A Kárpát-medencei
Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) 2018. február 9-én Budapesten tartott
plenáris ülésén elfogadott zárónyilatkozat kapcsán a (vajdasági) Magyar
Mozgalom Ügyvivő Testülete, mindamellett, hogy annak számos pontjával
egyetért, a kommüniké egyes vitát igénylő elemei kapcsán az alábbi
véleményt nyilvánítja.
A Magyar Mozgalom mindenekelőtt üdvözli azt az eltökéltséget, hogy Magyarország folyamatos párbeszéd útján kíván kapcsolatot tartani a határon túl élő magyar közösségekkel, amely révén Magyarország meghatározza a nemzetpolitika és a szomszédságpolitika csapásirányát. Fontos volna viszont az is, hogy ebben a konzultációban ne csak a politikailag szimpatikus szervezetek juthassanak szóhoz, mivel így a pártpolitikai érdekek bármikor felülírhatják a közösségi érdekeket.
A gazdaságfejlesztési programok eddigi eredményeire vonatkozó értékelések túlzónak tűnnek, ha figyelembe vesszük, hogy nyilvánvaló módon megkéstek, mert már a mintegy hat éve zajló, minden képzeletet felülmúló mértékű el-, illetve kivándorlási hullámban érintett vajdasági magyar emberekre és családokra gyakorlatilag semmilyen hatást nem gyakorolnak.
Kiemelten fontos a zárónyilatkozat állásfoglalása arról, hogy a KMKF elfogadhatatlannak, az európai értékekkel összeegyeztethetetlennek tartja a nemzeti kisebbségek szerzett jogainak korlátozását. Az általánosságok szintjét meghaladva érdemes lett volna konkrét aggodalmakat, és még inkább elvárásokat megfogalmazni a nemzeti kisebbségek jogairól és szabadságairól szóló szerbiai törvények küszöbönálló módosításairól.
Első látásra nyilván mindenki egyetért azzal, hogy a KMKF üdvözli, hogy Szerbiának tizenkét EU-s csatlakozási tárgyalási fejezetet sikerült megnyitnia, és kettőt ideiglenesen lezárnia. Bízik abban, hogy az idén további fejezetek nyílhatnak meg, és felgyorsul a folyamat. Mindazonáltal nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az ominózus 23. fejezet a jogállamiságról szól – azonban Szerbia a vagyon-visszaszármaztatás (a kommunizmus alatt elkobzott, államosított, más módon elvett vagyon utáni kárpótlás) kapcsán érvényesülő jogalkalmazásban eminens magyar állampolgári érdekeket sért. A Vagyon-visszaszármaztatási Ügynökség mint a Szerb Kormány alá rendelt közigazgatási szerv sorra utasítja el a jogerős bírósági végzésekkel rehabilitált magyar igénylők kérelmeit azokra a hét évtizeddel ezelőtti katonai közigazgatási és államvédelmi dokumentumokra hivatkozva, amelyek alapján a második világháborút követően megállapították a kérelmezők felmenőinek bűnösségét. Az Ügynökség jogértelmezése szerint ugyanis ezek az emberek a megszálló erők részét képezték, és ennek következtében leszármazottaik nem jogosultak kárpótlásra. Az előbbiekben felsoroltakhoz azt is hozzá kell tenni, hogy az eljáró szerbiai hatóság – mondvacsinált viszonossági dilemmák okán – halogatja a magyarországi illetőségű magyar állampolgárok kérelmeinek elbírálását. Minderről részletes véleményt mondtunk korábban a Magyarország miniszterelnökének küldött levelünkben (http://www.magyarmozgalom.rs/hu/hirfolyam/a-nemzeti-tanacsokrol-es-a-vagyon-visszaszarmaztatasrol).
