(„Politik kills, politik kills, politik kills...”)
„amennyiben
a párt
meg az igazság
között választhatok
én mindétig is
a pártot választom”
(Simon Imre)
Fernandes Miller brazíiliai író elindított egy felhívást a következő témában:
Mi a különbség egy politikus és egy tolvaj között? A legfrappánsabb
megfogalmazás így hangzott: „Egy politikus és egy tolvaj között az a különbség,
hogy az elsőt én választom meg, a másik pedig engem választ ki magának.
Eltaláltam?” Miller így felelt: „Tisztelt uram, ön egy géniusz! Ön az egyetlen,
aki különbséget talált kettejük között”.
Merthogy tulajdonképpen egyáltalán nincs is, vagy csak igen csekélyke
mértékű a létező differencia a (látszatra) két ellenpólusú kategória között, az
a mostani szerbiai népszavazás alkalmával a napnál is világosabban
bebizonyosodott. (Kivételek, rendkívüli emberek persze mindig teremnek, de
jobbára csak azért, hogy izmosítsák/alátámasztják magát a törvényszerűséget.
Nekik viszont minden körülmények között kijár a tisztelet.) A május 6-ai
össznépi voksolási procedúra szülte a szemfüles alkalmi tolvajt, aki viszont
nem átallotta kihasználni az önmagát szinte tálcán felkínáló lehetőséget. Így
utólag már (hirtelen jött záport követően esernyő után kapkodni) teljességgel
értelmetlen politikai mantraként ismételgetni, hogy: azt mondta egy krétai, hazudik minden krétai.
Bizonyára egyes-egyedül vagyok a sarkos véleményemmel, de akkor is mondom:
valamiért úgy érzem, mintha az egész vajdasági magyarsággal feltörölték volna a
padlót. Méghozzá a saját politikai vezetői. A naiv és jámbor szavazópolgár
nyilvánvalóan azt gondolta, hogy valamilyen kivételesen demokratikus – olykor
még fegyvernek is látszó (!) – eszközt kapott a kezébe, amikor a választások
napján bevonult a szavazófülke magányába a pártlistákat tartalmazó színes
cédulákat silabizálni. Akkor még aligha foglalkozott olyasmivel, hogy bizony az
ő szavazata sem jelent majd többet a politikacsinálók számára egy egyszerű
árucikknél. Márpedig nagyon úgy fest a dolog, hogy a leadott voks közönséges
áruvá degradálódott. Olcsó kis prédája lett a hatalmat bitorlóknak. Ha viszont
így van, akkor ők már szabadon és nyugodt lélekkel kereskednek, üzletelhetnek,
csencselnek vele. Adják is, veszik is. Csereberélik is. El is herdálják. El is
kótyavetyélik. A piszkos politikai (fekete)piacon uralkodó kereslet-kínálat
törvénye szerint. Teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy a voksokkal való
kufárkodásra valójában senki sem kérte, senki sem hatalmazta fel őket. Teszik
ezt mégis a szavazópolgár nevében, az ő sze(r)bb jövője érdekében. Aki viszont
sehogyan sem tud sem magához térni – mert nem győz az egyik ámulatból a másikba
esni –, sem pedig a szavazás kimenetele felett egykönnyen napirendre térni.
A hivatalos délvidéki politika ugyancsak sokáig csámcsogott a
szavazathamisítás agyonbonyolított, agyoncifrázott ügyletén, és ugyanilyen
nehezen tudta csak a csúf varangyos békát – undorodva és öklendezve – lenyelni.
Legerősebbik pártunknak az anyaországi kormányfővel, annak számos
kiküldöttével, színültig feltöltött Wertheim-kasszájával, optimális vajdmagy
médiahátszéllel, és a vagy három oldalról is (meg)rockosított sztárháttérrel is
csupán a magyar szavazók 38 százalékát sikerült maga mellé parancsolni, vagy
maga mellé édesgetni. A többiek vagy
éppen az otthon maradásukkal szavaztak, vagy inkább szerb pártot tüntettek ki a
bizalmukkal. Pedig az elvárás hatalmas volt. Már-már az eget verdeste. Sokan
úgy hittük, hogy az anyaország miniszterelnöke szinte egymagában is meg fogja
nyerni a VMSZ számára a választásokat. Ha pedig még az itteni magyarság is
kimozdul, akkor a párt győzelme tán még a l01 százalékot is eléri.
Hja, megtanultuk a leckét: a demokráciának ez a voksvírusa nem egyéb, mint
kócos kis romantika.
„Közírói pályafutásom igen-igen nehéz
– mondhatnám válságos – pillanata volt, amikor rá kellett ébrednem, hogy az
igazság polgártársaim nagy-nagy többségét végképp nem érdekli. Az az igazság
sem – vagy ha érdekli, éppenséggel fölizgatja, fölpaprikázza –, amely az ő
érdekében kér szót, érvel, vitázik, vállalván a fejbetörés kockázatát…
Akármerről nézem, semmi jele annak, hogy az igazság volna a legnagyobb hatalom
– egyáltalán: hogy nagyhatalom volna – a mi társadalmunkban.”
(Fekete Gyula)
Azt hiszem, a voksolók tömege számára – a lényeget tekintve – édesmindegy,
hogy a politikusok kézen fogva, vagy pedig történetesen az orruknál fogva
vezetik őket. Most nincsen alapvető különbség a kettő között. Megvezet(ge)tik
így is, úgy is.
Az elmúlt napokban hatalmas lett a forgalom azon a bizonyos damaszkuszi
úton. Pálból Saulus lett, aztán Saulus megint visszavedlett Pállá. A vajdasági
magyarokat pedig e metamorfózis közepette egyszerűen csak palira vették. A
kígyó egymás után többször is levedlette a saját bőrét.
A legerősebb délvidéki magyar politikai-érdekvédelmi szervezetünk a
kezdetekből fogva hallani sem akart ötpárti összefogásról. Úgy menekült tőle,
mint az ördög a szenteltvíztől. Nemigen hagyott ki adandó alkalmat: amikor
lehetett, becsmérelte is az erőtlenebb, a gyámoltalanabb – de mégiscsak a saját
fajtájú(!) – versenytársait. Ami nem vall éppen nemes magyar lélekre! Hanem
inkább a magyar lélek hitványságára. De azt már megtanultuk, hogy a politikában
nem szívre, lélekre meg lelkiismeretre szokás gyúrni, hanem inkább csak a
vegytiszta hatalomra meg az azzal karöltve járó mindenható pénzre.
Az utóbbi napokban azonban hirtelen értékes lett a magyar-magyar történet –
mármint a végkifejlet, a happy end szempontjából –, és olvadni kezdett a két
külön jégvilág. Közben olyasmi is előfordult, hogy a mi VMSZ-ünk
szavazatlopással vádolta meg a fővárosi, szerb nemzetiségű, fene nagy demokrata
hírében álló szimpátiáját. Akivel aztán, egy héttel később, tett egy hangulatos
kis sétát (hazai pályán) büszke Szabadkánk belvárosában, és kedélyes cseverészés
közepette még egy feketét is elkortyolgatott. Aztán aludt rá egyet-kettőt, és
megint csak mást gondolt. Újfent vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, és
bűnvádi feljelentést tett ellene a pimasz vokstolvajlás miatt. Nyilván csak a
látszat, a kiglancolt imázs kedvéért, mert ugyan mi mással lehetne magyarázni
azt, hogy a választások első fordulójának mindvégig vitatott eredményét az
utolsó percben mégis elismerte és elfogadta.
Időközben egyéb furcsaságok is történtek. Például az is megesett, hogy a
frissében, melegében közzétett választási eredmények tolmácsolása
következtében, nem éppen a vajdasági magyarság első számú emberéhez méltó módon
oktatta ki a másik négy magyar párt vezetőjét. Lámpaoltásra buzdította őket,
hogy aztán a végén ő maga léphessen vissza a szobába, és ellenőrizhesse,
valóban égve maradt-e villany. Sőt: ha az előállt helyzet meg a saját érdeke is
úgy kívánja, ő maga gyújthasson újra fényt.
Megérdemelne-e a vajdasági magyarság másmilyen politikai vezetőket? A
kérdés költői. Kiállt-e már határozottan
és mindenre elszántan bármiért is ez a kocsideréknyi, kisebbségi sor(s)ba
kényszerített délvidéki magyarság csak az elmúlt húsz esztendőben? Kiállt-e
csak egyetlenegyszer is ÖNMAGÁÉRT? Talán az újabb kori délszláv testvérháborúk
idején igen. Valamelyest. Akkor sem egységesen, akkor sem maradéktalanul, akkor
sem a végsőkig. Mert akkor sem tudott kibújni a saját bőréből. Mert akkor sem
volt képes meghazudtolni önmagát. Mert akkor is elárulta, besúgta,
feljelentette a bajtársát, a felebarátját, csak azért, hogy a maga bőrét
(meg)mentse.
Választott vezéreivel végigjárta Pilátus lépcsőjét. Követte a hangadókat
mindenhová, minden egyes csatába, amelyikbe csak küldték. Vezényletükkel már jó
néhány szerb(iai) pártot megtámogatott a szavazatával. Akik viszont rendre
megfeledkeztek e magyar jó cselekedetet méltóképpen meghálálni. Hol ide, hol
oda csapódott. Bolyongott, mint Mózes népe a pusztában. Csoda-e, ha még mindig nem talált önmagára?
Nem hallatta a hangját egy emberként a bebörtönzött temerini fiúk
kiszabadítása érdekében. Ahogyan a teljes vajdasági magyar média pártirányítás
alá kényszerítését is zokszó nélkül eltűrte.
Jelen helyzetében és állapotában – amikor éppen a csipkerózsika-álmát
alussza –, aligha szolgált rá másmilyen szellemi vezetőkre és útmutatókra. Mert
ahhoz először is fel kéne ébrednie.
Annak viszont még semmi jelét nem látni.
Hogy mit csináljuk addig, amíg édesdeden szendergünk? Némi képzavarral
élve, lenne egy javaslatom. A kiábrándultak, a csalódottak számára ajánlok egy
Manu Chao-féle dalt. Vigaszképpen ezt lehet dúdolgatni. Már ha van hozzá
kedvünk. Íme:
Politik kills, politik kills,
Politik need votes,
Politik need your mind,
Politik need human being,
Politik need lies.
That's what my
friend is an evidence:
Politik is violence.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése