2020. augusztus 25., 16:23
Mostanában több helyen is olvastam arról, milyen szép és rendezett a Topolyai-tó, milyen sokan látogatják és milyen jól lehet ott szórakozni. Abszolút felkapott hely lett, zentaiaktól és környékbeliektől is hallom, hogy ott jártak, tetszett nekik. Mi is elmentünk, családostól, négy napra, és hiába volt a környezet a zentai strandokhoz képest kimagaslóan rendezett, hiába lubickoltunk három napon át felhőtlenül a tó hűsítő vizében, a végén mégis keserű szájízzel jöttünk haza.
Nekünk is minden nagyon tetszett. Azonnal feltűnt, hogy rendszeresen gyűjtik a szemetet, a fű le van vágva, a sétányt söprik, kávézók, gyorsbüfék kínálják portékájukat, a tó partja rendezett, kaviccsal szórt a strand és a víz széle, a toalettek tiszták és a zentai medencével ellentétben mindig volt wc-papír is. Még mondogattuk is azzal a családdal, akikkel együtt voltunk, hogy olyan, mintha a tengeren kempingeznénk. Merthogy a strand túlsó felében lévő vadkempingben vertük fel sátrunkat, ahogyan mások is. Első este, csütörtökön csak mi, és még egy kisgyermekes család aludt a tó partján, aztán pénteken már szaporodott a „lakók” száma, de még mindig kellemes volt a környezet, mindenki elfért, majd elérkezett a szombat. Az addig békés tó partjára tömegével jöttek az emberek, ami még mindig teljesen rendben van, hiszen egy jó strand nyáridőben legyen is zsúfolt, viszont a tömeggel együtt a rendbontók is megérkeztek. Egyesek nem azért jöttek, hogy fürödjenek, pihenjenek, sokkal inkább azért, hogy kiéljék állati ösztöneiket és korlátozás nélkül cirkuszoljanak, mert, mint láttuk és tapasztaltuk, ott ezt szabadon megtehették.
(Fotó: Homolya Horváth Ágnes)
Egy 15–20 fős, húsz és harminc év közötti, főként férfiakból álló társaság érkezett mellénk. Leparkoltak a tövünkbe, azonnal maximum hangerőre állították a narodnjakot bömbölő hangfalaikat, és mindössze egy sörsátrat, meg egy kétszemélyes kis sátrat állítottak fel, amiből azonnal tudhattuk volna, hogy aludni majd nem szándékoznak, csak őrjöngeni. Mivel nappal mindenfelől szólt a zene, nem foglalkoztunk velük, inkább az egész napot lent töltöttük a parton, de este azért csak feljebb mentünk a sátrainkhoz. A tömeg lassan eloszlott, a legtöbben hazamentek, és csak a sátorozók maradtak. Mi is szerettük volna saját zenénket hallgatni, de hamar elkapcsoltunk, mert a tövünkbe telepedők úgy gondolták, ők az egyetlenek ezen a vidéken, és olyan hangerővel hallgathatják, amit csak elbír a masinájuk. Közben a húsz fős társaság duplájára növekedett, további autókkal érkeztek a haverjaik, szóval diszkót csináltak a tó partján, ha már a szórakozóhelyeken korlátozások vannak. Miközben mi békésen vacsoráztunk, vagy inkább csak vacsoráztunk volna, ők az autóikat bőgették, részegen ide-oda parkolták az autókat, az autók fényében a tűz körül őrjöngtek, és kamerázták egymást. Az egyik közülük, gondolom a vezér, mint az állat úgy ordított, és a magyarok anyját emlegette. Ha csak lehetett, az autónkhoz dobták a sörösüvegeiket, a sátrunk tövében mászkáltak, mintha folyamatosan keresték volna az alkalmat, hogy belénk kössenek. El is hangzott, hogy verjük meg őket, mármint minket, de valamelyiknek volt annyi esze, hogy leintette a túlbuzgókat, azzal érvelve, hogy kisgyerekekkel vagyunk. Így telt az egész éjszaka. A lányok olyan fáradtak voltak, hogy még ebben a cirkuszban is el tudtak aludni, de mi képtelenek voltunk. Hajnali négyig maximum hangerőn döngették a zenét, hol a mólón ordítoztak, hol a sátrunk tövében. Mi nyolcan voltunk, négy felnőtt, és négy kislány, ők meg vagy negyvenen, szóval nem sok mindent tudtunk a helyzet ellen tenni. Még soha nem éreztem magam ennyire kiszolgáltatva másoknak, mint akkor.
Azóta már hallottam, hogy a Topolyai-tó partján éjszakánként nem ritkaság az ilyen „buli”, szeretnek a fiatalok ott randalírozni, de akkor már csak azt nem értem, miért nem láttunk ott egyetlenegy rendőrt sem. Az a csürhe – mert másként nem tudom őket nevezni – tisztában volt vele, hogy ott senki sem fogja őket kérdőre vonni, és gyakorlatilag azt csinálnak, amit akarnak. A tó nem a pusztaságban, hanem Topolya közvetlen közelében van, mégis teljesen őrizetlen. Ha a topolyaiak tudják, hogy hétvégenként mi zajlik ott éjszaka a parton, akkor miért hagyják teljesen őrizetlenül? Attól fogva, hogy az egy ennyire frekventált hely lett, és ilyen tömegeket vonz, a rendőrségnek kötelessége lenne időnként megfordulni ott, és szétnézni, mi történik, annál is inkább, mert egyesek nem csak éjjel gondolják azt, hogy egyedül vannak a parton, hanem nappal is.
|
Délvidéki magyarok anyját szidták és kisgyerekekkel üdülő családokat akartak verni a topolyai tavon
 Ahogyan arról portálunk is beszámolt Topolya és környéke igen felkapott lett a belföldi turizmus számára, így egy-egy hétvégén akár ötezren is kereshetnek maguknak hűsítő kikapcsolódást a helyi tó partjánál, ahol ezrével állnak a belgrádi és attól délebbi regisztrációs táblával rendelkező gépjárművek.A sok emberrel azonban a magyarellenes sovinizmus is megjelent Topolyán. A Magyar Szó napilap online felületén jelent meg az az írás, amelyben Homolya Horváth Ágnes a lap munkatársa írja le “Keserű szájízzel” című cikkében azokat a negatív tapasztalatokat és magyarellenes atrocitásokat, ami a gyermekeit és barátait érte üdülés közben a topolyai tavon. Az újságírónő leírása szerint azért választották a topolyai tavat kikapcsolódásra, mivel mostanában több helyen is arról lehetett hallani, milyen szép és rendezett a Topolyai-tó, milyen sokan látogatják és milyen jól lehet ott szórakozni, ezért 4 napra maguk is ellátogattak a szélmalommal díszített part mellé. Mint írja szombat estig remekül is érezték magukat a rendezett és kiépített környezetben, azonban hétvégén igen megrázó élményben volt részük. “Az addig békés tó partjára tömegével jöttek az emberek, ami még mindig teljesen rendben van, hiszen egy jó strand nyáridőben legyen is zsúfolt, viszont a tömeggel együtt a rendbontók is megérkeztek. Egyesek nem azért jöttek, hogy fürödjenek, pihenjenek, sokkal inkább azért, hogy kiéljék állati ösztöneiket és korlátozás nélkül cirkuszoljanak, mert, mint láttuk és tapasztaltuk, ott ezt szabadon megtehették. Egy 15–20 fős, húsz és harminc év közötti, főként férfiakból álló társaság érkezett mellénk. Leparkoltak a tövünkbe, azonnal maximum hangerőre állították a narodnjakot bömbölő hangfalaikat, és mindössze egy sörsátrat, meg egy kétszemélyes kis sátrat állítottak fel, amiből azonnal tudhattuk volna, hogy aludni majd nem szándékoznak, csak őrjöngeni.” – kezdi a rossz emlékű éjszakát felidézni Homolya Horváth Ágnes. “A húsz fős társaság duplájára növekedett, további autókkal érkeztek a haverjaik, szóval diszkót csináltak a tó partján, ha már a szórakozóhelyeken korlátozások vannak. Miközben mi békésen vacsoráztunk, vagy inkább csak vacsoráztunk volna, ők az autóikat bőgették, részegen ide-oda parkolták az autókat, az autók fényében a tűz körül őrjöngtek, és kamerázták egymást. Az egyik közülük, gondolom a vezér, mint az állat úgy ordított, és a magyarok anyját emlegette. Ha csak lehetett, az autónkhoz dobták a sörösüvegeiket, a sátrunk tövében mászkáltak, mintha folyamatosan keresték volna az alkalmat, hogy belénk kössenek.
„Mi nyolcan voltunk, négy felnőtt, és négy kislány, ők meg vagy negyvenen, szóval nem sok mindent tudtunk a helyzet ellen tenni. Még soha nem éreztem magam ennyire kiszolgáltatva másoknak, mint akkor.” – foglalja össze a megrázó azonban sajnos egyáltalán nem példa nélküli élményeit a Magyar Szó újságírónője. |
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése