– Gyerekkorom óta rajongok az észak-amerikai indiánokért. A moziban minden ilyen témájú filmet megnéztem, minden könyvet megvettem, amihez csak hozzájutottam. Tizenkét évesen útnak akartam indulni Amerikába, később azt tervezgettem, hogy amint nagykorú leszek, megszököm. Ebből persze nem lett semmi, de a szeretetem irántuk megmaradt – így kezdte a sziú (sioux) és a sájen (cheyenne) törzsek iránti vonzódásának történetét a csantavéri Majoros Péter.
Majoros Péter
– Gondolom, minderről a mozi tehet. Meg Gojko Mitić, aki nem csak a női szíveket dobogtatta meg, a férfiakat is tűzbe hozta. Ő volt a közép-európaiak indiánja, a keletről érkezett Winnetou, aki kelet-német kalandfilmek által vált világhírűvé. Nemrég olvastuk róla, hogy 80 éves lett. Meg Cooper is „bűnrészes”. Szinte hihetetlen, hogy az utolsó mohikánról szóló könyvét majd 200 évvel ezelőtt írta.
– Őket „hibáztatom”! Én a második világháború után születtem, amikor óriási volt errefelé a szegénység, és a napi betevőre sem jutott mindig, nemhogy mozijegyre! Gyerekként elvállaltam minden munkát, hogy pár dinárhoz jussak: csutkahordást, szénlapátolást, csumaszedést. Ha nem jött össze a mozijegy ára, addig ügyeskedtem, hogy beszöktem, és akkor is megnéztem az indiánokról szóló filmet. Két-három ismerősöm szerencsésebb csillagzat alatt született, kijutottak az újvilágba, és amikor itthon jártak, mindig a rézbőrűekről meséltettem őket. Akkor már az indiánok rezervátumokban éltek. A népesség fele maradt a sátrakban, a másik fele már faházban lakott. Sanyargatták, éheztették őket, rövid életűekké váltak: a férfiak 40-45 éves korukig éltek, a nők gyakran már 35 éves korukra meghaltak. Az én kivándorlásom elmaradt, itthon tanultam ki a kőműves szakmát, saját brigádot verbuváltam, és rengeteg építkezés várt ránk. A 90-es évek háborúi idején itthon kevés munka akadt, ezért átmentem Magyarországra, ott nagyon sok városban, faluban megfordultam, és mindenütt az volt a legelső dolgom, hogy feltérképezzem, hol található könyvesbolt vagy könyvtár, és ott milyen indiántörténetekhez lehet hozzájutni. Szorgalmasan gyűjtöttem a könyveket és a dokumentumfilmeket, hatalmas ismeretanyagra tettem szert, napokon át tudnék a témáról beszélni.
– Ez a gyerekkori szerelem tényleg nem múlt el, mert látok az udvaron két indiánsátort, falra akasztott bőröket, prémeket, itt van Vörös Felhő törzsfőnök portréja is, bőrre festve.
– Most is ugyanúgy rajongok az indiánokért, mint fiatalkoromban, megmaradt a vonzódás, a rögeszmémmé vált. Saját kezűleg készítettünk mindent, amit itt lát. Leginkább a feleségem ügyességét dicséri, mert én vagyok ugyan a dolgok megálmodója, tervezője, de ő a kivitelező, a végrehajtó. Télen több idő jutott arra, hogy tanulmányozzam az indiánok életét, és akkor készítettünk 3 olyan díszes ruhát, amit a 3 híres törzsfőnök viselt: Vörös Felhő, Őrült Ló és Vörös Farkas. Bőrből, kézzel varrva, szigorúan az eredeti szerint. A betegségem miatt ebben a székben ülve töltöm a napjaimat, innen parancsolgatok.
– Majoros Péternek is van indián neve?
– Hogyne lenne! Mivel székhez vagyok kötve, én is Ülő Bika lettem. Emiatt és a legendás törzsfőnök iránti tiszteletem jeléül választottam ezt a nevet. A madárcsontú asszonyom is sokat betegeskedett, kétszer is műtötték, de igazán méltó arra, hogy ő is kapjon indián nevet, Vergődő Madárnak hívom.
Indiánsátrak Majorosék udvarán
– Áll itt egy totemoszlop is, csúcsán a felirattal: A természet megtisztítja önmagát. Ennek a mondanivalóját hogy kell értelmeznünk: a végén csak a természet lesz az erősebb, és képes lesz hatástalanítani ezt a mértéktelen környezetszennyezést, vagy úgy, hogy egyszerűen kiiktatja a legfőbb vétkest, eltakarítja az útból magát az embert is?
– Az indiánok kevés szóból is megértették egymást, soha nem magyarázkodtak. Ez is egy tömör megfogalmazás, értelmezze mindenki, ahogy tudja. El kell töprengeni rajta, és megkapjuk a választ… Ülő Bika (Sitting Bull, illetve Tatanka Yotanka) a sziúk vezetője volt, az egyik leghíresebb törzsfőnök, sámán, gyógyító, aki bár írni-olvasni nem tudott, jól beszélt angolul. Tizenkét utódot hagyott maga után. Évtizedeken át küzdött az amerikai telepesek ellen, akik az eszközökben nem válogatva minden gonoszságot elkövettek azért, hogy a kitört aranyláz miatt az indiánokat a saját földjükről elűzzék, kiirtsák. Ülő Bika 4 hónap alatt egyesítette a törzseket, úgy indultak hadba a katonák ellen. 1876 júniusában 1 200 (más adatok szerint több ezer) sziú és sájen harcosával Little bighorn mellett – alig egy óra leforgása alatt – képes volt legyőzni a George Armstrong Custer ezredes által vezetett – a 7. lovasezredből álló – amerikai hadsereget. Minden katonát megöltek. A csúfos vereség még inkább feldühítette a fehéreket, és még nagyobb haderőt irányítottak át arra a vidékre. Ülő Bika azonban bölcsen cselekedett, hogy elkerülje a vérontást, kanadai területre költözött a népével. Sorsát azonban nem kerülhette el, sem ő, sem a társai. 1881-ben letette a fegyvert, és visszatértek. A törzsfőnök öt évvel a döntő ütközet után megadta magát, azt ígérték, megkegyelmeznek neki, de attól tartva, hogy ismét lázadást szít, a Fort Randall erődbe szállították, és ott éveken át fogva tartották. Az élete csúfos véget ért, 1890. december 15-én úgy lőtték le, mint egy kutyát – ezt a nagy harcost! – közelről fejbe lőtték, kiloccsant az agyveleje. Ami a legfájóbb: áruló, az ellenség oldalára átállt indiánokból lett rendőrök végeztek vele. Holttestét egy olyan kocsira tették, amelynek még oldala sem volt, és egy szamár vontatta. Kivitték az erdőbe, és ott 4 katona elásta. A sírját azonban – noha sokan keresték – soha nem találták meg.
– Ülő Bika legendája tovább él.
– Ehhez én is szeretnék hozzájárulni a magam egyszerű módján. Megérdemli.
– Látom, el is érzékenyült mesélés közben. Engem is meghatott, olyan szenvedélyesen, akkora lelkesedéssel beszél az indiánokról.
– Maga most kihozta belőlem. Én nagyon ritkán nyúlok az italhoz, de már annyit beszéltem, hogy meg kell innom egy kupica körtepálinkát.
– Egészségére meg Sitting Bull lelki üdvéért! Még csak annyit áruljon el, hogy akad-e még tennivaló ezen az „indiántanyán”?
– Fel kell állítanunk még egy kör alakú, gallyakból álló apacssátort, és több aprólékos munka is van. Úgy gondolom, kell még egy hónap, mire mindennel elkészülünk, és akkor megnyitjuk az udvart a látogatók előtt. Ha akad kíváncsiskodó, akit érdekel. Egyúttal a régi használati tárgyakkal berendezett szobánkat is megtekinthetik.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése