Makogó magyarok és az asszimiláció

Ha jobban megnézzük, nem történik semmi különös. A szerb hatalom több mint hatvan éve tömi a vajdasági magyarság fejét előbb a testvériség-egység, majd húsz év óta a multikulturalitás és a(z) (egyoldalú) tolerancia téveszméivel. Közben, mint ahogy azt annak idején a történelmi VMDK-ban mondtuk a kezdeti több mint félmillióról, a vajdasági magyar népesség lélekszáma ma legfeljebb 250 ezer körül mozog.
Most a népszámlálás idején, miközben tele vagyunk pesszimista prognózisokkal, érdemes szólni néhány olyan tényezőről, amelynek része lehet a mai állapot kialakulásában.
A gyorsuló asszimiláció, olyan tény, amelyről lehet nem beszélni, de nem lehet figyelmen kívül hagyni. A rendszerváltás előtt a látszategyenlőség és testvériség-egység doktrínájának örve alatt zajlott a növekvő ütemű asszimiláció.
Az asszimiláció okait lényegében ma sem igazán kutatják. A pártállam körülményei között mind a magyar politikai és tudományos elit, mind pedig a magyar sajtó minden erejével arra törekedett, hogy ez a „kényes” téma ne válhasson közbeszéd tárgyává. A „magyarkodás” börtönbüntetést vont maga után. A vertikális szerveződés politikai tabuja a konyhanyelv szintjére vitte le a magyar társadalmi kommunikációt. Innen már csak egy lépés az anyanyelvváltás.
A magyar iskolahálózat ötvenes évek végétől kezdődő leépítése a vegyes iskolákban már kiskoruktól ráébresztette a kis magyarokat arra, hogy kisebbségben élnek. Természetesen nincsenek kutatások arra vonatkozólag sem, hogyan hat a szerb dominancia a vegyes tannyelvű iskolákban, de következmények magukért beszélnek.
A magyar színházak, a magyar sajtó léte csak erősítette a szabályt: a magyarul és szerbül is csak makogó magyarok a nyolcvanas években tömegesen vallották magukat jugoszláv nemzetiségűnek.
A rendszerváltást követően a magyar politikai elit egyre élesebben két ágra szakadt. Az egyik, magyar autonómiát követelt, vállalva annak minden politikai következményét, a másik a gyengébb ellenállás mentén a többség kedvét kereste. Ez még nem lett volna baj, ha máig nem az ő kezükben lennének az anyagi források. De, ott vannak. Főleg a média. Amely a magyar autonómiára vonatkozó követeléseket elhallgatja, húsz éve a Vajdaság autonómiájának az ópiumával traktálja a magyarokat. Nem véletlen, hogy a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke tegnap a Kossuth Rádióban a restitúcióról szóló interjúban finoman elkerülte Nenad Canak nevének még csak az említését is. Aki pedig nem más, mint annak a Szociáldemokrata Ligának (LSV) a fasisztázó elnöke, amely következetesen síkraszáll a kollektív bűnösség mellett. Mint ismeretes, a Liga a Tadic-féle Demokrata Párt (DS) és a Liberális Demokrata Párt (LDP) mellett az egyik olyan szerb párt, amelynek vannak magyar tagjai és (csak asszimiláns?) magyar szavazatokra vadászik. Jellemző, hogy a szabadkai riporternek eszébe sem jutott rákérdezni.
Az már csak hab a tortán, hogy Topolyán, „a tolerancia bajnokságok” városában az egyik vegyes nyelvű iskolában az MNT, magyarországi pénzekből vásárolt könyvcsomagjait, persze anyanyelvükön, eljuttat a szerb kisiskolásoknak is. Félreértés ne essék! Nem a kisiskolásoktól sajnáljuk az ajándékot. Ha azoknak hasznát is veszik, ám legyen. No, de nem éppen fordítva kellene mindennek történnie? Elég az a helyi tisztségviselő szájából elhangzott indoklás, hogy az MNT-nek úgyis van pénze? Hol van a Magyar Szó, hogy ennek és többi hasonló jelenségnek utána járjon, s levonja a megfelelő következtetéseket?
A vajdasági magyar politikai elit, s az azt kiszolgáló magyar média jóvátehetetlen bűne, hogy miután ezt a történelmi VMDK a magyar iskolahálózatra vonatkozó követelését nem tudta fenntartani, most amikor ezt az MNT megtehetné, nem teszi meg.
Igaz, ehhez már több polgári kurázsira lenne szükség. Ami elsősorban a vezetőkből hiányzik. Ezért lehet a magyarként szereplő vajdasági ombudszmanok részéről az oka annak, hogy politikailag reális törekvéseként jelenítik meg annak a még néhány megmaradt magyar iskolának az elvegyesítését is, amelyek a Vajdaságban megmaradtak.
Ahogy ez kiderül az alábbi dokumentumokból is.

Ágoston András


Dokumentumok:


ZŰRZAVAR A FEJEKBEN

Egyre inkább erősödik bennem a sejtés, hogy a temerini verekedések kapcsán a szerb sajtóban hovatovább országos politikai porfelhővé dagadt propagandakampány valójában egy célt volt hivatott szolgálni: el kellett terelni a figyelmet a restitúciós törvény meghozataláról és – akkor még csak tervezett – köztársasági elnöki aláírásáról. Az ugyanis könnyen kiszámítható volt, hogy sem a vajdasági magyar pártok, sem Budapest nem fogja szó nélkül hagyni a kollektív bűnösség elvének suba alatti visszalopását a szerbiai joggyakorlatba. A közvéleményben valami látványossal kellet mindezt megelőzni, ám a szerb és magyar kamaszok közötti leszámolások ehhez túl kevésnek bizonyultak. Valójában közönséges rendőrségi tucatügyek maradtak volna, ha a szélsőséges Obraz be nem jelenti járőrözési szándékát Temerinben, és ha ehhez támogatást adva a tényleges problémákat fel nem nagyítja a szerb nyelvű média. Emlékeztetőül: egyes sajtótermékek hisztériakeltő rágalmaikban olyan messzire mentek, hogy már szerb lányok megerőszakolását vizionálták, majd meg arról cikkeztek, hogy az egyik pék nem akarja kenyérrel ellátni szerb megrendelőit. Szóval az a szerb állampolgár, aki nem Temerinben él, akár azt is hihette, hogy ott a megfélemlített, házaiban reszkető szerb lakosságot elvadult magyar náci bandák terrorizálják lépten-nyomon. Holott...holott... Mintha a temeriniek tapasztalata némileg más lenne.
Hogy a zűrzavar még nagyobb legyen, színre léptek az önjelölt politikai tűzoltók is, és szerepüket túljátszva nem csökkentették, hanem növelték a bajt. Őket, motívumaikat bizonyos mértékig még talán meg is értem: megkezdődött a választási kampány előjátéka, tüsténkedni kell a mára már nem is oly jámbor választók előtt.
Viszont sokkal kevésbé értem meg Muškinja Heinrich Anikó és Vukašinović Klemm Éva ombudsmanok teljesen elhibázott fellépését. Mindketten kiestek a szerepükből. (Hacsak nem éppen ez a „kiesés” volt az igazi szerepük.) Muškinja asszony a vitában, amikor az egytannyelvű magyar iskola védelmében emeltem szót, arról akart engem és a hallgatóságunkat meggyőzni, hogy ők nem politizálni akarnak. Elfelejtette volna már, hogy a Demokrata Párt egyik eminens tartományi személyiségeként került erre a posztra? S azt is, hogy nemzetközi egyezmények védik a kisebbségek önálló iskolákhoz való jogát, és hogy neki ezt a jogot nem kétségbe vonni, de körömszakadtáig védeni kellene? Merthogy többek között a kisebbségek jogvédelme is a feladatai közé tartozik, és ha azt tenné, akkor az már valóban és jó értelemben több lenne mint politika. Így azonban? Vagy azt gondolja, hogy a temerini magyarok majd bamba birkák módjára el fogják tűrni, ha a magyar iskola léte kerül veszélybe? Amit mellesleg a fundamentumtól a tetőig jórészt és szinte kizárólag az ő pénzükből, közadakozásukból és verejtékes önkéntes munkájuk árán hoztak létre?
De Vukašinović Klemm Éva sem nyerte meg a rokonszenvünket. Ahelyett, hogy azon agyalna, 1994-ben (szerintem nagyon bölcsen és átgondoltan) miért és hogyan került át a szerb többségű iskola egyetlen magyar tagozata a magyar tannyelvű iskolába, inkább abban kéne segítséget nyújtania, hogy az akkor elkövetett esetleges adminisztratív baklövéseket kiküszöbölve hogyan kell megerősíteni a mai állapotot. S általa az önálló magyar iskolát. A magyar és a szerb gyerekek közötti egyetértés ugyanis szemernyit sem fog növekedni -- legfeljebb az érintett szerb és magyar szülők közötti elégedetlenség – ha egy magyar tagozatot elcserélnek egy szerbért. Nem akarja látni, hogy ez csak további olaj lenne a tűzre? Egyébként pedig tisztánlátását talán az is növelné, ha utána nézne, milyen körülmények között tudják használni anyanyelvüket – ha egyáltalán meg mernek szólalni – az újvidéki magyar gyerekek a többségi szerb tannyelvű iskolákban például az óraközi szünetekben. Egy-egy őszinte beszélgetés a szülőkkel, pedagógusokkal, de legfőképp a diákokkal talán többet érne élettelen előírások pattogó stílusú szajkózásnál.
Temerin, 2011. október 4.
Csorba Béla

Utóirat:
Hogy e probléma, és a vele kapcsolatos eszmei zűrzavar ombudsmanjaink háza táján nem mai keletű, mellékletként álljon itt egyikőjükhöz írt korábbi levelem.


