Ami elkésett, az időben van!

Gondolatok Varga László „cáfolatáról”

Okos tordai emberektől hallottam gyerekkoromban, hogy „az igazság fáj”. Meg azt is, hogy „ha megmondod az igazságot, beverik a fejed”. Sok bölcsesség van ezekben a mondásokban. Sajnos – és ez bizonyára testi hiba nálam – leginkább nem tartottam magamat ezekhez. Volt aztán sok kellemetlenségem is ez miatt. Most azonban már olyan korban vagyok, amikor nem szívesen változtatok a dolgokon. Meg aztán miért is?
A magam részéről viszont azt mondom, hogy a politikusokat nem arról kell megítélni, hogy mit mondanak, hanem hogy mit cselekszenek. No, de ne kalandozzunk el túl messzire, térjünk a tárgyra.

Cáfolatlan tények

Varga László „cáfolatának” a címe „Nem késik a vajdasági magyar közvita a vagyon-visszaszármaztatásról” (Vajdaság Ma, 2011. szeptember 7. (9:40)]. A Jergić Julianna (?) által készített interjúban Varga úr, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) magas rangú tisztségviselője és a szerb parlament európai integrációs bizottságának az elnöke kétségbe vonja a hírportálon [2011. szeptember 4. (17:35)] Restitúció: Egy közvita tanulságai című írásomban közölteket.
Mondanivalóm lényege pedig ez volt: „Szeptember 2-án lezárult a közvita az elkobzott vagyon visszaszármaztatásáról és a kárpótlásról szóló szerbiai törvénytervezetről. A harminc napos nyilvános vitában egyetlen magyar politikai párt és intézmény sem nem vett részt. Beleértve a Vajdasági Magyar Szövetség által irányított Magyar Nemzeti Tanácsot (MNT) is.”
Varga László most azt mondja: „Amennyiben Bozóki Antal minimális korrektséggel viseltetne a VMSZ iránt, nem fogalmazott volna meg ilyen gondolatokat.”
Varga „cáfolata” azonban nem tényeket és a bizonyítékokat tartalmaz, hanem minősít és személyeskedő elemeket is magában foglal. Engem, viszont csak az előbbiek érdekelnek.
A VMSZ július 9-i közleményében arról a „szándékáról” értesítette a közvéleményt, hogy „a jogszabálytervezet napvilágra kerülését követően megszervezzen egy olyan tanácskozást, amelyen az érintettek véleményt mondhatnak a kárpótlás különböző aspektusairól”. A tanácskozásra mindmáig nem került sor. Így lett lehetséges az, hogy a szerb kormány (már Varga „cáfolata” előtt) elfogadta a törvény javaslatát – a nélkül, hogy a vajdasági magyar közösség (nem pedig a VMSZ) megjegyzései megfogalmazásra kerültek volna.
Varga az interjúban azt állítja, hogy „a közvitára rendelkezésre álló határidőn belül eljuttattuk az elnökség (mármint a VMSZ elnökségének – B. A. megj.) álláspontját a kormányalelnöknek és a miniszterelnöknek”. Ennek a megfogalmazásnak azonban több szépséghibája is van: Nem tudjuk, hogy mikor is került sor erre az elnökségi ülésre, jelen voltak-e a sajtó képviselői és, hogy mit is tartalmaz az „álláspont”? De, még ha ettől eltekintünk is, a VMSZ elnökségének álláspontja nem biztos, hogy megegyezik a vajdasági magyarság érdekeivel. Nem jó ugyanis, hogy a VMSZ kisajátítja magának – nem először – azt a jogot, hogy ez a két érdek egybevág.
Varga végül mégis korrekttan beismeri: „Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a VMSZ által meghirdetett vajdasági magyar közvita szeptember 10-én lesz.” No most, ha valaminek a határideje szeptember 1-je és arra szeptember 10-én kerül sor, akkor az „nem késik”? Kell ezt magyarázni? Varga jogász, bizonyára tudja, ha a keresetlevél megválaszolási határideje 30 nap, és ha ezt nem tartja be, a bíróság meghozza az elmarasztaló ítéletet.
A képviselő úr a(z idő)csúszást azzal is próbálja most magyarázni, hogy a rehabilitálásról szóló új törvény javaslatát „néhány napja hozta nyilvánosságra a kormány”. E nélkül az utóbbi törvény nélkül a vagyon-visszaszármaztatásra vonatkozó rendeletek egy része nehezen értelmezhető – mondja Varga, és ebben van igazság, de ez nem mentesítő ok. (Erről a – most már – törvényjavaslatról is közvitát kellene tartani, még mielőtt nem késő, mert a jelek arra utalnak, hogy szigorítja a rehabilitálási feltételeket. Rehabilitálás nélkül pedig – úgy létszik – nem lesz vagyon-visszaszolgáltatás. Ha lenne kinek ezt is megszervezni.)
Semmilyen elfogadható ok nincsen arra, ami miatt a vajdasági magyar közösségen belül nem került sor a megígért közvitára a vagyon-visszaszármaztatásáról és a kárpótlásról szóló törvénytervezetről. Már csak azért se, mert a második világháború utáni, a vajdasági magyarságot is érintő, egyik legnagyobb horderejű kérdésről van szó. (Most mondjam azt is, hogy csak annak a politikusnak lehet hinni, aki betartja a szavát?)

Ki miért felel?

Varga azt is a fejemhez vágja, hogy még „minimális korrektséggel” sem viszonyulok a VMSZ iránt.
Számomra a VMSZ is éppen olyan párt, mint a többi vajdasági magyar párt. Csak nagyobb a felelőssége, mivel a szerb pártokkal osztozik a hatalomban. Természetes ezért, hogy nagyobbak az elvárások is iránta. És persze a felelőssége is.
Egyébként a VMSZ-ről (is) a szívem szerint csak pozitívan írnák. Sajnos erre nemigen adódott lehetőség és alkalom.
Hogy milyen visszafogott voltam a VMSZ-el szemben bizonyítja az is, hogy írásosomban nem hoztam elő, de most megemlítem: Máig nem világos, hogy a VMSZ fogalmazott-e meg vajdasági magyar kérdéseket Szerbia Európai Uniós csatlakozásával kapcsolatban, mint például az 1944/45-ös délvidéki vérengzés elítélése, a vajdasági magyarokra a mai napig fenntartott „kollektív bűnösség” és koholt vádak eltörlése, az áldozatoknak kijáró végtisztesség és a méltó megemlékezés jogának biztosítása? Ez pedig éppen Varga úr illetékességébe tartozik.
Vagy említsem a mostani tanévkezdést? „Még szeptember 6-án is található olyan vajdasági magyar iskola, amelyben bizonytalan a tagozatok száma, máshol a teljes magyar oktatás léte kérdőjeleződött meg.” És ez még csak nem is az én megállapításom. Azt viszont már én teszem hozzá, hogy az előállt tanügyi helyzetért – de nem csak ezen a területen – bizony a VMSZ a felelős – ha tetszik, ha nem –, mert a tartományi oktatási titkárt és a helyettesét is ez a párt juttatta tisztségbe, mégpedig évekkel ezelőtt.
Aki ismeri a törvényhozást, az tudja, hogy – a közvita (szeptember 2-i) leteltével – javaslatokat már csak módosítási indítvány formájában lehet benyújtani. A szerb kormánynak – amennyiben meglesz a parlamentben a szükséges szavazatszáma – le fogja söpörni a VMSZ javaslatait az asztalról, a párt pedig az fogja mondani, hogy „mi megpróbáltuk érvényesíteni a magyar érdekeket, de sajnos nem fogták el”. (A vajdasági magyarok szempontjából rosszra sikeredet nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény elfogadása után is egyesek azt állították, hogy ez volt a „a megvalósítható maximum”.)
Varga sajnálkozik, hogy „a vajdasági magyar közélet – akár a civil, akár a politikai élet más szereplői számára – ez a lehetőség (vagyis a közvita – B. A. megj.) nem volt olyan fontos, hogy ily módon éljenek vele”, illetve részt vegyenek abban. Ezzel kapcsolatban csak az a kérdésem lenne, hogy ki részesül (bizonyára nem kevés) fizetésben az érdekképviseletért, a hivatásos politikusok vagy „a politikai élet más szereplői és a civil szféra”? Ha viszont valakinek nehéz a lant, akkor tegye le!
Végül még csak ennyit: Kíváncsian várom (a most már) szeptember 10-ére meghirdetett VMSZ-es „vajdasági magyar közvitát”. Remélem, hogy a pártnak sikerül olyan álláspontokat megfogalmazni, amelyek megfelelnek a vajdasági magyar érdekeknek, és külön szurkolok Önöknek, hogy azokat sikerüljön el is fogadtatni a szerb parlamentben. Ha viszont erre nem kerül sor, akkor bizony le kell vonni a következtetéseket…
Úgy tartom, hogy írásom elérte a célját.

Újvidék, 2011. szeptember 7.
Bozóki Antal