Tegnap késő este a
Vajdasági Magyar Szövetség 51 tagú Tanácsa, karácsonyi ajándékként,
nyolc társammal együtt 39 igen, 2 nem, 1 tartózkodás és 1 nem szavazás
mellett kizárt a VMSZ-ből. Tisztelet és köszönet a bátraknak, akik
érettünk, mellettünk szólaltak fel.
Korunk Roland Freislerei
címkéztek és vádoltak, kijelentő mondatokban megmagyaráztak és
elmagyaráztak, végül pedig, ahogyan azt a rendező hetekkel előtte
megálmodta és megírta – meghozták előre elrendelt ítéletüket.
A
bírók, akik egyben vádlók meg ügyészek, de a történések néma szemlélői
is, pontosan tudják, hogy a bűn, a valós, eredendő főbűn mindazzal
szemben, amit ellenünk itt és most felhoztak, mint minden koncepciós
perben, sokkal egyszerűbb és prózaibb. Ellent mertünk mondani annak a
szavakkal kimondhatatlan és betűkkel leírhatatlan két személynek, akik a
VMSZ felett formális és informális hatalommal bírnak.
A rendszer
így működik: nem látsz, nem hallasz, nem kérdezel, és nem mondasz semmit
se, lehajtod a fejed, és megszavazol és végrehajtasz mindent, ha kell,
átgázolsz embereken, életeken és mindenen, mert itt mindenki csak egy
szem a láncban, Te magad is az vagy, belőled is bűzlik-árad, magad is
zsarnokság vagy, Te sem lehetsz még csak egy apró kavics sem ebben az
olajozott gépezetben.
A választás lehetősége – a behódolással járó
teljes önfeladás és a maghasonulás mindenkinek megadatik. Senki se
ringassa magát azonban szivárványszerű illúziókba; nem számít semmi és
senki sem, nincsenek kivételek, régi jó érdemek sem, mert senki sem
lehet itt kivétel, s előbb vagy utóbb mindenkire sor kerül, így működik
ez a rendszer, mint minden hasonló rendszer – a forradalom felfalja
gyermekeit. Ez történik már évek óta; újra és újra, az embereket, mint
az egyszer vagy többször használatos, megunt játékszereket dobják és
tapossák el.
A délvidéki magyarságot nem én, s még csak nem is mi
árultuk el, ahogyan október 23-án elhangzott a megfellebbezhetetlen
penitencia, hanem éppenséggel azok, akik fékevesztett amoralitásukban az
ország magyar népével kötött Társadalmi Szerződést megszegve, a
népszolgálat elvét megtagadva, a szolgalelkűséget, a kontraszelekciót és
a megfélemlítést piedesztálra emelve, elvették és ellehetetlenítették a
magyar emberek legszentebb jogát – a szülőföldön való boldogulás és
érvényesülés zálogát.
Az elmúlt években egyik napról a másikra,
hihetetlen gyorsasággal omlott össze valami, valami, ami előtte még soha
sem, még a kilencvenes évek háborús őrületében sem – valami, ami egyik
napról a másikra végérvényesen elveszett, meghalt az emberekben.
A
remény volt az. A remény arra, hogy az élet, ha nem is most és azonnal,
de valamikor a belátható jövőben talán mégiscsak jobbra fordul, s
minden, ami oly bizonytalan, mert itt az élet maga is az, egyszer
esetleg majd kiszámíthatóbbá válik.
Csak nézzünk szét szűkebb
környezetünkben: a magyar ugar leszakadása sosem látott méreteket ölt,
falvaink és városaink elszürkültek, a házak, az utcák és a terek némává
és üressé válnak, az épületek omladoznak és rogyadoznak, kultúránk
elsikkad, intézményeink leépülnek, a szellemi erózió és az elrestülés
mellett elemi erővel zajlik a közösségi széthullás; embertársaink
összeomlása és megzuhanása, a mindenütt jelen lévő és egyre inkább
erősödő napi nyomor valósága, ezrek és tízezrek kitántorgása.
Egy
téli délután, a dohos, nyirkos, vert falú ház fűtetlen szobájában
éreztem az áporodott háromnapos zsír terjengő bűzét, ahogyan, mint
valamilyen pernye, beivódott a falakba, a bútorokba és a ruhákba, láttam
a családok szétesését – láttam a síró anyákat, feleségeket, asszonyokat
a magány mindent felőrlő és kétségbeejtő órájában, láttam a családfőnek
a tehetetlenség félelmétől megrémült és eltorzult arcát. Láttam Bécsben
egy százéves bérházban Bácska és Bánát népét egy szobában,
összezsúfolódva a majdani jobb élet reményében – Die ganze Heimat und
das bisschen Vaterland, die trägt der Emigrant von Mensch zu Mensch –
von Ort zu Ort an seinen Sohl'n, in seinem Sacktuch mit sich fort –, meg
az otthon maradottak eltartása végett, láttam a családok
szétszakítottságát, azt, ahogyan ezek az emberek éjt nappallá téve
robotolnak.
Láttam a nyomort, a kilátástalanságot, az
elzselléresedést, a szenvedést, a csendet és a hallgatást, az apátiát,
meg az elfásulást, mely egyre jobban eluralkodik körülöttünk, láttam
évtizedes barátságok megsemmisülését, éreztem a félelmet és a
bizalmatlanságot, ahogyan lassan, de biztosan belopódzott, s mára már
itt van, s igen, lehet ezt ugyan elhallgatni, letagadni és úgy tenni,
hogy mindez nem is igaz – csak a picsogókórus mélabús szava, de ettől
még a valóság ez, mert bizony mindez nagyon is az – a mindennapjaink
kitörölhetetlen elemi része.
Láttam és megismertem a mindenkin és
mindenen gátlástalanul átgázoló, valódi tudással, alázattal ugyan nem
rendelkező, a polgári értékrendet hírből sem ismerő, de önmagukat
rettentően fontosnak, szépnek, jól informáltnak, mindenre rálátónak és
ráhatónak tartó szerencse- és konjunktúralovagok törtető hadát, melynek a
mi népünk nyomora, emberi sorsa, az egyéni és családi drámák, tragédiák
napi sokasága semmit sem jelentenek, sőt azt egyenesen lenézve
nevetségesnek, megmosolyogtatónak tartják, mert számukra ebben a
kérdésben, mint minden kérdésben, csak az a fontos, az az alfa és az
ómega, ahogyan az egyik választások éjszakáján magabiztosan ki is
mondták: „No, lám hát akkor, hogyan is szavaztak most ezek a magaracok?”
Sajtónk sosem látott cenzúra alatt nyög; emberek vannak a közéletből,
mint egykoron Sztálin alatt a fényképekről kiretusálva, a világ végére
száműzve, szerkesztőket váltanak, fokoznak le; most nem az szerkeszt,
akinek a neve ott szerepel az impresszumban, a cikkeket nem az írja, aki
végül aláírja, az interjúra pedig nem az válaszol, akiknek a neve alatt
az megjelenik.
A mindennapi életet a félelem hatja át; a képmutatás
és az alakoskodás, eltorzul az ízlésünk, elhalkul a hangunk, s
látjátok, mivé lettünk? – lassan még a gondolatainkat is feladjuk.
Hazudunk egymásnak és önmagunknak, aggódunk folyton, s ezen rágódunk
megannyian a késő esti éjben.
„Népünknek nem bálványozott vezérekre,
hanem szilárd vezérelvekre, átfogó, odaadó, tanító és főkép szervező
munkára van szüksége. Enélkül elveszett. Szakítanunk kell a magát
kortesvacsorákban kiélő, dinomdánomos pató-pálsággal és az örökös
alkudozásokkal. Ez a régi módszer azért nem vezethetett eredményre, mert
a tárgyalófelek mögül hiányzott a tömegek aktivitása. A mindent
felülről való intézés pedig abba a közönybe vezetett, amely ma minden
komolyabb, terjedelmesebb alapokra helyezett megmozdulásnak a
kerékkötője. Nekünk a fennálló politikai, gazdasági keretek között kell
keresnünk azt a megoldást, amely a létet, a haladást, a boldogulást, a
fejlődést biztosítja. És éppen azért, mert reálisan számolunk a
körülményekkel, nem délibáb politikát, de az egyedül lehetséges
megoldást: a népek testvéri együttműködésére épített, népszabadságokon
alapuló kulturális-gazdasági mozgalmat és politikát akarunk. Szándékosan
kerültük minden divatos jelszó emlegetését. Mert nem a jelszó a lényeg,
a szó, hanem a tett. És ma elérkezett a tettek ideje.”
Jusson
eszébe egy napon – amikor rájuk kerül majd a sor, a Híd 1939-es Harmadik
hozzászólása azoknak is, akik a nevemet most, mint egykoron Nemecsek
Ernőét, csupa-csupa kisbetűvel címkézve írják abba a bizonyos
nagykönyvbe.
Nem bántam meg semmit sem. Láttam és megéltem Európát, s
harmincnyolc évesen megkaptam az élettől mindent, amit adhatott...
Emberként és tanárként nem tehettem máshogy. Önmagammal és mindazzal
fordultam volna szembe, ha így teszek, amit éveken át mondtam, hirdettem
a Hazáról; a Bácskáról és a Bánságról, a szabadságról, a tisztességről,
az áldozatvállalásról, a magyar irodalomról és kultúráról, Sophie
Schollról, von Stauffenbergről...
Emelt fővel, egyenes gerinccel állok a történelem ítélőszéke elé.
Palicsfürdő, 2015. december 16.
Dévavári Zoltán
https://www.facebook.com/magyarmozgalom.rs/posts/1525126037798329
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése