Annak ellenére is hisznek a körülöttünk ólálkodó gonosz űrmanókban, hogy eddig egy fia lélek sem látta őket, senki sem találkozott velük sem erdőben, sem vízparton, de még a misztériumok övezte Rtanj hegységben sem.
Valamilyen hasonló irracionális félelem keríthette hatalmába a szerb parlamenti pártokat is a vagyon-visszaszármaztatásról szóló jogszabály vitájában. Felszólalásaikból kicsengett a mély aggodalom, hogy a restitúció során ne adj’ isten, az idegen megszálló erők tagjai is visszakaphatják azokat a javaikat, amelyeket a kommunista hatalom vett el tőlük, nagyon is helyesen.
Vagyis az a telepi Kovács Pista bácsi is visszakaphatná nemzedékek kemény munkájával meggürcölt sarokházát, akit sasbehívóval kényszerítettek a magyar honvédségbe 1944-ben, a kilátásba helyezett főbelövés terhe mellett, ha netán elmulasztaná a jelentkezést. Azt a családi ingatlant, amit azután a néphatalom egy délről jött haladó partizántisztnek adományozott, nagyon helyesen.
És akkor még szerencsésnek is mondhatta magát, ha csak a házát kobozták el, de őt életben hagyták.
Hogy erre is európai nyomásra került sor, vagyis hogy a restitúciós törvény elfogadása az egyik utolsó feltétele az uniós tagjelöltség elnyerésének, az témánk szempontjából nem annyira lényeges.
Az elmúlt napokban lezajlott parlamenti vita viszont felettébb tanulságos volt, bárki meggyőződhetett róla.
A megszálló erők tagjainak és leszármazottainak megkülönböztetése példás nemzeti egységbe tömörítette a pártokat, ideológiától függetlenül. Nem lehetett tudni, hogy a magukat előszeretettel szociáldemokratáknak feltüntető ligások, az európai eszméket valló liberális demokraták, a miloševići hagyatékra támaszkodó szocialisták vagy a Nagy-Szerbiát hirdető radikálisok ágáltak jobban Pista bácsiék esetleges kártalanítása ellen.
Úgy is értelmezhettük ezt a polémiát, hogy a komcsik annak idején csak abban hibáztak, hogy a többségi nemzet tehetős tagjait fosztották meg javaiktól, abban viszont nagyon is igazuk volt, hogy a magyarokat kisemmizték - ha tapsoltak Horthynak, ha nem.
A ligások siettek biztosítani a kormányt, hogy bármennyire is elégedetlenek a „vajdasági pénzek” visszaadásának ütemével, ebben az esetben mindenképpen számíthat a szavazataikra, persze csak akkor, ha visszavonja a kérdéses függeléket, ami úgymond, kiegyenlítette volna az áldozatokat és a háborús gonosztevőket. Azt a rendelkezést, amelyet a magyarok kérésére iktattak be a törvényjavaslatba, hogy így kiküszöböljék még a gyanúját is annak, hogy Szerbiában, a huszonegyedik században és az uniós tagjelöltség megpályázása idején jogszabályba iktatják a kollektív bűnösség elvét.
Aleksandra Jerkov, a LSV harcos amazonja, aki ma is lángpallossal védelmezi az antifasiszta mozgalom ügyét a megszálló erőkkel szemben, mintha még nem ért volna véget a világháború, még azzal is megvádolta a VMSZ-t, hogy a gyanús egykori honvédek és leszármazottaik érdekében a kormánybuktatást is megkockáztatja. Méghozzá most, amikor már csak néhány lépésre vagyunk az uniós küszöbtől.
Már hallom is a vádat, ha netán mégsem sikerülne átlépni eme küszöböt, hogy kiket terhel emiatt a felelősség.
A parlamenti felszólalásokat hallgatva óhatatlanul az volt az ember a benyomása, hogy nem annyira a kártérítés anyagi vetülete, az állami vagyonnak a kártérítésre méltatlan egyénekre való elherdálása miatt voltak aggályaik a képviselőknek, hanem amiatt, hogy azokat is a kárvallottak közé sorolták volna, akikről a közfelfogás ma is azt tartja, hogy külföldről idetántorgott idegenek. És akik fel nem fogható pimaszsággal mindenben ugyanolyan elbírálásra tartanak számot, mint az államalkotók.
Ha a restitúciós törvény körüli hajcihő Kovácséknak nem is hozott megkönyebbülést és még kevésbé váltotta valóra titkos reményüket, hogy egyszer még visszakaphatják nagyapai jussukat, azt az átok sújtotta sarokházat, azért a vita nem volt hiábavaló.
Sokfelé talált értő fülekre. Különösen azok körében, akiket tapintatosan csak szélsőségesekként, esetleg fiatalkorú vandáloként szoktunk emlegetni. És akik a törvény megszavazásának napjára időzítve szétverték az újvidéki Petőfi Sándor ME székházának berendezését.
A csillárt és a zongorát sem kímélve, talán mert Liszt rapszódiát szoktak játszani rajta.
Ezzel jelezve képviselőiknek, hogy megértették üzenetüket. Egyben tudomására hozva az érintett kisebbségnek, hogy ne nagyon ugráljanak. És főleg ne ringassák magukat illúziókban az egyenrangúság tekintetében.
Hogy is szól az amerikai vicc?
Az iskolabuszban összeverekednek a fehér és a néger nebulók, a többségben levő fehérek alaposan helybenhagyják kisebbségi társaikat.
A tanár kizavarja őket a buszból, és közben kiselőadást tart az amerikai demokráciáról.
- Értsétek meg, hogy a mi alkotmányunk nem tesz különbséget a fehérek és a feketék között. Nálunk mindenki egyforma. Gondoljátok azt, hogy nem vagytok se fehérek, se feketék, hanem mindannyian kékek vagytok. Megértettétek? Jó, akkor most szépen visszamentek a buszban. Előbb a világoskékek, aztán a sötétkékek.
J. Garai Béla
http://www.vajma.info/cikk/tulevel/298/Vilagoskekek-es-sotetkekek.html, 2011. szeptember 26. [15:46]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése