„EZEKNEK adtam a fiamat?”

(Emlékezés a csantavéri Kovács Dejánra)

Amikor megállt a ház előtt a rendőrség kék színű gépkocsija, három egyenruhás férfi szállt ki belőle. Egy katonatiszt, egy katonaorvos és egy milicista. Hárman hoztak egyetlen táviratot. Mindössze annyi állt benne, hogy a csantavéri Kovács Deján a fronton szolgálatteljesítés közben elhunyt. Akkor is május 5-e volt. Csak éppen l992-t írtunk.

A 19 éves fiú a Zágráb melletti Jastrebarsko nevű településen volt sorkatona. Miután letöltötte a kötelező szolgálati idejét, három hónapos ráadás következett. Tartalékos bakáskodási minőségben. Abból is már elmúlt egy teljes hónap, amikor váratlanul eltávozási engedélyt kapott. (Akkor már a kaszárnyát körbezárták. A horvát rendőrség őrizte. A katonák semmiféle ellátást nem kaptak. Csupán a tisztek hozzátartozói juttattak be némi élelmet a számunkra.) Amíg otthon tartózkodott, a család minden áron le akarta beszélni arról, hogy újra visszatérjen a laktanyába. Dejánt azonban nem lehetett meggyőzni. A szolgálatot halálosan komolyan gondolta. 

Tihamér, Deján bátyja így idézte fel ma az akkori történéseket:

– Miután elment, a neki írott leveleink felbontatlanul érkeztek vissza. Mindannyian nagyon féltettük. Anyánk sehogy sem tudott ebbe belenyugodni, ezért autóbuszra ült és elutazott hozzá. Azzal a sziklaszilárd elhatározással, hogy ha törik, ha szakad, Dejánt hazahozza. De bizony nélküle kellett hazajönnie. Az én kemény fejű öcsém nem akart katonaszökevény lenni. Miután átvezényelték őket Boszniába, megszakadt vele minden kapcsolat. Amikor telefonon érdeklődtünk, azt a választ kaptuk, hogy legyünk türelemmel, pár nap múlva már itthon lesz. Úgy is történt. Csak éppen nem a saját lábán jött, hanem lezárt fémkoporsóban hozták a holttestét. Hogy valójában mi is történt azon a végzetes május 5-i napon, arról csak keveset sikerült megtudnunk. A békovai bajtársa mesélte (akivel a legelső naptól kezdve együtt volt), hogy Deján tartálykocsival üzemanyagot szállított a frontra. Amikor kanyarodott ki a kaszárnya udvarából, az ablakon át azt mutatta a kezével, hogy még öt napja van hátra. És jókedve volt, nevetett… Minden este, takarodó előtt felolvasták az aznap elesettek névsorát. Akkor Deján neve is elhangzott.

A holttestet utána átszállították Belgrádba, a katonakórházba. Nyolcadikán ott kellett a rengeteg hulla között megkeresnünk és azonosítanunk. Apánknak meg nekem. Ahogy mentünk befelé, közvetlenül a bejárat előtt, a járda mindkét oldalán hatalmas -- legalább másfél méter hosszúságú -- fekete, füles bőrtáskák sorakoztak. Degeszre tömve. Tizenvalahány. Azt suttogták az ott tébláboló emberek, hogy külföldi újságírók tetemeit, földi maradványait készítették elő a szállításra. Döbbenetes volt…

A pincehelyiségben egy hűtőhöz vezettek bennünket. Amely nem is működött. Ki volt kapcsolva. Benne pedig nyolc, fehér lepedővel letakart, felpuffadt, oszlásnak indult hullával. Az öcsém nem volt köztük. Mégis az egyik tetemet ránk akarták erőltetni: „Mindegy az, hogy kicsoda, csak hozzuk el! Nem látjuk, hogy ott van mellette Deján karórája és a katonakönyve? Akkor csakis ő lehet!” Nehéz ezt így kimondanom, hiszen mégiscsak emberekről van szó, de a bűz olyan elviselhetetlen volt, hogy én rosszul lettem, ki kellett mennem a levegőre. Apám folytatta tovább a keresést. Teljesen körbejárta a folyosót. Ott, véges-végig a fal mellett, tolókocsikon sorakoztak a letakart holttestek. Végül az egyiknél megtorpant. A lepedő alól kilógó lábáról felismerte Dejánt. A jobb oldalán sérült meg az arca. Egy darabon hiányzott róla a bőr. Valószínűleg nyaktörést szenvedett. Apám még a régi vakbélműtét után maradt sebhelyet is ellenőrizte, hogy biztos legyen benne, valóban a saját gyereke az.

Másnap a lezárt érckoporsót hazaszállították.  A délutáni temetésen egy katonatiszt és öt egyenruhás tartalékos is megjelent. Ennyiből állt a „hivatalos küldöttség”. A végső tiszteletadás pedig egy együttérzésből elhallgatott búcsúztatóból és az ilyenkor szokásos „díszlövésből”. Egy elrontott sortűzből. (Ki tudja, talán azért történt így, mert ők is, mindannyian sírtak.)

Az édesanya a gyógyszerek hatása miatt nem is emlékezett a szertartásra. Úgy kellett neki elmesélni, hogy miként is zajlott. Nem csoda, hogy élete utolsó napjáig nem akarta elhinni, hogy a fia már örökre eltávozott. Márpedig hét éven át -- minden áldott nap -- kiment a temetőbe a fia sírjához. Bárhol járt és bármit csinált, estefelé minden munkát abbahagyott. Virágot szedett és biciklire ült, mert szentül hitte, hogy Dejánja várja, és ő nem okozhat neki csalódást. Legtöbbször a férje is elkísérte. Hogy úgy-ahogy tartsa benne a lelket.

Máig a fülemben csengenek azok a szavai, amiket még a temetés előtti napon mondott nekem: „EZEKNEK adtam a fiamat? Hány ártatlan ember meghalt! Milošević meg még mindig él!” A sors furcsa fintora, hogy nem csupán a fiút élte túl a bősz szerb vezér, hanem még az édesanyját is. De amikor ütött az ő órája is, a legelső gondolatom Kovács Deján édesanyja volt: „Bárcsak megérette volna ezt a napot!” Legalább ennyit megérdemelt volna az az asszony, aki hét éven át sosem hordott más színű ruhát, mindig csak feketét.

– Anyánk szívbeteg volt, de szinte biztos vagyok abban, hogy a testvérem tragédiája is közrejátszott az ő halálában.  Amikor akadt egy kis szabadideje, azt a virágok között töltötte a kertben. Még az utcán is virágoskertet csinált, hogy mindennapra jusson pár szál az öcsém sírjára. Most azt kérdezed tőlem, hogy húsz év elteltével, hogyan látom a történteket, hibáztatok-e valakit, meg tudtam-e bocsájtani… Az egészet hiábavalónak és értelmetlennek látom. Az egykori Jugoszlávia szétdarabolását, a háborút meg az öcsém és a többi ártatlan ember életének a kioltását is.  Valahogy másként, békés módon, tárgyalóasztalnál kellett volna ezt megoldani. Hiába múlt el két évtized, a történteket nem tudtuk elfelejteni. Hibáztatni csak magamat meg a családot hibáztatom: miért nem voltunk még erélyesebbek, miért nem akadályoztuk meg, akár erőnek erejével is, hogy másodszor is visszamenjen a kaszárnyába? Ez az, amit sehogyan sem tudok saját magamnak megbocsájtani! Gyakran felidézem magamban azt a napot, amelyen bevonulni készült. Én vittem be kocsival a szabadkai vasútállomásra. A pályaudvaron két szerelvény állt. Az egyik Zágrábba indult, a másik Bécsbe. Mondtam neki, hogy még mindig nem késő, ne a zágrábira szálljon fel, hanem a másikra. Ha akkor, a legutolsó percben, rám hallgatott volna, talán még most is élne.

Szabó Angéla