1999.
április 3-án születtem. Azon a napon, amikor lebombázták az újvidéki
Szabadság-hidat. Apukámnak még a kórházig sem volt egyszerű eljutnia a
bombariadók kellős közepén. Szopizni az óvóhelyen tanultam, esténként
sötétben fürdettek az áramkimaradások miatt. Igyekeztem jól viselkedni,
nem vonyítottam, csöndben szemléltem a tévé, az olajfinomító bombázását,
nagyanyám aggodalmát, hogy kifagy a mélyhűtő. Csoda, hogy anyukámnak
ilyen körülmények között nem apadt el a teje, hogy mindig türelmesen
énekelgetett, mesélt nekem egy szebb világról.
Nagyapám vigyázott rám 2000. október
5-én, mert anyuék ünnepelni mentek. A főtéren örültek a
Buldózer-forradalomnak. Boldogok voltak, hogy lemondott Milošević, hogy
az ellenzéki átvette a hatalmat. Anyukám és apukám is értelmiségi
emberek, egyetemi végzettségűek. Gondolták, hogy majd jobb lesz, hogy
nem 70 német márka lesz a fizetésük.
El is kezdődött valami. Lett szabad sajtó, demokrácia...
Nem sokáig tartott. Megszületett az
öcsém is közben, apukám alig láttuk, két munkahelyen is dolgozott, anyu
igyekezett spórolni, mindenről lemondtak, csak hogy nekünk meglegyen
mindenünk. Nem voltunk követelőzőek, vigyáztunk a dolgainkra,
szorgalmasan tanultunk, nem volt ránk panasz.
Ahogy agyilag is okosodtunk, egyre
jobban beleláttunk a körülöttünk zajló eseményekbe. A
fizetéslevonásokba, az áremelkedésekbe, az egyre nehezebb megélhetésbe.
Szüleinket még kevesebbet láttuk. Anyu a munkaideje után hetente
többször Magyarország felé vette az irányt, hozta a vajkrémet, a
kutyakaját, a Milka csokit, a mama pedig a piacon árulta ezeket. Apu
egyre gondterheltebb lett, egyre kiábrándultabb. Többször hallottam őket
beszélgetni arról, hogy hogyan tudják majd előteremteni a pénzt az új
tornacipőkre, az új nadrágokra, a buszjegyekre, a tankönyvekre.
Szégyellték magukat, hogy két értelmes ember nem tud eltartani két
értelmes gyereket a saját fizetéséből. Hiába segítettek a nagyszülők,
ahol tudtak, a szégyenérzet megmaradt.
A választás napján tizenhét éves és
háromszázhatvannégy napos vagyok. És csalódott. Anyukám Ausztriában van,
egy idős, magatehetetlen nénire vigyáz. Magyarul: szart pucol, hogy
nekünk megkeresse az egyetemre valót. Skype, messenger, viber anyukám
van. Apukám is Ausztriában van, egy gyárban cipeli a dobozokat. Skype,
messenger, viber apukám van. Ránk a mama főz, mos, takarít. Ő sem így
képzelte nyugdíjas éveit. Mi itthon maradtunk, itthon fejezzük a sulit.
Itt vannak a barátaink, itt a szobánk, itt a szerelmünk.
A szüleim most Ausztriából mesélnek egy
szebb világról. Egy olyan világról, ahol majd együtt leszünk, ahol majd
minden jó lesz. A 18. szülinapom nem ezzel az államelnökkel képzeltem
el. Nem ezekkel a politikusokkal, akik a születésem idején is
politizáltak. Úgy néz ki, rossz időben születtem, rossz helyre.
Kép: Corax - Danas
Egri Emma - egriemma.blogspot.rs
http://delhir.info/delvidek/magyarsag-koezelet/63140-2017-04-03-19-51-15, 2017. április 03. [21:42]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése