Olvasom, hogy Baba Vanga, a
világtalan bolgár jósasszony már évtizedekkel ezelőtt megjövendölte Európa
pusztulását: az Iszlám Állam 2016-ban támadást indít az ókontinens ellen, és
amerre majd elvonul, ott kő kövön nem marad. Szerencsére nekünk olyan
harcedzett, több testvérháborút is megjárt kormányfőnk van, aki nem hisz az
efféle női jóslatokban.
A mi emberünk továbbra is bizakodó. Egyfolytában csak mondja a magáét, mit
sem törődve a valósággal meg a víznéző asszony múltbéli kinyilatkoztatásával. Igaz,
hogy az elmúlt 15 év alatt l millió ember elhagyta Szerbiát, de aki itt maradt,
az hálás közönségnek bizonyult, nekik még most is érdemes színházasdit
játszani.
A napokban ugyanis azzal a kijelentésével kábította önmagát és a népét,
hogy: Szerbia tovább halad a gazdasági fejlődés útján. Hogy a már
megszokott iramban végzi-e a szélsebes száguldást vagy majd visszavesz egy
kicsit a szédületes tempóból, arra most nem tért ki külön, ítélje meg mindenki
maga.
Mester, én már mindent megpróbáltam, de nem akar eltűnni a képernyőről
A mi emberünk másik fő erénye a szakadatlan éberség. Igencsak rossz alvó, ez
derült ki róla nemrég. Az álmatlankodásán nem is lepődtünk meg, mert tudjuk,
hogy éjt nappallá téve dolgozik: a huszonnégy órából leginkább 16-17 órát. (Hogy
az egyszerű földi halandónak született szerbiai átlagpolgár ebből a
túlbuzgóságból úgyszólván semmit nem vesz észre, az az ő baja. Aki nem érzékeli
a kisezerszer beígért gazdasági fellendülést meg az életszínvonal-szárnyalást,
hát magára vessen.) Saját bevallása szerint, van olyan éjszaka is, amikor az
ország első embere le sem hunyja a szemét. Vagy nincs rá ideje, vagy olyankor
olvas. Politikusi hiúságából fakadóan szereti naprakészen tudni, hogy mit
gondol, milyen véleménnyel van róla a nép. Ezért aztán rendszeresen követi a
közösségi oldalakon az olvasók bejegyzéseit és a hírportálokon megjelenő
hozzászólásokat. (Egy egykori tájékoztatási miniszter csak nem hazudtolhatja
meg önmagát, csak reszeli a kukac, csak kibújik belőle a kíváncsiság!) Nem volt
rest, néhány oldalt ki is nyomtatott a válogatott elvetemültségekből és egy
tévéadásban a műsorvezető kezébe nyomta a papírlapokat, hogy az olvasson fel
belőlük – már ha képes rá, ha van hozzá mersze, és ha nem szégyelli azt
megtenni. A megszeppent sajtószolga persze ódzkodott, vonakodott és nem vállalta
a kormányfő nyílt színi, szemtől szembeni pocskondiázását. (Akad tehát a
férfiak között is olyan magasra felkapaszkodott médiasztár, aki egy szempillantás
alatt térdre borul vagy négykézlábra ereszkedik, ha közeledő politikust lát.)
A mi emberünk bizakodó. Amikor szeptemberben az egyik legnagyobb állami
pénznyelőnkben, a Smederevói Vasművekben a gyanús üzletkötések ügyében
kutakodott a rendőrség, a kormányfőnk széles mosollyal csillapította a
kedélyeket, mondván, hogy ott a helyzet „szép és minden rendben van”. A
2003-ban magánosított, majd 2012-ben 1 dollárért visszavásárolt halott óriásban
most csupán annyi történt, hogy a családtagoknak (menyecskéknek, sógornőknek)
is kellett egy kis munkát adni, ezért bízták meg a gyárirányítók a famíliájukhoz
tartozók magáncégeit egy kis acélipari bedolgozással. Ettől függetlenül: a mi
emberünk továbbra is üldözi a lekenyerezhető és megvesztegethető
vállalatvezetőket. Tudhatja ezt mindenki.
A statisztika nem hazudik
A 15 évvel ezelőtti politikai félfordulat (az Ellenállás mozgalom szabadkai
fenegyereke, Branimir Nikolić-Branči megfogalmazása szerint: pettingforradalom)
ma már teljesen a múlté, a fiatalok nem tudják, mit jelentett, mit jelképez a
levélhullató hónap ötödik napja, az idősebbek pedig javarészt megkeseredtek és
kiábrándultak. Az időközben lezajlott offshore megoldásos rablóprivatizáció során –
egyes számítások szerint – 51 milliárd dollárt vittek (loptak) ki az országból,
a szerbiai gazdaság pedig azóta sem képes észhez térni. Azóta is tart a
végkiárusítás és ezzel párhuzamosan az eladósodás. Amióta a mi emberünk
kormányozza ezt az országot, ez a 3 és
fél év alatt 7,1 milliárd euróval
adósodtunk el. Van olyan közgazdász, aki szerint az adósság minden
másodpercben 300 euróval szaporodik.
A mi emberünk nagyratörő. A honi gazdák csendes tüntetése már két hete tart,
és váltig állítják, hogy olyannyira elszántak meg kitartóak a követeléseikben,
hogy ha kell, akkor a karácsonyi ünnepet is az utakon, a szabad ég alatt
töltik. Mert azt is ígérte a kormányfőnk – igaz, még valamikor áprilisban –,
hogy hamarosan megérkezik Szerbiába a csúcsminőségű hústermeléssel és -feldolgozással
foglalkozó híres német Tönnies cég, és a befektetései által 420 millió eurót
ruház be az itteni mezőgazdaságba. Húsz farmot létesít (ötöt a Vajdaságban,
Bánátban), amelyeken évente 30.000 sertés hízik majd. A bedobott behozatali disznócsont
miatt kellett a földhasználatról szóló törvényt úgy módosítani, hogy a
megművelhető állami földterületekhez a külföldi ragadozók meg hazai hiénák is
hozzájussanak. Hogy 15.000 szerbiai gazdálkodó képtelen lesz majd földhöz
jutni, s ezáltal mintegy 60.000 szerbiait károsítanak meg, az a kormányfőt
cseppet sem foglalkoztatja. Mert ő mindig előttünk jár néhány lépéssel, s ő már
tudja: Szerbiában a népkonyháké lesz a jövő.
És minderről – a honi filmgyártást fellendítendő – csattogós kis balkáni
alkotást pofozhat össze csupasz kézzel Steven Seagal, aki kormányfőnk és
köztársasági elnökünk vendégeként megismerhette a szerb lélek rejtelmeit, és
aki a napokban a rendőrségünk legelitebb egysége előtt parádézott a Sava
partján. És felkapva a nálunk szokásos fordulatszámot, menten az új hazájának
mondta Szerbiát, mi meg közvélemény-kutatást rendeztünk arról, hogy
adományozzunk-e neki mindjárt állampolgárságot is. A megkérdezettek fölényesen megszavazták.
Hátha éppen ez fogja felvirágoztatni Szerbiát…
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése