Vírus álarcban

Ha a koronavírus egy puzzle lenne, nem tudnánk kirakni. Mert kizárólag csak olyan képdarabkákat adnak a kezünkbe, amelyeket bárhova illesztünk, sehol nincsenek jó helyen. És közben – hogy minél hosszabb, minél fárasztóbb és minél kilátástalanabb legyen ez az életveszélyes játék – valóságos mozaikesőt hullatnak ránk, újabbnál-újabb darabkákat szórnak a fejünkre, hogy még inkább összezavarodjunk. Csoda-e, ha az arcmaszkos vírus képe sehogy sem akar összeállni? Hiába lessük-várjuk, hogy lehulljon róla a titkokat rejtő álarc.  

Most a hazugság az egyetlen, az egyedül(i) érvényes igazság. És roppant ereje van: nem elég az, hogy megállították vele a világ forgását, általa még karanténba is lehetett zárni a világot. Amiről korábban azt hittük, hogy lehetetlen, az a szemünk láttára megtörtént, a tökéletesen manőverezett politikai propaganda pár hét alatt a Föld majd 190 országát megbénította. Döbbenetes és hátborzongató tapasztalni: micsoda ereje van a szavaknak. A gonosz, ártó szavaknak, nem a gyógyítóknak.

Néha szeszélyes, néha veszélyes  

A messzi Kínában felbukkant (vagy lebuktatott?) koronavírus térhódítását már hónapok óta világméretű járványnak nevezik, pedig a garázdálkodása még a helyi jellegű járvány fogalmát sem meríti ki. Eleinte az idősebb korosztályból szedte az áldozatait, de újabban már a fiatalokat is leveszi lábról, sőt a gyerekekre is szemet vetett.  Eddig leginkább légzési panaszokat okozott, most már a hányás, a hasmenés és a szívproblémák is a tünetei közé tartoznak. Korábban csak ajánlatos volt a védőmaszk használata, ma már kötelező.

Március derekára valóságos vészhelyzet alakult ki, rendkívüli állapotot hirdettek, az ország teljes lakosságát több alkalommal is napokig tartó szobafogságra kényszerítették. Utcára vezényelték a katonaságot, velük őriztették a kórházak bejáratát – talpig fegyverbe öltöztetett egyenruhások védték az embereket a vírus ellen. Akit a szigorú kijárási tilalom idején az utcán elkaptak, azt kíméletlenül megbüntették. Ha képtelen volt a pénzbírságot kifizetni, nem sokat teketóriáztak vele, börtönbe zárták. De! Pár hét múlva meg is lett az eredménye a rigorózus politikai döntésnek: legyőztük a bestiát. Azt hittük, hogy amilyen hirtelen érkezett, olyan gyorsan el is viharzik. Pedig nem. Nyilván megtetszett neki a nyár, és még maradni akart. Haló poraiból feltámadt, megrázta magát, és még vadabb erővel támadt ránk. Ennyire veszedelmes még soha nem volt. Most aztán mindenki életveszélyben van.

A tavasz folyamán leállíttatták a tömegközlekedést, bezáratták a vendéglőket, betiltották a piacozást, most minden ilyen tevékenység engedélyezett, efféle hitványságokra már rá se bajszint, ilyesmi nem hergeli, nem stresszeli a „koronás” kórokozót. A piacokkal sincs baja, most a vásárokra haragszik, azok megtartását szörnyen veszélyezteti. Hát milyen vírus az ilyen?! Néha csak szeszélyes, néha meg veszélyes? Olyan, mint az ősrégi, trükkös vásári kártyamutatvány: „Itt a vírus! Hol a vírus?” Ha akarják, van, ha nem akarják, nincs. Lehet irányítani, vezérelni, terv szerint mozgatni, alakítani.

„Biztos, hogy ti normálisak vagytok?”

Amikor Horvátországban hivatalosan még csak 56 halottja volt a vírusnak, egy ottani újságíró a műsorában eljátszadozott a gondolattal, hogy mit szólna egy másik bolygóról érkezett ember, egy földönkívüli, ha váratlanul felbukkanna Zágrábban, és azt látná, hogy eltűntek az emberek az utcákról, megszűnt a tömegközlekedés, aki mégis kimerészkedik, az kesztyűt hord, maszkot visel… Nyilván az lenne az első kérdése, hogy: „Mi történik itt?” Mi azt válaszolnánk, hogy felütötte a fejét egy roppant veszedelmes betegség, ezért az óvatosság. Majd azt tudakolná: „Hányan haltak meg?” Mire rettegve azt felelnénk, hogy: „56-an”. Erre ő: „Biztos, hogy ti normálisak vagytok?”

Nem biztos.

Szerbiában az elhunytak száma nemrég haladta meg a 600-at, fél év alatt ennyi áldozatot szedett. Ha átlagfélét számítunk, akkor havonta több mint 100-at. Az én falumban (ami most már a lélekszámát tekintve nagyon megfogyatkozott) csak júliusban 17 embert eltemettek. Sokkolóbban: hetente 4-et. Igaz, hogy ők nem a tomboló koronanyavalya miatt hagytak itt bennünket – így nem is számítanak „kiemelt, elsőrendű” halottnak –, de mégiscsak eltávoztak ebből a világból, és valakinek hiányoznak. A „koronás” elhunytakat szigorúan számon tartják, számukat naponta vezető hírként türköli a sajtó, a „koronázatlanok” szóra sem érdemesek.  

A napi politika félelmetes ütemben/iramban veri a habot a vírus alá. Mi meg ahhoz idomulunk. Ami pedig a legnagyobb aggodalmat kelti: nagyon gyorsan, pillanatok alatt alkalmazkodunk. Az ócska kis álarccal egykettőre befogták a szánkat. És azóta se látunk, se hallunk. Mintha a szemünkön meg a fülünkön is maszkot viselnénk.  

Az agresszív koronamédia kíméletlen uralma ellenére, nem mindenki hiszi el azt, amit a tévében mondanak, meg amit az újságban írnak. Akadnak közöttünk kételkedők meg ellenszegülők is. A vírus tavaszi duhajkodásának idejéből megmaradt az emlékezetemben az az idős ember, akinek éppen a barátját temették, ő azonban az életkora miatt nem lehetett volna ott a ravatalánál, de a tiltás ellenére, az udvarokon, a kerteken át mégis kijutott a temetőbe. Elvégre a barátját búcsúztatták, ott kellett lennie. A szófogadó, éber sírásók nem is szalasztották el a rendkívüli alkalmat, kihívták rá a rendőrséget. Csakhogy a bácsika megszökött, nem sikerült elkapni. Pedig milyen nemes hőstett, milyen hazafias cselekedet lett volna a temetőből egyenesen a börtönbe cipelni az öregembert!

A védőálarc kötelező viselete is csak zúgolódás kíséretében valósul meg. Vannak, akik csupán azért viszik magukkal ezt a papír- vagy rongydarabot, mert nélküle nem léphetnek be a postára, a bankba, az üzletbe, vagy azért, mert a vírustól rettegők rájuk pirítanak, számon kérő arccal emlékeztetik őket a kötelességükre. A napokban még a zentagunarasi temető bejáratánál is ott cövekelt az „ajtónálló”, hogy ellenőrizze, maszkban érkezett-e mindenki a temetésre, mert aki nem, az máris fordulhat vissza. 

Hogy a koronavírus jelképévé vált, orrot-szájat eltakaró maszktól nem fogunk egyhamar megszabadulni, arra több apró jelből is következtetni lehet. A „vírusálarc” puritán, „ötlettelen”, gyógyszertári/bolti, 40 dináros változata mellett, mostanra már trendi

„szájkosarak” is piacra kerültek. Ami tulajdonképpen logikus is: ahogy terebélyesedett a kórokozó, úgy emelkedett az ellenében alkalmazott maszk ázsiója is. Most már lehet választani öltözékhez illőt – anyagban, színben, mintázatban egyaránt. Inghez, kosztümkéhez, munkászubbonyhoz, utcai viselethez, edzőgúnyához, fürdőruhához, otthonkához-mamuszhoz, pizsamához klappolót. Beindult a maszkpiac, és bár aggályos meg visszataszító, jó üzlet az álarccal való kereskedés. Gyerekjáték beszerezni autómárka-jelzésűt a papának, virágmotívumosat a mamának, halálfejet ábrázolót a kamasznak, állat- vagy mesefigurásat a kisgyerkőcnek. (Politikai szervezetek logójával egyelőre még nem készült, pedig bizonyára az is kapós lenne.) És a bolondériának itt még nincsen vége! Mert a politika mostanra már úgy felvitte a szájmaszknak a dolgát, hogy amikor őméltósága éppen használaton kívül van, akkor is a fontosságához méltó helyen és méltó módon méltóztat pihenni: kimondottan erre a célra gyártott, és már piacra is dobott maszktartóban, maszktokban, maszktáskában. Már kapható – színben harmonizáló –, tessék ilyet beszerezni, és mostantól abban tessék tárolni!

Mondjon, ki mit akar, ekkora virtuális víruslefedettség esetén ez a vacak rongydarab már valóban megkövetelheti a neki kijáró bánásmódot.  (Nem olyan eldobnivaló, sőt: mind nagyobb úr lesz!) A begyemben van a kis cudar, de ebben igazat adok neki. Tényleg nem elegáns szükséghelyzetben ingzsebből előkapni, farzsebből ráncigálni, retikülből kibányászni, szatyorban kutatni-matatni, piaci kosárban könyékig kotorászni. És használat után az aranyoskát ugyanoda visszagyűrni sem.

Kit hibáztassanak?      

A halálhozó vírus ellen már többféle irtómódszert alkalmaztunk – kijárási tilalmat, honvédő katonát, géppuskát, védőmaszkot, távolságtartást – mindezt csekély sikerélménnyel. Szentül hittük azt is, hogy a tesztelés jelenti a valódi segítséget. A szakértővé avanzsált országos válságtörzs tagjai váltig bizonygatták, a használatban lévő vírustesztek kifogástalanok. Mások szerint 30-50 százalékban megbízhatatlanok, ami annyit jelent, hogy 100 egészséges ember között is 30-50 koronafertőzöttet találnak. Akadt olyan is, aki így ironizált: ha egy görögdinnyéből vesznek törletmintát, a mi tesztjeink akár még abban is képesek kimutatni a COVID-ot.

A honi kórházakban, egészségházakban, orvosi rendelőkben mostanra valóban beteljesedett (vagy kiteljesedett?) az, amivel a boldogabb időkben – folyosókon, ajtók előtti várakozás közben – legfeljebb csak viccelődtünk: előbb szólít az Úr, mint a nővér. Ugyanis alig pár hónap leforgása alatt sikerült a betegeket leszoktatni az orvoshoz járásról. Az új kórokozó eredményesen távol tartja a pácienseket az egészségügyi intézményektől, elválasztja a fehér köpenyes társadalomtól. Majdcsak megszokják, hogy ha erőt vesz rajtuk valami nyavalya, szakorvos nélkül is boldogulnak, ha nem marad más hátra, átállnak az öngyógyításra. Hiába fizették egy életen át az egészségügyi biztosítást, ha ellátásra szorulnak, nehezen jutnak el a rendelőig, a műtőig, csak halaszthatatlan helyzetben, vagy életveszélyes állapotban kerülhetnek gyógykezelésre.

Akik a kórházban töltik életük még hátra maradt napjait, legutolsó perceit, bár azzal „vigasztalódhatnak”, hogy a koronavírus a saját halottjának tekinti őket, de akik nem kapnak orvosi segítséget, és emiatt távoznak el a világból, azok életéért ki felel? Az ő halálukat kin lehet számon kérni? Kit hibáztasson az a csantavéri agydaganatos beteg, akinek elhalasztották a sürgős belgrádi műtétjét? Vagy az az 50 éves férfi, aki már két szívinfarktuson átesett, és akinek a kamenicai gyógyítását mondták le két alkalommal is? Egy másik, daganatos betegségben szenvedő férfi heteken át reménykedett abban, hogy végre Újvidéken megoperálják, és megszabadul a kínjaitól, de hiábavaló és végzetes volt a várakozás. Már képtelen volt elviselni a fájdalmat, és csak annyi ereje maradt, hogy felakassza magát. Vagy itt a legutóbbi eset: egy kedves rokonomat kétféle szakvizsgálat várta szerdán a szabadkai kórházban, de a megjelölt időpontban még a kapun sem engedték be, hiába szorongatta a kezében az aznapra szóló két beutalót. A portás azt állapította meg, hogy az ő esete nem sürgős. Szabó Máriát két nap múlva, pénteken eltemették, 58 éves volt. Hány hasonló történetet tudunk?! Az ő haláluk kinek a lelkén szárad? Mennyi egyéni tragédia, keserűség, bosszúság húzódik meg a háttérben, és marad rejtve?!

Ez is egy szokatlan, egy elképesztő jelenet lehetett: a tanév végén az óvodásokat fehér köpenyes egészségügyi nővér várta – lesben állva – az épület bejáratánál. Lázmérővel fogadta a kicsiket, majd fertőtlenítették a cipőjüket, alapos kézmosást rendeltek el, és csak úgy léphettek be…

Életemben először álarcos elsőáldozókat is láttam. Nagyon nem illett a kislányok városi butikból 60 euróért kölcsönzött, díszes ruhájához, a fiúk sötét, ünnepi öltönyéhez az otromba, összhatást romboló védőmaszk, amit pedig egy ideig viselniük kellett. Mi marad meg a 10 éves gyerekekben szép emlékként arról a napról? Az, hogy az álarcban levegőért kapkodtak a templomban? Néhányan össze is estek. És cseppet sem szívderítő látvány az oltár előtt készült maszkos csoportkép a 40 elsőáldozóval és a két plébánossal. A szokatlanul furcsa hangulat a szentmise után sem szűnhetett meg teljes mértékben, mert a rendezvényeken való létszámkorlátozás miatt a tervezettnél jóval szerényebb körülmények között ünnepelhettek, és nem is vendéglőben, hanem otthon.

A tavaszra, nyárra tervezett házasságkötések dátumát is átírta a vírus. Némelyiket kétszer is. Megtörtént, hogy szerdán délután még nem tudta a menyasszony meg a vőlegény, hogy elmarad-e a szombatra kitűzött esküvőjük, nem tudta a család, hogy három nap múlva megtarthatják-e a 100 személyes lakodalmat. Mitévők legyenek – lemondják-e a helyfoglalást a vendéglőben, készítsék-e az ételt-italt, rendeljék-e a virágot, hívják-e a zenészeket meg a fényképészt, és mit mondjanak a már jó előre meginvitált vendégeknek, készüljenek-e vagy maradjanak otthon?

De ezen a nyáron nemcsak a lagzi lett felejtős. Elmaradnak a hagyományos, több ezer embert megmozgató rendezvények, a koncertek és a táborok is. Hiába viszket a talpunk, nem mehetünk sehova. Összetéphetjük a bakancslistát, lemondhatunk a nyaralásról, belőlünk egyhamar nem lesz már világcsavargó. De nem is pöntyögünk, nem lamentálunk, maradunk csendben a fenekünkön. Csücsülünk itthon, nézzük a tévét. És így viselkedünk helyesen. Ezt várja el, ezt kívánja tőlünk a drágalátos vírus.

Mindenre jó, mint a szalonnazsír

Ezt a vírust ránk erőltették, ránk lőcsölték, ránk ragasztották, s most már nem tudunk tőle szabadulni, nem lehet lerázni. Mindenhol jelen van, mindenhová követ, mint az árnyék, szívja a vérünket, akár a pióca. Folyton vándorol, kóborol az országban, itt megszelídül, ott lángra lobban. Mindent belep, mindent megfertőz. A hisztéria kezd elhatalmasodni rajtunk. Megváltoztatta, felborította a megszokott életünket.

Készülünk a novemberre, mert akkorra megint szörnyen felbikásodik, és iszonyatos erővel újra ránk ront. Ezt már olyan szaktekintélyek is tutisicherhóttbiztosan állítják, mint a budapesti Semmelweis Egyetem vezetője, aki a Kossuth Rádió egyik műsorában ezt elő is adta. De olyan elmélet is létezik, amely szerint ez a vírusmizéria két teljes éven át fog abajgatni bennünket, és öt hullámban fog támadni. Meg olyat is hallottunk, hogy a következő már nem légzési nehézségeket idéz elő, hanem bőrtüneteket fog okozni… És ez alighanem így kavarog majd egészen addig, amíg a győztes ország diadalittasan be nem jelenti, hogy végre elkészült a csodaellenszer, a szupervakcina, amivel aztán úgy leolthatnak bennünket, mint a csirkéket meg a malacokat szokás. Tülekedhetünk, sorba állhatunk érte. Nem számít, milyen összetevői lesznek, és az sem, meddig tart a hatása, meddig nyújt védelmet, csak adják be minél előbb. Hogy múljon el az őrület, hogy végre megint nyugalmunk lehessen. Már fel sem merül bennünk a kérdés, hogy ha egészségügyi értelemben nincs (világ)járvány, miért emlegetik, miért erőltetik ránk a védőoltást?

A vírushelyzet körüli hangulatkeltés azért letaglózóan hatásos, mert a betegséggel való riogatást helyezték a középpontba, és minden mást ennek rendeltek alá. Aki nem tartja be a napi politikai parancsokat, az egykönnyen megbetegszik. Lekérdez, letesztel bennünket a rendszer, puhatolják, tapogatják, hogy hol húzódik a tűréshatár – meddig engedelmeskedünk, és mikor jön el az az idő, amikor fellázadunk.

A sajtónak óriási felelőssége (és nem elenyésző bűnrészessége!) van az irányított vándorvírus körüli hisztériamizériában, és elképesztő, hogy mennyire hatásos agymosást végez. Nem csak mossák az agyunkat, ki is főzik. Olyan, mintha egyetlen kézben lenne a média, mintha ugyanaz az elv, ugyanaz az elme irányítaná. Éjjel-nappal ontják, zúdítják ránk a friss információkat, a naprakész utasításokat, amelyek szinte már követhetetlenek, és gyakran egymásnak is ellentmondanak. Képtelenség reálisan tájékozódni. De mintha éppen ez lenne a cél: minél nagyobb zűrzavart okozni. A bizonytalanság és a félelem elülteti az emberekben a gyanakvást, a lakosságot két táborra osztja, azokra, akik mindent elhisznek, és azokra, akik egy szót sem. Az elfásult, lehangolt, megfélemlített ember pedig könnyen befolyásolható, félrevezethető, idomítható.  Ugyanazt a játékot játsszák a helyi önkormányzatok kicsiben, mint a világ országai nagyban.  

Furcsa egy szerzet ez a vírus. Képlékeny, könnyen formázható. Minden gazdasági repedésbe, egészségügyi résbe, oktatási hézagba beilleszthető, és ott megállja a helyét. Mindenre jó, mint a szalonnazsír. Nem az az oka a gazdasági csődnek, az eladósodásnak, a munkanélküliségnek, a szegénységnek, aki előidézte, hanem az új jövevény, a vírus. Az tehet mindenről, mindent rá lehet fogni. És még leváltani, bíróság elé rángatni, rács mögé juttatni, vagy egyszerűen lepuffantani sem lehet.

Még csak néhány hónapja tart a vírusjárvány, de az már világosan látható, hogy az emberek milyen könnyen lemondanak a józan gondolkodásról a pillanatnyi biztonságérzetük érdekében. Elkeserítő a tény: fontosabbá vált a hamis biztonság, mint a szabadság.

Szabó Angéla