(A szabad magyar sajtó napjára)
A márciusi ifjak mindenekelőtt a
sajtószabadságért harcoltak. Olyan sajtószabadságért, amelyhez a hatalomnak
semmi köze. Mert csak az olyan sajtó szabad. Noha ezeket a kegyetlenül
kopogós mondatokat 25 évvel ezelőtt vetette papírra Bódis Gábor, egykori hetilapunk, a Napló egyik alapítója, szavai időszerűbbek, mint eddig bármikor.
Mivel a politikai szemétdombi kakas-hangulat a sajtónkban is érezhető, még
belegondolni is rossz, mennyire pártsemleges és politikamentes a mi vajdasági
magyar tájékoztatásunk. Milyen mértékben maradhatott a maga ura? Milyen
mértékben adta fel önmagát, mennyire őrizte meg az önállóságát, a
tisztánlátását és a szavahihetőségét?
Három
újságra meg két rádióra maradtunk
Sajtós veszteséglistánk készítéskor elmondhatjuk, hogy nagyjából lezajlott
a sok évvel ezelőtt eltervezett (aljas módon kifundált) sajtó-kopasztás. A
vajdasági magyar csúcspolitika nem is csak alaposan megmetszette, hanem tőből
nyírta, vágta el a magyar sajtó szárnyait,
hogy szárnyalni, repülni már soha többé ne legyen képes. Így vált belőle
nehézkesen totyogó, örök életére földre kényszerített törpemadár.
Ugyanaz ismétlődik újra meg újra! Időről időre bepárásodó szemekkel
visszanyúlunk a múltba, annak romjain bánatosan kutakodunk, keresgélünk, az
eddig megszerzett kincseinkkel, a már meglévővel meg nem törődünk, azt
tűzzel-vassal irtjuk. Ha igaz, hogy a politika nem más, csak nevetséges
előnyökért való ízléstelen kufárkodás, akkor mára elég rendesen elherdáltuk
mindazt, amink volt.
Sírnivaló a statisztika, de valóságos: 3 újságra meg 2 rádióra maradtunk. A
televízióinkat azért nem említem, mert ketten tesznek ki talán egy felet.
Egyetlen napilapunk, az egykoron igen jó hírű Magyar Szó, nemcsak a 70. születésnapját élte meg, hanem vele
együtt a tetőtől talpig való lezüllesztést, a teljes összeomlást is. Gondos
politikai igényességgel válogatott, távirányítóval vezérelt bábái addig-addig
alakítgatták, költöztették, szervezgették át, hogy nagyon úgy fest: sikerült
végérvényesen tönkretenni. Az a tavalyi káderkitakarítás adta meg neki a
kegyelemdöfést, amely során néhány igen jó újságírónak mutatták meg – nyugodt
lelkiismerettel és pironkodás nélkül –, hogy merre van a kijárati ajtó, az
újságnak pedig ennyi idős korára kellett megtapasztalnia azt a gyalázatot, hogy
a példányszáma alig haladja meg a 2 ezret.
Az efféle súlyos romok alól már nem lehet élve kikerülni. A szokásos,
vajdasági magyar módra történő összefogással sikerült az egy szem napilapunkat
a sírgödör szélére taszítanunk, vállveregetést érdemlünk, derekas munkát
végeztünk.
Most némi iróniával mondhatnánk, hogy a Magyar Szónk szerencsére csak
tetszhalott, a régi városi rádióink azonban már a temetőben nyugszanak. Az önkormányzati
alapítású adóink ugyanis mind egy szálig elhallgattak (ugyancsak a dicső
politika jóvoltából), de már el is felejtettük, már nem haragszunk érte. Pedig
pontosan tudjuk: ahol felszámolták a stúdiókat, a szerkesztőségeket, ott
ezentúl még ábrándozni is kár a jövőbeni rádiózásról. S mert akad még egy kevés
rombolnivaló, úgy hírlik, most majd a Tisza-menti községek rádiói kerülnek
sorra, belőlük se maradjon (szó szerint) még hírmondónak se, még (h)írmagjuk se.
A terebélyes sajtócsalád sok mostoha kölyke között csak egyetlen igazi édes
gyermek akad: a szabadkai Pannon RTV.
Azt az egyet szoptatják, büfiztetik, pelenkázzák. Éltetik, fejlesztik, bővítik, annak a
pocakjába tömnek bele minden garast. Az elkényeztetett kicsikét nem is tejben-vajban,
hanem pénzben fürdetik, és szőrbe, bőrbe, aranyba öltöztetik. A szabadkai
politikusok lombikbébijeként cseperedő óriáscsecsemő persze meg is hálálja a politikusatyai
babusgatást – szemlátomást fejesedik, akár a káposzta. És az sem mellékes, hogy
látványosan, szédületes iramban gyarapszik a hozománya.
Ő már megengedheti magának azt a luxust is, hogy 2 párhuzamos rádióállomást
működtessen, amelyek szemrebbenés nélkül, ohne zsenír ontják magukból (naná,
hogy mindként hullámhosszon!) ugyanazokat a híreket meg ugyanazt a híradót. A Pannon Rádió 2 legfrissebbként
beharangozott műsorai egy részének már az elnevezése is elcsórt, az Újvidéki Rádió adás- illetve rovatcímét
nyúlták le (Mozaik, Napindító), enyhe módosítással, hogy ne nagyon lógjon ki a
lóláb.
Mára már odáig jutottunk, hogy tájékoztatási eszközeink annak örülnének, ha
saját szájízük szerint összébb ráncigálhatnák, ha kedvükre szűkíthetnék a
szólásszabadság alapvonalait. Elkezdtek rettegni az olvasói/hallgatói
hozzászólásoktól, nehogy azok megkarcolják, felsértsék a talpig becsületes
politikai vezéreink túlérzékeny bababőrét, ne adj’ Isten, még föl is szisszenjenek,
midőn maradandó kárt tesz bennük az elkeseredett szitkozódás bárdolatlan,
primitív formájában megnyilvánuló, áradó/tomboló komment-cunami. Pedig hol van
a Nyájas Olvasó meg a Kedves Hallgató okozta kártételtől az a rombolás,
pusztítás, amit a magyar napi politika visz véghez? A gaztetteket elkövetni nem
vétek, de szóvá tenni, beszélni róla, egetverő nagy bűn. A politikusok hiúságát
legyezgető igyekezet persze érthető: a dühös, ámdeviszont súlytalan és
tehetetlen médiafogyasztó száját könnyebb befogni, mint az ártó, tolvaj
politikusi kezeket lefogni.
Ha saját
magunkat tartjuk fogva, hogy lehetnénk szabadok?
A hagyományos vajdasági magyar sajtó tervszerű leépítésével szinte azonos
időben indult fejődésnek több internetes médium – 2 régebbi és 2 új. Felbukkanásakor
mindegyiknek fontos (leginkább) hézagpótló szerepe volt. Ugyanígy közös bennük
az is, hogy a korábbi tájékoztatási eszközeink úgyszólván nem vesznek róluk
tudomást, ahogy a politikai hatalmasságaink nem, alighanem úgy ők sem örülnek a
kicsit „másmilyen bőrszínű netes vetélytársnak”.
Érdemes lenne egyszer szemügyre venni, hogy mennyit romlott a
vajdasági magyar újságírás helyzete csak az elmúlt évtizedben. Mennyit
hazudunk? Megéri-e annyit hazudni? Érdemes? Kifizetődő? A szegénység számlájára
írható-e a megalkuvás? Vagy az ezzel való érvelés, csak hamis, álságos firkászi
lantpengetés? Újságíróbőrbe bújt pártkádernek tekinthető-e az a sajtós, aki
csak pusztán propagálja a politikai maszlagot? Hogy kezdi a pályáját ma egy
fiatal palánta: beáll a leghangosabb kórusba kántálni, vagy inkább megy a saját
feje után? A vajdasági magyar újságírók általában jól értesültek, sokoldalúan tájékozottak, ez viszont mégsem tükröződik a napi rutinmunkájuk során. Mert legtöbbször a felét se írják meg, a töredékét se dolgozzák fel annak, amit tudnak. Sokkal több információjuk van a helyi kiskirályok viselt dolgairól, az elbaltázott elvtársi döntésekről, a magyar kisember jogfosztottságáról, mint amennyit a sajtóban láttatni engednek. Ez akkor öncenzúra? A számítás vagy a félelem táplálja inkább az öncenzúrát? Mert a kettő nem ugyanaz. És melyik fajtája a veszedelmesebb? (A tavaly elhunyt Umberto Eco szerint a lojalitás erkölcsi, az igazság pedig elméleti kategória.) Ahogy a politikában, úgy a sajtóban is: az önérdek rendre fölülírja és lekörözi a közérdeket? Amikor minden pusztul, tönkremegy, akkor a túlélés a legfontosabb, az az egyedüli szempont?
Lehetséges-e, hogy csak délibábot játszik velünk ez a sokat emlegetett sajtószabadság? Létezik-e egyáltalán? A rabok legyünk-e vagy pedig szabadok-féle kérdés 1848 márciusi dilemmáját a választott politikusaink már réges-régen megválaszolták, eldöntötték helyettünk. Mi pedig nem tiltakoztunk.
Egy dolog biztos: amíg lesz politika, akad majd valamilyen sajtó is. Ahogy az is igaz, hogy amíg lesz lószar, addig lesz veréb is.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése