Akadtak-akadnak, akik a megalkuvás vagy a beolvadás helyett a küzdelmet választják, akkor is, ha tudják, hogy rövid- vagy középtávon nem számíthatnak győzelemre, áttörésre.
A Sulejman Ugljanin vezette Bosnyák
Nemzeti Tanács úgy döntött, méltóképpen megemlékezik az ún. sjenicai
nyilatkozat 100. évfordulójáról.
A Blic napilap ezt a dokumentumot
ellentmondásosnak nevezi, holott elég egyértelműen szerepel benne, hogy a
Szandzsák Szerbiához és Montengróhoz csatolt részei vissza kellene,
hogy kerüljenek Bosznia-Hercegovinához, mert történelmi és nyelvi
szempontból is ott a helyük.
A sjenicai nyilatkozat az 1917-ben
megtartott konferencián született, amelyen 12 szerbiai és montenegrói
járás képviselői vettek részt. Ezt az összejövetelt azonban nem
jellemezte kizárólagosság. A sjenicai nyilatkozat ugyanis az elszakadás
és visszacsatolás alternatívájaként a szandzsáki autonómiát említi.
Čedomir Antić szerb történész szerint a
szóban forgó dokumentum meghozatala 100. évfordulójának megünneplése nem
más, mint “a Novi Pazar-i Szandzsák állami történelmének megteremtése,
holott Novi Pazar semmivel sem különb Podrinjénál, Timočka Krajinánál
vagy Šumadijánál.
Rasim Ljajić kereskedelmi, turisztikai
és távközlési miniszter, minden szerb kormány kiszolgálója (kb. Pásztor
István muzulmán megfelelője) sem ért egyet népe azon szándékával, hogy
megünnepelje az említett évfordulót. Szerinte csak a gazdasági
fejlődéssel kell törődni, a múlttal nem kell foglalkozni.
Sulejman Ugljanin, a Bosnyák Nemzeti
Tanács elnöke nem volt elérhető a Blic számára. Elődjét (a tanács volt
elnökét), Esad Džudžo szociológust sem tudták megszólaltatni. Nyilván
mindketten provokációt szimatoltak. Egyébként Džudžót még nemrég
Džudževićnek hívták, de miután a régi vezetéknevét az erőszakos
elszerbesítés következményének tartotta, annak megváltoztatása mellett
döntött.
A délvidéki magyarság “érdekvédői” a
sjenicai nyilatkozat évfordulójához kitartóan ragaszkodó szandzsáki
vezetők példájából levonhatnák azt a következtetést, miszerint nemcsak a
pillanatnyi érdekekért és egy szűk kör gazdagodásáért lehet küzdeni,
hanem a saját népük múltjának elismeréséért is, ami nélkül nincs jövő.
Amint látjuk, Ugljanint és Džudžót nem érdeklik a következmények, ők
közvetve és közvetlenül küzdenek népük önrendelkezéséért.
Képzeljük csak el, mi lenne, ha például
Pásztor & Pásztor Szerbia magasztalása helyett követelné a magyar
területi autonómiát, vagy legalább a migráció által rendkívül
veszélyeztetett Észak-Bácska különleges státusát. Talán valamivel kisebb
hatalommal rendelkeznének, mint most, és nem építhetnék tovább a
politikai birodalmukat, de a szerencsétlen népük megbecsülését élveznék.
Vajon mi a fontosabb?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése