Amikor dolgozni kellett, dolgozott, amikor mulatni kellett, mulatott
Amerre a Valkó kanyarog, sírnak a szomorú parasztok.
Apám is, anyám is rabságban, én földönfutó a világban.
Verje meg az Isten!
Egyszer csak vége lesz a búnak, a halvány arcok mind kigyúlnak,
Szabad lesz, boldog lesz mindenki, és azt, ki Kórógyot megveti,
Áldja meg az Isten!
(Kórógyi népdal)
Harminc évvel ezelőtt, éppen ezekben a napokban – 1991. június 19-én – érte támadás Kórógyot. A horvátországi háborúban Kórógy volt az első település, amelyet aknavetővel lőttek: négy gránátot kapott a szomszéd faluból. Akkor Silašról érkezett a támadás, de utána a másik szerb falu területéről, Palačáról is lőtték. Ha a Kórógytól 5 kilométerre lévő Szentlászlót ostromolták, akkor is gyakran Kórógyra hullott a gránáteső.
– Kórógy Árpád-kori település, 1100 éves magyar falu. Nagy múlttal rendelkezik, az első írásos említése 1290-ből való – mondja a helybeli Kel József. – A két szomszédos szerb falu lakói 1919–1925 között jöttek a kórógyi földekre, őseink földművelésre tanították őket, és az eltelt évtizedek alatt baráti és rokoni kapcsolatok is kialakultak közöttünk. Akkor kezdődött meg a bajunk velük, amikor 91-ben bejött ide a csőcselék.
Kórógy, Szentlászló, Haraszti, Rétfalu középkori települések. Kórógyon egy sajátos, külön világban éltek az emberek – a mocsárvilágban –, elzárva mindentől. A kultúrájuk és a tárgyi világuk megőrződött úgy, ahogy eredetileg kialakult.
– Olyan gazdag falu, mint Kórógy, és olyan összetartó nép, mint a kórógyi, nem volt a környéken. A kórógyi nép olyan volt, hogy amikor dolgozni kellett, dolgozott, amikor mulatni kellett, mulatott – mondja az egyik helybeli.
A gyerekek, az öregek és az asszonyok elhagyják a falut traktorokon 1991. szeptember 25-én reggel negyed nyolckor
A vajdasági filmrendező, Vicsek Károly néhány évvel a háború után Kórógyon járt, és elbeszélgetett az ottani emberekkel, és Magyarországon is felkereste a menekülttáborokban elhelyezett kórógyiakat. A Hazatérés a holtak országába című filmjéből valók az alábbi kiragadott részletek.
Az egyik férfi a következőképpen emlékezett vissza a háború napjaira:
– Engem az egész falu ismer, meg hát én is ismerem az egész falut. Elég sokan meghaltak és öngyilkosok is lettek jó néhányan. Nem bírták már ezt az önmarcangoló, kilátástalan jövőt és öngyilkosok lettek. Hogy a sorscsapások beteljesülést nyerjenek, s ahelyett, hogy végigéljék a békés, boldog öregkort, 1991 nyarán jött a végítélet, az újabb Istenverés, s pusztulni kellett mindannak, ami szép és jó volt. Azt kellett cselekedni, amit a sors diktált, a sors pedig könyörtelen. Végérvényesen elindultak a pusztulás, a kényszerpálya útján. Megszakadt egy életforma, egy életvitel áramköre, amely évszázadokon át alakult ki. A délszláv testvérháború öngerjesztő iszonyata elől menekülni kellett az otthonból, a szülőföldről, a hazából az ismeretlenbe, a jövőtlenségbe. Mindenük odaveszett, kisemmizettek, földönfutó hontalanok lettek.
A szétlőtt tornyú református templom (Hudi Gyöke Elizabett fotója)
Egy férfi a menekülttáborban: Nekünk nem volt mivel védekezni, pár vadászfegyver volt a faluban, huszon-egynéhány, utána volt valahonnan pár katonafegyver, de a leghitványabbak, amik léteznek, géppisztolyfélék. De az is 5–6 volt. Evvel a faluvégekre álltunk, nehogy valaki bejöjjön, felrobbantson a faluban valamit, őriztük a transzformátort, a villanyt meg a vizet. Aratás előtt a szomszéd faluból elkezdtek aknavetőzni, de hogy mi okból, én nem tudom, mert nálunk egy golyó nem volt kilőve senkire. Nem láttunk senkit, nem is volt kire lőni. Én elejétől fogva őrségen voltam, de senkit nem láttam. A szomszéd falu, Silaš felől kezdték az aknavetőzést és még volt egy katonatiszt, amikor az első aknavetőzés volt, valamilyen Nándor, az jött is a faluba megnézni, hogy az aknák hova potyogtak. Ez igen rossz dolog volt, hogy odaengedtük őket, hogy megnézzék, hova potyogtak az aknák.
Idősebb asszony a menekülttáborban: Mi is lesz, ha hazaérünk, nem tudom majd, hogy bírom el, muszáj idegcsillapítókat szedni, mert nagyon megviselt ez az öt év, az idegeim nagyon tönkrementek… Nem is nagyon mentünk mi sehova se hazulról – Eszékre, a legközelebbi városba. Se hogy mentünk volna nyaralni! Sehova! Most aztán kinyaraltuk magunkat öt év alatt. Nagy árat fizettünk mi ezért a kirándulásért, igen nagy árat. Mindenünket kifosztották, most a nagy semmibe hazamenni, az üres házba… El se tudom képzelni, mi lesz, hogy lesz.
Kórógyi férfi: Itt mindig együtt éltünk: szerbek, horvátok és magyarok. Sőt a háború előtt, 48 előtt németekkel is, voltak németek is ezen a vidéken, de azokkal az akkori rendszer leszámolt – megmaradt ez a három nemzet itt. A régi szerbekkel, akik az I. világháború előtt is itt éltek velünk, azokkal nekünk semmi problémánk nem volt, hanem a betelepültek, ezek azt mondhatom, hogy kirabolták a falut. Vannak olyan házak, amelyekben nyugágy sem maradt. Bebútorozott szobák ott állnak üresen, elvitték, ami csak átvihető volt a hídon. -A magyar ember nem bosszúálló. Nem tudom, hogy ez az érzés föltámadt-e azokban, akik elűzték őket, de én úgy tudom, hogy az én falumban nagyon kevés bosszúálló természetű ember van. Nincs más út, évszázadokon keresztül együtt éltünk, akkor az a becsületes szerb is itt élhet.
A három és fél hónapon át tartó aknatámadás után a helyi önkormányzat olyan döntést hozott, hogy a lakosságot kimenekítik a faluból. Szeptember 25-én az időseket, a gyerekeket és a nőket átszállították Magyarországra, a siklósi és a harkányi menekülttáborban helyezték el őket. Csak a 120 férfi maradt otthon, de azt követően, hogy két nappal később több mint 100 akna hullott Kórógyra és 40-50 tank közeledett a faluhoz, 29-én az utolsó ember is kénytelen volt elhagyni a falut. Azon a napon lőtték szét a református templom tornyát is. Akkorra már a falunak 4 halottja és 11 sebesültje volt.
A magára hagyott falut benőtték a fák, a bokrok, a gaz (Hudi Gyöke Elizabett fotója)
Kontra Ferenc laskói születésű, Újvidéken élő író/költő: Fontosnak tartom elmondani, hogy azok a helyszínek, amit most látunk ezen a régi filmen, még ma is léteznek. Igazából csak arról beszél a világ, hogy háború van éppen Szarajevóban, és a világ arra figyel oda, ami igazán harsány ebben a háborúban, ami éppen három esztendeje tart. Ez is egy évforduló. És éppen azokról az emberekről feledkezünk el, akik ma is ott élnek. Arról feledkezünk meg, hogy a Drávaszögben ma is élnek emberek, akik az otthonmaradást választották. Nagyon kevés kapcsolatuk van a külvilággal, viszont ők is tudnak mindenről, ami a határokon kívül történik. Ezt a kis földrajzi tájegységet ma úgy hívják, hogy Krajinai Szerb Köztársaság. Ezt is jelezni kell, hogy már a földrajzi név változása is mennyit jelent az ott élő emberek életében. Ők viszont nem tudnak hírt adni magukról – ez a legnagyobb baj –, az ő hangjuk nem hallatszik. Nem tudják elmondani a drávaszögi gyerekek, hogy érezték magukat akkor, amikor Laskón éppen tanítás folyt az iskolában, és az iskola mellől lőtték a várost. Hogy érezték magukat Kopácson, amikor tartalékosként magyar katonák jöttek a Vajdaságból, hogy lőjék Eszéket. Nem tudják elmondani a vörösmarti emberek azt, hogy érezték magukat, amikor a szomszédjukba idegenek költöztek. Nem tudom, hogyan érzik majd magukat azok, akik valaha egyszer hazatérnek és nem találják otthon a nagypapát, a nagymamát, mert időközben elmentek, örökre elmentek – pedig csak azért maradtak, hogy megvigyázzák a házat, megőrizzék a bent maradt bútorokat, tárgyakat, és hogyha már nem tudták tovább vigyázni, akkor mindaz már másoké lett, másoké lesz talán örökre.
A felújított templom
A Kórógyról elmenekült lakosság csak 1998-ban kezdhette meg a hazatérést.
Kel József: Nem volt olyan könnyű a visszatérés, több mint 320 szerb lakott itt, a faluban. Ezek a szerbek a Vihar (megjegyzés: a Vihar nevű hadművelet) után jöttek ide, és itt is maradtak egészen 1998-ig. Nagyon nehéz probléma volt a magyaroknak, hogy itt voltak, és nem tudtak bemenni a házukba, mert mások laktak itt. Ez elsősorban pszichológiai nyomás volt az emberekre, később pedig problémák voltak azokkal az idős nénikkel és bácsikkal, akik visszatértek és úgy érezték, hogy többé nincs rájuk szükség, ezért öngyilkosságok is történtek. Jött még egy probléma számunkra 1999 és 2001 között, amikor az újjáépítés is és minden megvolt, akkor ezek az emberek egy hullámban úgy érezték, hogy megcsendesült minden, egyszerűen fölmondták az életet.
Kórógyra először 1997 tavaszán jöttünk haza a bizottsággal együtt, amikor itt még ENSZ-csapatok voltak. Akkor már fényképeket készítettünk, hogy hogy is néznek ki a házak, hogy mi vár ránk. 1997 őszén megindult a visszatérés azokba a házakba, amelyekbe lehetett. Kórógyon 130 ház van, ebből a mi számításunk szerint olyan 80-at kellett újjáépíteni, de amikor fölmértük a valódi károkat, akkor láttuk, hogy a 130 házból 100-at kellett újjáépíteni. Kórógyon átlagban hárman vannak egy családban, ezért 55 négyzetméteres házra van joguk. Ez azt jelenti, hogy teljesen újjáépítették, fürdőszobával, felszereléssel, kaptak bútort is. Sikerült a központi vízvezetéket újjáépíteni, a villanyhálózatot teljesen renoválni, a telefont minden házba bevezetni, a gázvezetéket bevezetni a faluba, az utakat megcsináltuk, és az általános iskolát és a két templomot is sikerült újjáépíteni.
Szabó Angéla
Vicsek Károly 3 részes dokumentumfilmje a kórógyiakról: https://www.facebook.com/groups/338307559544386/permalink/5026437037398058/
https://www.facebook.com/dcongor/videos/
https://www.facebook.com/dcongor/videos/10214976641644441
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése