Kegyelmi helyzet

A címben a félretett, a taccsvonalon túlra rakott élethelyzet és a gondtalan, az elbutulásos állapot megállapítását lelheti föl kedves olvasóm.
Én vagyok ebben a nemtelen és embertelen helyzetben. Én, személy szerint én, a zentai magyar, a szerbiai kisebbségi magyar bőréből kibújni nem tudó, de nem is akaró halandó. Föl is kértek, fogjam meg két nagyujjamat, domborítsak, hogy a többségi erő eltrafálja a hátsómat.
Most az a kérdés, az elvárásoknak megfelelően dülleszkedem-e?
Annyit és annyiszor rúgtak már belém a többségiek is meg az anyaországiak is, hogy ezt a rúgást biztosan kibírnám: tulajdonképpen nem osztana, nem szorozna. Nemzettársaim többsége abban a csizmában jár, amelyben én. (Telik nekünk egy rendes pár csizmára? Megengedik?) Akiktől elvették a véreskezű, magukat partizánoknak nevező, de gyáván a szovjet csapatok mögött napok múltán bekullogó fölszabadítók, akik vagy négy héttel a fényes fölszabadítás után emelték magasra antifasisztának mondott ördögi képüket, és akik a fegyvertelenek ellen voltak csak nagyfene hősök, nos, ők elvettek mindent: és nem csak szülővárosaim magyarjaitól, de azoktól is, akik a pokol tornácáról jöttek vissza, mert a pokol sem győzte a vérnyelést, no, most az ő leszármazottaik, akik kioltották sok ezer őslakos, de más nemzetiségű és más vallású helybéli életét, igazságosságról és antifasizmusról prédikálnak és ennek szellemében másokra hetedíziglen ható törvénykezést óhajtanak tenni.
És tesznek is, mert erejük van hozzá.
És újfent a fejünkre… lépnek, ha hagyjuk magunkat!
A megcserélt törvényjavaslat előterjesztése óta kemény magyarellenesség lódult meg a sajtóban és a valóságban is. Aki nem hisz nekem, olvasson Kostreš-interjút, lásson beszámolót az újvidéki magyar művelődési központ meggyalázásáról, tudjon az újvidéki várostábla magyar szövegének átfirkálásáról.
És tudjon a temerini hatalmas nemzetellenes porfelverésről, a topolyai kikényszerített csöndről és a szabadkai bicskázások elmismásolásáról.
Képviselőink előtt minden tiszta, és mindenről részleteiben tudnak. Mind a négyen.
Ott lesznek ma a képviselőházban, szavaznak majd, országos törvénynek adnak legalitást akkor is, ha ellenkeznek a javaslattal, pedig e javaslat kollektív magyar bűnösségről is szól. Azok szavaznak, akik lándzsát törnek az újabb kori történések háborús bűntetteit megítélő kollektív lehetősége ellen. Egyénik a kilencvenes évek háborús bűnei! Ez nagyon komoly érv ugyanabban közegben, amely most egy korábbi világégés sztereotip politikai megítélése kapcsán mást hangoztat és mást kíván törvényerőre emelni. Ők soha végre sem hajthattak kollektív bűntettet, mások igen?
Morális alapja, különösen a kilencvenes években történtek miatt, nincs kollektív bűnökről ítélkezni a szerb parlamentnek. Erőfölénye van. És más is motoz ott a háttérben: vissza kéne adni az eltulajdonított javakat. És ha belenézünk a dolgok mélyébe, illő kamatostul megadni az elvett jövedelmet is!
Halál a fasizmusra, szabadság a népnek! – mondanám én, de ezért a régi szlogenért engem agyonvernek! Nem a nemzettársaim, tőlük én nem félek. Nagy részük nem állt egyik oldalon sem, akkor. 1991-ben viszont kényszerítették őket a délszláv háborúba. Akkor föl sem merült a kollektív bűnösség ténye! Nemzettársaim nem akartak menni, de muszáj volt! És el is vitték őket erővel, számarányon jóval fölül, és a frontvonalon napokig fegyvertelenül vagy muníció nélkül ott-tartották őket. Aztán fölfegyverzetten sokáig. Mégsem hullott el közülük, az ágyútöltelékek közül, annyi, amennyit a behívó, fölső hatalmak elvártak. Aki most azt hangoztatja, hogy lehetett volna más megoldása is a magyarnak 1941 és 1944 között, mint a SAS-behívónak engedelmeskedni, az magyarázza azért meg azt is, miért nem volt igazán más megoldása a vajdasági magyarnak 1991-95 és 1997-99 között, mint elmenni a horvát, a bosnyák vagy a koszovói hadszíntérre? Szökhetett külföldre? Igaz volt ez a lehetőség 1941 és 1944 között is?
De eme nagyhangúk, európai gondolkodónak mondván magukat, elítélik a magyarságot, el azért is, hogy miért állt félre az egyszerű ember a vajdasági holocaust idején, 1944 tavaszán, amikor azt a mi tájunkon végrehajtották, ám arról nem szól, hogy Sztójay Döme, az ortodox vallású Sztojakovity Dimitrije volt a magyar miniszterelnök, Hitler és nem a magyarság emelte őt abba a székbe. S minden úgy fest a szerb liberális első ember szerint, hogy csak Vajdaságból voltak zsidó deportálások. És Belgrádból?
Ezeket most kérdezni sem illő. Választ rájuk meg senki nem ad.
Hacsak az nem válasz, hogy Sztójay Döméről, amikor kinevezték berlini nagykövetté, Pál régens kérdezett. – Hát ő egy szerb? – csodálkozott a fölséges úr. – Ő egy renegát! – és milyen igaza volt!
Hát ilyen időket élünk.
Európába milyen utakon, ösvényeken lehet is bejutni?
És kinek a megelégedésére? És kinek a segítségével?
Uramisten! Kegyelmezz minékünk, délvidéki magyaroknak, bizodalmunk már csak benned vagyon!

Balogh István
http://www.vajma.info/cikk/olvasok/44/Kegyelmi-helyzet.html, 2011. szeptember 26. [13:16]