VUKAŠINOVIĆ KLEMM ÉVA TARTOMÁNYI OMBUDSMANHELYETTES RÉSZÉRE

Kedves Éva!
Először is szeretném megköszönni a temerinieknek nyújtott gyors segítségét falragasz-ügyben. Ez még akkor is fontos, ha „hivatalos” helyen másként vélekedtek – végeredményben az ügyészek is emberek, mi több, olyan értékszimpátiáik is lehetnek, amelyek, sajnos, felülírhatják az elfogulatlan állásfoglalás követelményét.
De nem csak ezért fordulok Önhöz. Olvastam a Magyar Szónak adott nyilatkozatát, s azzal kapcsolatban, egészen pontosan annak egyik mozzanatával kapcsolatban szeretném elmondani a véleményemet.
Az egytannyelvű magyar iskoláról van szó. Végzetesen elhibázott lépésnek tartanám, ha most a rosszul értelmezett tolerancia nevében bárki is annak felszámolására – kétnyelvűsítésére – tenne javaslatot. Ha valami, akkor ez aztán végképp kiélezné az ellentéteket, s a temerini magyarok többsége egy ilyen kísérletet aligha támogatna, hiszen az évtizedekkel vetné vissza szerzett jogaink gyakorlását. Másrészt, ha valamiféle állami kényszerrel meg is valósulna, tulajdonképpen csak annyi történne, hogy a jelenleg csupán az utcákon zajló sporadikus erőszakot bevinnék az iskola falai közé, és ezután ott vernék a magyarokat, s elvétve a szerbeket is. Jelenleg erre már van példa a két nyelven működő középiskolában. A két tannyelvűség önmagában egyáltalán nem nyújt gyógyírt sem az iskolai erőszakkal, sem annak speciális változatával, az etnikai jellegű agresszióval szemben, mi több, a kisebbségi tanulók helyzetét igen gyakran még reménytelenebbé teszi. Erről tudnának egyet-mást mondani újvidéki magyar szülők is, de szerintem a jelenséget Vajdaság-szerte ismerik a pedagógusok, legfeljebb nem beszélnek róla. Egyébként meg azt gondolom, a „fehér” és a „fekete” közötti tolerancia nem azonos a szürkében történő kiegyenlítődéssel, mint olyannal. Minden „színnek” és minden „árnyalatnak” joga van az önálló létre. Számomra természetes, hogy Temerinben van önálló magyar iskola, és van önálló szerb is. Nagyon nagy baj volna, ha a homogén iskolákat tartanánk a nemzeti türelmetlenség ősforrásainak, ugyanis akkor Szerbia legtöbb iskoláját be kellene záratni, vagy „behozatali” diákokkal kellene kétnyelvűsíteni -- merthogy jelenleg egy tannyelvűek.
Egyetértek viszont azokkal, akik úgy vélik, hogy korszerűbb tankönyvekkel és oktatási programokkal hatékonyabbá kéne és lehetne tenni a szerb nyelv oktatását általános iskoláink magyar tagozatain. Jelenleg a szerb tankönyvek szövegei csak arra jók, hogy a magyar diákok elriadjanak tőlük, annyira távol állnak a beszélt, hétköznapi szerb nyelvtől és a magyar nebulók előtudásától egyaránt. Másrészt a szerb tanulók számára készülő oktatási programokban – különösen a történelem- és földrajztanítás terén – helyet kellene találni a Szerbiában élő kisebbségeknek ( mindenekelőtt a magyaroknak) is. Pillanatnyilag ugyanis az a helyzet, hogy a magyar diákok , rossz nyelvtudásuk ellenére, igen sokat megtudnak a szerb nemzet történelméről, kultúrájáról, társadalmáról, mire tanulmányaik végére érnek – sőt olykor sokkal többet, mint a sajátjukéról – ezzel szemben a szerb nebulóknak halvány lila gőzük sincsen a kisebbségek társadalmi, történelmi, kulturális mibenlétéről és értékeikről. A toleranciára nevelés talán itt kéne, hogy elkezdődjön valahol, és ebben a nagyobb lépést a többségi társadalomnak kéne megtennie, merthogy körében e téren több a hiányosság és nagyobb az ismerethiány is.
Bízva abban, hogy észrevételeimmel egyetért, tisztelettel köszönti:
Csorba Béla
Temerin, 2010. február 21. (VajMa)
Vajdasági Magyar Demokrata Párt
HÍRLEVÉL IX. évf. 221. szám
2011. október 5.