Megszólalt a rádió

Amíg az RTV dolgozóinak létszáma az utóbbi 10 évben folyamatosan növekszik, az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségében (de a többi kisebbségi szerkesztőségben is) a fogyatkozásból eredő létszámhiány tarthatatlanná vált, közben pedig a vezetőség által beígért munkahely-feltöltésekből nem lett semmi – áll abban a közleményben, amellyel a szerkesztőség tagjai a médiaház vezetőségéhez és a nyilvánossághoz fordultak. Bővítés helyett leépítés zajlik, alig pár hónap alatt 4-gyel lettek kevesebben, és újabb 6-8 munkatárs állása is bizonytalan.

Intézményesített „Pofa be!”

A rádiósok hallgatnak. Ezt szokták meg. A közszolgálati médium belső dolgairól mindig keveset tudott a „köz”, azokról nem sokat közöltek a nyilvánossággal. Talán még a megboldogult szocializmus idején rögzült ez a fajta hozzáállás, akkoriban gyakran hallottam az újságíró elvtársaktól, hogy ne beszéljünk a problémáinkról, ne csikorogjunk, ne nyöszörögjünk, ne sajnáltassuk magunkat, mert az olvasó, a néző, a hallgató arra nem kíváncsi, az úgysem érdekli, csak a maga baja. A rendszer ezen az alapelven működött: tartsd a szádat, majd illetékes helyen eldöntik és megmondják, hogy mit kell csinálnod. Ők kimondottan azért vannak, hogy gondolkozzanak helyetted. Meg aztán: senki sem képes olyan jól intézni a sorsfordító ügyeinket, senki sem tudná olyan precízen szabni a gatyánkat, mint a párt. Az élcsapat. Közéjük tartozni kiváltság…

Onnan kalandoztam el, hogy a szerkesztőség miért volt egészen idáig csendben? Már akkor meg kellett volna szólalni, amikor 4 hónap alatt 4 munkatársat elvesztettek. Igaz, mégiscsak történt valami, volt egy sóhajtásnyi hajszálvékony próbálkozás. Amikor néhány újonc távozott, mert kénytelenek voltak más munka után nézni, egy nyúlfarknyi méltatlankodó bejegyzés felkerült a szerkesztőség közösségi oldalára, de nagyon gyorsan el is távolították. Felső utasításra-e, vagy megint csak azért, hogy ne legyen belőle zűr, ki tudja, nem is érdekes. De akkor legalább kimondták – a nyilvánosság előtt –, hogy baj van, a törvényes előírások szorításában nem tudják a rádióban tartani a pályakezdő fiatalokat, és nem lesz jó, ha ugyanez a módszer ismétlődik. Talán három ígéretes fiataltól kellett megválniuk akkor, már nem emlékszem pontosan. Gyorsan eltüntették a „közleményt”, pedig velősen megfogalmazták(!), és megint behúzták a szájukon a cipzárt, újra beállt a megszokott síri csend, az intézményesített „Pofa be!”.    

Történt más is. Tavaly készítettem egy 12 részes sorozatot ismert újságíróinkkal, amely beszélgetések által a magyar nyelvű tájékoztatásunk gubancos helyzetére is rá lehetett látni, de ugyanúgy a múltjáról, a kommunizmus évtizedeiben kialakult állapotáról is képet kaphattunk. Az interjúfüzér egyik alkotóeleme lett volna az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének a helyzete, azonban az akkori főnöküket, Öreg Dezsőt nem sikerült szóra bírni. Három alkalommal ígért tájékoztatást, de egyszer sem tartotta meg a szavát, hetekig vártam rá. Az utolsó beszélgetésünkkor abban állapodtunk meg, hogy nem kérdezek semmit, ő másfél flekk terjedelemben megírja azt, amit gondol, és elküldi. De az összefoglaló nem érkezett meg. Természetesen megértettem az ódzkodását, 37 évet lehúzott a rádióban, belefáradt már az egészbe, nyugdíjba vonulás előtt állt, nem akart magának bajt. Na, nem is számított bombasztikus újdonságnak ez a bújócskázós elzárkózás, a szűnni nem akaró bokros teendőkre való hivatkozás, és ismertem én már korábbról is ezt a „csak addig ne legyen zűr, amíg én itt vagyok!”-féle magatartást – hiszen elnyűhetetlen, örökös jellemzője a vajdasági magyar szerkesztőknek, főszerkesztőknek.

Érkezett utánpótlás, de hiába

Ettől függetlenül meg ennek dacára is, a szerkesztőségben a fiatalok továbbra is ugyanúgy jöttek-mentek, szinte egymásnak adták a kilincset. Én 50 éve hűséges hallgatója vagyok a rádiónak, de ilyen nyüzsgésre, amilyen az elmúlt néhány évben támadt, nemigen emlékszem. Jó néhány új hang ütötte meg a fülemet. A pályakezdők vagy több-kevesebb tudással, tapasztalattal rendelkezők között voltak valóban tehetségesek is, akik elég gyorsan elsajátították a rádiózás alapjait, és nyugodt lélekkel mikrofon elé lehetett őket ültetni. Huszka Dávid neve megmaradt bennem, aki szerencsésen beilleszkedett, de mire igazán belejött volna a rádiózásba, már el is ment. Aztán: Rizsányi Attila személyében szinte egy kész újságírót kapott a szerkesztőség, őt azonnal be lehetett vetni, csatasorba lehetett állítani. A hangszíne nem volt kimondottan rádióba kívánkozó, de minden egyes megszólalásán átütött az, hogy (azon ritka kevesek közé tartozik, aki) folyamatosan olvas, napra/órára tájékozott, szakadatlanul követi a történéseket. Még az olyan politikai vita- és elemző műsorban is megállta a helyét – a hétpróbás, huncut öreg rókák gyűrűjében –, amilyen a szombat déli Objektív. A harmadik fiatal, Patócs László is felvette és tartotta is velük a lépést. Néha még a maga pimasz, szellemes módján kekeckedett is a veteránokkal, ami még rokonszenvessé is tette. Neki is, a kollégái vérkeringésének is, a műsor hallgathatóságának is jót tettek az általa elszórt, tökéletesen időzített, apró, elmés fordulatok, szójátékok.

A hölgyek közül kiemelkedik Sztánkó Emília, mert tud kérdezni (ami az újságírásunkban minden időben igen ritka adottságnak számított), és van benne valódi, nem tettetett, nem mímelt, nem megjátszott kíváncsiság, s ez olykor átszivárog az általa készített beszélgetéseken. Minden adottsága megvan hozzá, jó újságíró válhat belőle. Feltéve, ha maradhat. A lazább, könnyedebb műsorokban is feltűnt egy-egy tehetség, friss hang, akikből jó műsorvezető, bemondó lehetett volna vagy majd talán lesz is. Az egyik Pozsár Csilla, aki gyorsan tanult, és akit az ügyes rögtönzés, a találékonyság jellemzett, de már ő sem dolgozik a rádióban, a másik pedig Kovács Magdaléna, aki viszont nemrég tért vissza a szülési szabadságról.

Akadnak disszonáns hangok is a rádióban – talán most több is, mint korábban –, amelyek bántják egy csöppet az ember fülét, ezért nehezen lehet őket megszokni, de ha fellelhető a hanghoz társítható figurában egy csekélyke-kevéske eredetiség, üdeség, amivel a hónaljhasogató hangszínt vagy a helytelenül tagolt, mekegő olvasást valamelyest ellensúlyozzák, akkor az elnézhető, és könnyű szívvel a bocsánatos „bűnökhöz” sorolható. Elvégre nem (mindig) tehetnek róla.   

Maguk a rádiósok is több alkalommal megállapították, hogy ez az adó az idősebb korosztály kedvelt rádióállomása, a fiatalok közül kevesen hallgatják. Már pusztán e tény miatt is érthetetlen, hogy az ifjúságnak szánt műsorán emberemlékezet óta nemigen módosítottak. Azt uralja, letaglózza, a kis vakond szintje alá süllyeszti az öntömjénező, ízléstelenül röhögcsélő Máriás Endre, akinek szerintem már semmi keresnivalója nincsen a Kifigyelőben – amint gyakran az adás címének sincs köze a tartalmához. A szerkesztőség fiataljainak kéne átvenni a műsort, vagy pedig teljesen zöldfülű amatőrökkel készíttetni – fürtökben lógnak a diákok, az egyetemisták a kollégiumokban –, mert akkor sokrétűbb, izgalmasabb, lendületesebb lenne. (Ahogy tették ezt boldogabb időkben például a Szabadkai Rádió Fi-Fi-jében a szombat délelőttönként bejárogató tizenévesek. Sordíjként elszámolt, két-három odavetett krajcárért, vagy akár egyetlen peták fizetség nélkül, de legalább volt valami mondanivalójuk.)

Szabad – nem szabad?

Nemcsak a fiatalokhoz nem szól a rádió, lassacskán már az idősebb korosztályhoz sem hajol közel, akik pedig már pusztán megszokásból is hallgatják, ragaszkodnak hozzá. Túlzó elvárásaik, teljesíthetetlen kívánságaik nincsenek – csak legyen háborítatlan nótaszó meg sűrű időjárás-jelentés –, ők már ezzel a kevéssel, a minimumok minimumával is beérik. De akkor hol veszik el, hol tűnik el mindeközben a közszolgálatiság? Tájékoztatni, oktatni, nevelni, figyelmeztetni. Az informatív jellegű politikai műsorok legtöbbször nélkülözik azokat a témákat, amelyek kimondottan az itt élő magyarság helyzetéről, életkörülményeiről szólnak. Fogyatkozás, elszegényedés, jogfosztottság, kiszolgáltatottság, közbiztonság, félelem, rossz közérzet, depresszió. Például ilyen csalafinta módon lehet kijátszani: a szerda délelőtti Hangadó szerda című politikai magazinműsornak visszatérő vendége a televíziós Márton Attila, akivel rendszeresen külpolitikai témákat elemeztetnek – mert azokért él-hal az itteni magyar kisember –, miközben a belső, hétköznapi dolgainkról, a bennünket érintő (esetleg kényes és kényelmetlen) ügyekről is ugyanolyan szakavatottan, ugyanolyan hozzáértéssel lenne képes beszélni, ugyanúgy taglalhatná, boncolgatná. Aki olvasta a korábbi írásait a Becsei Mozaik című lapban, vagy követte a Kertelés nélkül című állandó rovatát a Vajdaság Ma portálon, esetleg emlékszik még arra az időszakra is, amikor a szerda délutáni Beszédtéma elnevezésű kontaktműsort vezette, annak nem kell bemutatni, az pontosan tudja. De azokról a dolgokról egyáltalán nem faggatják. Őt sem, mást sem. Azt nem lehet? Nem szabad? Nem lenne ínyére a cégvezetésnek? A politikusaink is csak a szájukat görbítgetnék? Csak baj lenne belőle? Jobb, ha úgy teszünk, mintha rázós vajdasági magyar témák egyáltalán nem is léteznének? Vagy legfeljebb csak elvétve. Természetesen elengedhetetlen a külpolitikai történések megvitatása, de csak miután már a belső ügyeinket-bajainkat alaposan meghánytuk-vetettük. A lényeg: nem a kritikus, kemény véleményformálásról ismert ez a rádiónk. Bizony, szépen belesimult a rendszerbe, olajozott kis fogaskereke lett a politikai gépezetnek. Az említett Beszédtémában azért fel-felbukkannak visszafogott pöntyögésre, egymásközti, hangtompított zúgolódásra alkalmat adó, a véleményütköztetésnek teret engedő, feldobott témák is.  Ezt a fegyvert persze nem lehet minden áldott szerdán eldurrantani, csak két-háromhetente, vagyis amikor azt Szabó Gabriella úgy találja. A szerkesztőasszony a hallgatói vélemények között rutinosan lavírozgat, szlalomozik, egyszer engedékenyebb, elfüleli a meredek hozzászólásokat is, máskor félbeszakítja azokat, akik nem dicsérik egyfolytában a falkavezéreinket és azok dicső tetteit.

Elhanyagoltan, súlytalanul…

Én szeretem az Újvidéki Rádiót – ahogy minden rádióval szemben kissé szentimentális és elfogult vagyok a politikai okokból elhallgattatott Szabadkai Rádió iránt táplált kereken 35 éves szimpátiám következményeként –, de az utóbbi egy évtizedben egyre keserűbben, csalódottabban hallgatom. Valamikor a hangja, a szava messzire elért. Ötven évvel ezelőtt Svédországban egy mosógép nagyságú készüléken hallgattuk esténként, de régóta már itthon sem fogható minden magyarok által lakott helységben. Nem fejlesztették, nem erősítették, sem a felszerelését, sem az emberállományát. Neve, jó híre, nemzetközi tekintélye volt. Mostanra megroggyant, összeaszalódott, már csak az árnyéka egykori önmagának. Súlytalanná vált. Mint ezt a mostani segélykiáltásuk is tanúsítja. A Pannon RTV árnyékába került, azt több éven át fejlesztették, jól megszórták pénzzel, ezt meg a sorsára hagyták, erről „megfeledkeztek”. Valaki megpendítette azt is, ha esetleg bizonytalanná válik a 24 órás műsorsugárzás, akkor se essenek kétségbe, mert a csodatevő Pannon Rádiók készségesen kisegítik őket, s ezáltal megmentik az újvidéki firkászmundérnak a becsületét. Muci Szántó Márta, a szerda délelőtti politikai műsor egyik szerkesztője neki is szegezte a kérdést az RTV vezérigazgató-helyettesének: „Nem az lenne a normális, ha mi készíthetnénk a műsorainkat, ha nekünk lennének saját anyagaink?” Az lenne, de ebben a helyzetben… mondta az illetékes, Klemm József. (Nem tudom, hogy van ez, de a polcra, posztra kerülő embereknek valahogy egy rúgóra jár az esze. Vicsek Annamária oktatási államtitkár is azt nyilatkozta nemrég az új tanévkezdéssel kapcsolatban, hogy: „Most nem is a minőségi oktatás a cél, hanem az, hogy…” De! Minden körülmények között a minőségi oktatás kell hogy legyen a cél, még a vírusjárvány idején is. Úgy ám. Azt viszont a ránk erőltetett távoktatás meg sem képes közelíteni.)

Én hallgatom a Pannon Rádiókat is. A fiatalok dolgozni akarnak, nem igazán hibáztathatók. Nem tehetnek arról, hogy súlyos múlt terheli azt a médiaházat, amelyben álláshoz jutottak. Az viszont, hogy évek múltán mennyire piszkolódnak be, milyen mértékben aljasulnak el, már csak rajtuk múlik. A Pannonra kétségkívül rávetül egy árnyék: az erőszakosan elhallgattatott Szabadkai Rádió hullája, csontváza időnként még/majd előtántorog a sírból, a lelke elősuhog a másvilágból. Egy 47 éves, kedvelt, hallgatott rádióállomást ilyen istentelenül tönkretenni?! Nincsenek rá elég kemény szavak.

Kezünket a szívünkre: az újvidékiek nem roppantak/rokkantak bele a szolidaritásvállalásba. Műsoraikban szép keveset foglalkoztak a gondosan kitervelt megszüntetésével. A magyar szerkesztőség vezetőjének, Németh Ernőnek sem siettek a segítségére, nem kínáltak neki állást, miután egyik napról a másikra munka nélkül maradt, pedig már másnaptól lehetett volna a rádió szabadkai munkatársa, észak-bácskai tudósítója. Őt már nem kellett volna mikrofonhoz szoktatni, kiképezni, betanítani, de inkább hagyták, hogy utcára kerüljön. De a többi – ugyancsak községi alapítású – rádióállomás elhallgattatásával, a teljesen elsorvasztott, kistérségi médiumok helyzetével is csak szőrmentén foglalkoztak. Ugyanígy nem téma a hivatalos nyelvhasználat sem, az államnyelv minden mást elsöprő fölénye sem, a cirill betűs írásmód egyeduralomra törekvése sem, és a többnyelvű cégtáblák, logók, reklámfeliratok végérvényes eltűnése sem.

A leépítés, a szakemberhiány az Újvidéki Televízió magyar nyelvű szerkesztőségét még cudarabbul sújtja, mint a rádiósokat, ezért is érthetetlen, hogy miért nem közösen, együttes erővel lépnek fel, miért nem úgy keresik a megoldást. Keserű megállapítás, tényállás: mire az új RTV-székház elkészült, akkorra a fess médiaház mindkét magyar (szegény/árva) szerkesztősége is teljesen kikészült. De legalább: megszólalt.

Szabó Angéla