeptemberben, amikor Józsi levelet küldött, természetes volt, hogy segítünk. Nálunk alakítottunk ki neki egy szobát. Szerződést is kötöttünk, egy kis összeget foglaltunk bele, de egyelőre nem kell fizetnie semmiért. Arra kértük, hogy ha majd lesz pénze, akkor fizessen ki mindent, amit tud – hangsúlyozza az idős asszony. Arra a kérdésre, hogy meddig tudnak Józsefen segíteni, mosolyogva azt válaszolja: „Nem tudom. Mondja meg, hogy meddig élünk!” – Nekem ő olyan, mintha a fiam lenne! – köszön el.
A legrosszabbkor a legrosszabb helyen
– Nagyon sok körülmény együttes eredménye, hogy ez az öt fiatalember ilyen súlyos büntetést kapott – hangsúlyozza Rácz Szabó László, a délvidéki Magyar Polgári Szövetség elnöke, aki tíz éve segíti Józseféket. – A 2004-et megelőző években nagyon sok atrocitás érte a délvidéki magyarokat, ezek közül 250-et dokumentáltunk, az ügyet Strasbourgba vittük. A szerbeknek kellett az ellenpélda. Ráadásul az ötök egy olyan férfit bántalmaztak, akinek a nagynénje a szerb radikális párt központjában dolgozott. Sokat számított az is, hogy a srácoknak nem volt pénzük saját ügyvédre, ráadásul törvényellenesen mind az öt vádlottat ugyanaz a kirendelt jogi képviselő védte – teszi hozzá. A politikus elmondja azt is, hogy minden bizonyíték az eltervezett gyilkossági kísérlet verziója ellen szólt, de a védelem tanúit nem hallgatták meg, és elutasították a DNS-vizsgálatot is. Nem hallgatták meg Petrovicsot sem, aki maga mondta, hogy nem volt etnikai szál a verekedésben, és nem is akarták megölni. A vádlottakat egymás ellen uszították, és enyhe büntetést ígértek nekik, ha a másikra vallanak – fűzi hozzá Rácz Szabó László. Később Strasbourgba is beadtak egy beadványt az ügyben, de az már az első szűrőn fennakadt: egy szerb, román és belga bírói hármas dobta vissza. A bírót pedig, aki a temerini férfiakat elítélte, néhány évvel később elmarasztalták korrupciós ügyekben. Emiatt a törvények szerint felül kellett volna vizsgálni az összes olyan ítéletet, amelyet ő hozott, de ez sem történt meg.
– Az ítéletről pedig annyit, hogy 2003-ban Biljana Plavsics, a boszniai Szerb Köztársaság volt elnöke emberiesség elleni és háborús bűnök miatt 11 év börtönt kapott. Ebből hatot ült le Svédországban – teszi hozzá a politikus.(Magyar Idők)  
http://delhir.info/cimlap/friss-hireink/50102-2016-01-13-14-11-32, Közzétette: Haraszthy Ágoston 2016. január 13. szerda, 14:58

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése