Temerin, a lőporoshordó

Nem meglepő, hogy a szerbiai médiumok felkapták a temerini incidenseket. Szerbiában sokan érezhetik úgy, hogy mindenki a szerbek ellen fordult – ismét – , vagy, hogy továbbra is így van. Koszovót éppen mostanság „rabolják el”, a Szandzsákban a főmufti ugyanezen munkálkodik, és most itt vannak ezek a magyarok is – nagyjából ez olvasható ki az internetes kommentárokból, de a nacionalista szerb sajtó „jelentéseiből” is.
Magyarázhatnám, hogy „Koszovó elvesztése” végérvényesen még ’99-ben megtörtént, sőt, azt is, hogy valójában még 1988-ban, amikor az akkor istenként tisztelt Slobo beindította az állambiztonsági- és médiagépezetét Vllasiék ellen, majd ’89-ben a fegyverek árnyékában kikényszerített alkotmánymódosításokkal megszüntette az autonómiá(ka)t, de erről már többször írtam, most nem ez a téma, habár nagyon is köze van a témához.
A téma Temerin. A „világ közepe”, „mezőváros”, sőt „város”, így szokták nevezni, némileg viccesen, de inkább meggyőződéssel a temerini magyarok településüket, amely köszönőviszonyban sincs 25 évvel ezelőtti önmagával. Létezik állítólag valamiféle „pergácsi mentalitás” is, ami, persze, sztereotípia, de nem egyedi, hiszen mi, itteni magyarok, „tudjuk”, hogy mi „értendő” pl. muzslyai, pecellósi, zentai stb. „mentalitások” alatt. A legegyszerűbben talán úgy mondhatnám, hogy nálunk, Újvidéken „zárt” közösségként tartották, tartják számon a temerinieket, a „zártság” pozitív és negatív vetületeivel együtt.
Járek, a telepesfalu, ugyan mindig a szomszédságban volt. Járek és annak szörnyű múltja, amiről nem volt szabad beszélni. Járek azonban már jó ideje nem a szomszéd falu, összenőtt a kettő. Emlékszem rá, hogy a nyolcvanas években újvidéki szerbek azon akadtak ki, hogy Újvidéktől tíz kilométerre évtizedek óta itt lakó szerbek még mindig az „otthoni” kiejtéssel beszélik a szerbet…
A ’90-es évekig – mondják ma az emberek – a temerini-járeki szerb-magyar, vagy magyar-szerb konfliktusok egyéniek voltak, vagy kisebb méretűek – meg akkor más időket éltünk. Temerin a ’90-es években megszűnt magyar többségű település lenni. Jöttek az újabb kolonisták, akik befogadásra találtak a már régebben idehozott rokonaiknál, földijeiknél. Több ezren. Munkát, házat, lakást kaptak, Temerin déli végén kiépült a „Šešelj-telep”, ahogyan az emberek ma is nevezik.
Ha nem tévedek, 2004-ben, akkor, amikor egymást érték a soviniszta indíttatású, kisebbségellenes incidensek, történt az eset: egy, a helyzetet jól ismerő újvidéki (szerb anyanyelvű) kollegámmal és a „tabula rasa” állapotban Vajdaságba érkező, szintén szerb anyanyelvű, idézőjelek nélkül újságírói nagyágyú kolleginával, Bácskát jártuk. Leültünk egy temerini „kávézóban” (értsd: puccos kocsmában), alighanem a Kolóniában, tehát még Temerinben. Mi ketten, újvidékiek külön asztalhoz ültünk, nehogy a „lálós” kiejtésünk zavaró körülmény legyen. A kollegina ügyesen faggatta a helyi fiatalokat, majd egy idő után mosollyal, de az arcán észrevehető feszültséggel, intett, hogy mehetünk. „Elmesélte, hogy a szüleik azt mondják nekik, hogy ne egymás között verekedjenek, hanem menjenek és verjék a magyarokat!” – summázta mélységesen felháborodva a kollegina, amit a friss telepescsalád majd 20 éves sarjától hallott.
Temerin a lőporoshordó, amely időnként pukkan egy nagyot. Ahol külön van magyar és szerb általános iskola, ahol külön magyar és szerb kocsmák vannak, ahol bizonyos helyeken veszélyes magyarul beszélni. És most már állítólag szerbül is. Más vajdasági településeken sem rózsás a helyzet, sőt nemrég az egyik bánáti faluban volt egy „őshonos-telepes”, „szerb-szerb” konfliktus is, de a temerini kombináció mégis „különleges”.
Temerin: bezárt üzemek, pártfeudumok, szociális katasztrófa, kolonisták: régiek és újak (menekültek), erős szerb radikálisok (régiek és újak), szerb önkéntesek és boszniai-horvátországi frontharcosok, felhevült nemzeti érzelmek, nem olyan régen helyi szinten még többségben levő magyarok, a nagyrészt elkülönülten élő etnikumok, magyarellenes támadások hosszú története – és újabban „aktív” magyar szélsőjobboldaliak is. Meg temerini magyar fiatalok, akik a szerbek elleni támadások után mondják: „végül megint mi fogjuk megszívni”.

Lehet azon viccelődni, hogy a Blicben a legutóbbi szerb áldozat szerb barátja magyar „szkínerekről” beszél, miközben virít a mellékelt fotóról a tar kobakja, de egyszerű magyar temeriniek – fiatalok és idősek – már évek óta beszélnek arról, hogy vannak, ahogy nem egyszer hallottam, „hungaristák”, Temerinben. Hogy ők magukat nevezik-e így, vagy csupán mások, nem tudom. Az egyik újabb kifejezés, a „kis kopaszok”.
Persze, hogy képmutatás, amikor a nacionalista szerb lapok, amelyeket nem zavar sem az Obraz, sem a Dveri, sem az „1389”, sem a szerb soviniszta huligánhadseregek, sem az, hogy mindezek mostanság, a melegfelvonulás előtt, erősebbnek tűnnek az államnál, borzasztóan felháborodnak azon, hogy vannak magyar szélsőjobboldaliak Vajdaságban. Ugyanakkor, és ez nem „egyensúlykeresés”, az is tény, hogy ez utóbbival viszont nemigen foglalkoznak az itteni magyar sajtómunkások. Szögi Csaba „esete” nem volt elég intő jel? Egyébként pedig a kizárólagosság, a „jó és rossz magyarok”, „igazak és árulók” felosztások és jelszavak már régebb óta jelen vannak az itteni magyar közbeszédben (is).
A soviniszta indíttatású (szerintem sületlen eufemizmus az „etnikai/ nemzeti alapú” jelzőszerkezet) incidensek, atrocitások mindig is jó alkalmak a politikai haszonszerzésre, a melldöngetésre, a „meg kell őket védeni!” jajkiáltásokra, a hümmögésre, önsajnálatra, az arányok felvázolására (ki kezdte és ki ütött elsőként vissza, meg ki hányszor, hányan voltak az egyik és a másik fél „képviselői”), a homogenizációra, amely mindig csak eszköz…
Az okokkal, a gyökerekkel már nehezebb foglalkozni, ha egyáltalán akarnának. Egyrészt várható volt, hogy a két és fél évtizede tartó szerb nacionalista-soviniszta „forradalom” egyik megjelenési formája, a kisebbségellenes támadások hasonló reakciót váltanak majd ki valahol. Másrészt tény az is, hogy Állam Bácsi nem érti, vagy nem akarja megérteni, hogy azzal, hogy a nacionalizmus dominánssá vált az oktatási rendszerben, a médiában, hogy a nemzeti tudat ápolásának örve alatt valójában az etnikai nacionalizmus térhódítása zajlik, kiszabadult a szellem a palackból és hogy nem tud és nem is akar visszatérni a palackba.
Állam Bácsi alapjában véve nem mozdult el közoktatási téren a ’90-es évektől. Az oktatási minisztérium 2004 óta a hatalmi koncokon való marakodásban a kevésbé fontos zsákmányok egyike – legalábbis abból ítélve, hogy kik voltak a tárca élén. Ha nem tévedek, 2004 óta két párt, a DSS és az SPS káderei töltötték be a posztot köztársasági szinten. Mondjuk, egyiktől sem várható el, hogy gyökeresen szakítson a ’90-es évek hagyatékával. Az oktatási rendszer, a tananyagok az egyik válasz arra, hogy miért telítettek sovinizmussal, a másság gyűlöletével a középiskolások – ahogyan a napokban megjelent közvélemény-kutatási eredmények is bizonyítják.
A nacionalizmus nagyon alkalmazkodó ideológia – szinte minden más ideológiával együtt tud létezni, bele tud abba férkőzni, parazitálni tud rajta. A nacionalizmus ugyanakkor a politikai manipuláció, a homogenizáció igen hatékony eszköze. Európában, főleg ezeken a tájakon, minderre nem nehéz jelenlegi és múltbéli bizonyítékokat találni, nem nehéz fölidézni a következményeket sem, hisz tele van velük a történelem. De emlékeztetni is kell. Mert egy dolog azt állapítani, amit az újságíróknak nyilatkozó egyik temerini mondott, hogy „a nép mindig is okosabb volt, mint a politikusok, de senki nem hallgat a népre”, a másik viszont a kérdés, hogy, amennyiben ez igaz, akkor meg miért nem marad a „nép” bölcsebb, miért engedi meg, hogy manipuláljanak vele?!
Márton Attila
http://www.vajma.info/cikk/kertelesnelkul/166/Temerin--a-loporoshordo.html, 2011. szeptember 28. [13:38]