Nem palástolható az a hiányérzet, amely annak következtében alakul ki, hogy Erdélyben az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának leállításában mutatkozó, szintúgy égbekiáltó megkülönböztető intézkedések érdemesülnek arra, hogy azokat a KMKF kritikával illesse, és akár nemzetközi fellépést is szorgalmazzon – mindeközben a magyar kérelmezőknek a Vajdaságban érvényesülő hátrányos megkülönböztetése – minden bizonnyal a VMSZ megalkuvó viszonyulása következtében – szót sem érdemel.
A nyilatkozatnak a részarányos foglalkoztatásra vonatkozó része – sajnálatos módon – csak egy, a VMSZ zászlajára tűzött szólam. Ebből a gyakorlatban igazából semmi sem valósult meg. Mi több, kilátás sincs arra, hogy bármi is megvalósuljon. Azt ugyanis egyrészt a közeg ellenállása, másrészt az elvándorlás is akadályozza. A tény pedig az, hogy – a helyben túlnyomórészt magyar többségű településeket leszámítva – a közhivatalokban, egészségügyi intézményekben, bíróságokon, ügyészségeken stb. a nyelvhasználati jogokon túlmenően nem érvényesül a részarányos foglalkoztatás sem. Hogy is érvényesülhetne, ha a vonatkozó jogszabályok – a VMSZ-es parlamenti képviselők szavazatainak is köszönve – a gyakorlatban alkalmazhatatlan pozitív diszkriminációs mechanizmust hoztak létre a kisebbségek közszférabeli részarányának javítására.
Megítélésünk szerint a KMKF múlt heti ülésén nem valósult meg az az elvárás, hogy a zárónyilatkozat szövege, megállapításai és üzenetei kiegyensúlyozottak és tárgyilagosak legyenek, és hogy maga a KMKF olyan elkötelezettségeket vállaljon fel, amelyek az elméleti elemzéseken túllépve valós nemzeti érdekektől vezérelt, pártpolitikai és személyes érdekeken felülemelkedő cselekvési irányokat fogalmaznak meg.
Szabadka, 2018. február 14-én A Magyar Mozgalom
Ügyvivő Testülete
A Magyar Mozgalom mindenekelőtt üdvözli azt az eltökéltséget, hogy Magyarország folyamatos párbeszéd útján kíván kapcsolatot tartani a határon túl élő magyar közösségekkel, amely révén Magyarország meghatározza a nemzetpolitika és a szomszédságpolitika csapásirányát. Fontos volna viszont az is, hogy ebben a konzultációban ne csak a politikailag szimpatikus szervezetek juthassanak szóhoz, mivel így a pártpolitikai érdekek bármikor felülírhatják a közösségi érdekeket.
A gazdaságfejlesztési programok eddigi eredményeire vonatkozó értékelések túlzónak tűnnek, ha figyelembe vesszük, hogy nyilvánvaló módon megkéstek, mert már a mintegy hat éve zajló, minden képzeletet felülmúló mértékű el-, illetve kivándorlási hullámban érintett vajdasági magyar emberekre és családokra gyakorlatilag semmilyen hatást nem gyakorolnak.
A publikált, szakmailag megalapozott, legderűlátóbb demográfiai becslések szerint a 2021-es népszámlálás idejére 200 ezer fő alá csökken a létszámunk. Ezt a tendenciát a megkésett gazdaságfejlesztési programok érdemben csillapítani sem tudják - visszafordításukra pedig egyszerűen esélyt sem adnak.Maradéktalanul egyetértve a nyilatkozatnak a nyelvi jogok érvényesítésére vonatkozó részével, nem lehet nem észrevenni, hogy a Vajdaságban a magyar nyelv hivatalos használata súlyos visszaszorulásban van. Ez a tendencia tapasztalható 1989. óta folyamatosan, viszont mára már aggasztó méreteket öltött. A magyar nyelv gyakorlatilag kikopott a polgároknak a hatóságok iránti hivatalos írásbeli és a szóbeli kommunikációjából. A kisebbségi nyelveknek az egykori Jugoszláviában még egyenrangú hivatalos használata már csak régi szép emlék – mára már a kisebbségi nyelvek, így a magyar nyelv alárendelt hivatalos használatáról sem lehet beszélni. Anakronisztikusak a vonatkozó szabályozók, az egyre inkább elhatalmasodó gyakorlat még a szűkre méretezett lehetőségek érvényesülését sem teszi lehetővé. Ritka kivétel, ha a polgár a hatóságtól magyar nyelven kap hivatalos iratot. A személyi adatokat is tartalmazó nyilvántartásokban (iskolai naplók, földhivatal, kommunális szolgáltatók, adóhivatal stb.) és egyéb ügyfélszolgálatoknál (posta, egészségbiztosítási és nyugdíjbiztosítási alap stb.) akár a személynevek nyilvántartása, akár az érintettekkel való kommunikáció a legritkább esetben zajlik magyarul.
A közigazgatási és a bírósági eljárásokban ma már magyar nyelven lehetetlen eljárást folytatni. A szükségesnél lényegesen kevesebb magyar nyelven is tevékenykedő közjegyző van – magánvégrehajtó pedig épp egy sincs. A VMSZ viszont ennek kapcsán sem konfrontálódik, nem képviseli a közösség érdekeit – semmit sem tesz a felmerült problémák orvoslására. A probléma felvetésének és a megoldások keresésének elmaradása következtében ezekről a gondokról a zárónyilatkozatban sem szerepel említés.A határok átjárhatóságának javítására vonatkozó elkötelezettség kapcsán a Magyar Mozgalom megelégedéssel nyugtázza, hogy nem volt hiábavaló az a figyelemfelkeltő tevékenysége, amely során a határátkelőkön kialakult áldatlan állapotokról nyílt levélben tájékoztatta Magyarország belügyminiszterét és a magyar diplomáciai missziók Szerbiában akkreditált vezetőit.
Kiemelten fontos a zárónyilatkozat állásfoglalása arról, hogy a KMKF elfogadhatatlannak, az európai értékekkel összeegyeztethetetlennek tartja a nemzeti kisebbségek szerzett jogainak korlátozását. Az általánosságok szintjét meghaladva érdemes lett volna konkrét aggodalmakat, és még inkább elvárásokat megfogalmazni a nemzeti kisebbségek jogairól és szabadságairól szóló szerbiai törvények küszöbönálló módosításairól.
A napvilágot látott módosítási tervezet ugyanis nemcsak hogy szöges ellentétben áll a fenti jogkorlátozás tilalmával, hanem egyértelmű visszalépést jelent az országos kisebbségi önkormányzatokként működő nemzeti tanácsok tevékenységében. A Magyar Mozgalom emlékeztet arra, hogy a törvénymódosítás közvitája során részletes elemzésben fogalmazott meg érdemi kritikát, amiről a magyar miniszterelnökön túlmenően tájékoztatta a magyar parlamenti pártokat is. Óriási probléma, ha a VMSZ – megmagyarázhatatlan érdekektől vezéreltetve – azt szorgalmazza, hogy korlátozó intézkedések kerüljenek be a törvénybe.Egyszersmind szomorú is, hogy a KMKF részletes tájékozódás nélkül fogad el egy ilyen elemet a zárónyilatkozatában. Ezt látva egy kicsit nehezen értelmezhető a zárónyilatkozat azon gondolata, mely arra buzdítja a külhoni magyar közösségek érdekképviseletét felvállaló politikai és civil szereplőket, hogy összehangoltan lépjenek fel az autonómiatörekvések hatékony érvényesítése érdekében.
Első látásra nyilván mindenki egyetért azzal, hogy a KMKF üdvözli, hogy Szerbiának tizenkét EU-s csatlakozási tárgyalási fejezetet sikerült megnyitnia, és kettőt ideiglenesen lezárnia. Bízik abban, hogy az idén további fejezetek nyílhatnak meg, és felgyorsul a folyamat. Mindazonáltal nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az ominózus 23. fejezet a jogállamiságról szól – azonban Szerbia a vagyon-visszaszármaztatás (a kommunizmus alatt elkobzott, államosított, más módon elvett vagyon utáni kárpótlás) kapcsán érvényesülő jogalkalmazásban eminens magyar állampolgári érdekeket sért. A Vagyon-visszaszármaztatási Ügynökség mint a Szerb Kormány alá rendelt közigazgatási szerv sorra utasítja el a jogerős bírósági végzésekkel rehabilitált magyar igénylők kérelmeit azokra a hét évtizeddel ezelőtti katonai közigazgatási és államvédelmi dokumentumokra hivatkozva, amelyek alapján a második világháborút követően megállapították a kérelmezők felmenőinek bűnösségét. Az Ügynökség jogértelmezése szerint ugyanis ezek az emberek a megszálló erők részét képezték, és ennek következtében leszármazottaik nem jogosultak kárpótlásra. Az előbbiekben felsoroltakhoz azt is hozzá kell tenni, hogy az eljáró szerbiai hatóság – mondvacsinált viszonossági dilemmák okán – halogatja a magyarországi illetőségű magyar állampolgárok kérelmeinek elbírálását. Minderről részletes véleményt mondtunk korábban a Magyarország miniszterelnökének küldött levelünkben (http://www.magyarmozgalom.rs/hu/hirfolyam/a-nemzeti-tanacsokrol-es-a-vagyon-visszaszarmaztatasrol).
Nem palástolható az a hiányérzet, amely annak következtében alakul ki, hogy Erdélyben az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának leállításában mutatkozó, szintúgy égbekiáltó megkülönböztető intézkedések érdemesülnek arra, hogy azokat a KMKF kritikával illesse, és akár nemzetközi fellépést is szorgalmazzon – mindeközben a magyar kérelmezőknek a Vajdaságban érvényesülő hátrányos megkülönböztetése – minden bizonnyal a VMSZ megalkuvó viszonyulása következtében – szót sem érdemel.
Ki kell mondani: a Vajdaságban bajok vannak a közösség jogainak és politikai érdekeinek érvényesítésével. A vajdasági magyar vezető politikusoktól eltérően határozottan vitatjuk azt, hogy ebben az országban olyannyira megbecsülnék a magyarokat - az „ittenieket” és az „ottaniakat” egyaránt.Véleményünk szerint a jószomszédi viszonyok és a koalíciós érdekek oltárán nem szabad feláldozni az emberek és a közösség érdekeit. Márpedig közeledik az az utolsó pillanat, amikor Szerbiától a csatlakozási tárgyalások során még ki lehet csikarni a maradéktalanul tisztességes viszonyulást a magyarság iránt. Ehhez pedig az út nem a megalkuváson, hanem a világos beszéden keresztül vezet.
A zárónyilatkozat úgymond támogatja a VMSZ küzdelmét az anyanyelven megvalósuló oktatásért – különösen a kis létszámú osztályok megmaradásának vonatkozásában. A szövegből viszont kimaradt annak a tragikus ténynek a megállapítása, hogy azt megelőzően, hogy ez a küzdelem kezdetét vette volna, a szabadkai gimnáziumban tanév közben, minisztériumi rendelettel megszűnt a korábban kis létszámú tagozatként megnyitott második osztályos társadalmi-nyelvi tagozat. Minderről pedig a VMSZ oktatási minisztériumi államtitkára – saját közlése szerint – akkor szerzett tudomást, amikor már nem volt mit tenni.Kimaradt tehát a zárónyilatkozatból annak meghatározása, hogy a fent említett küzdelem fogalmilag mit is fed. Fájó számunkra annak a ténynek az elhallgatása is, hogy a felsőoktatást illetően az utódállamok közül Szerbiában (Vajdaságban) a legrosszabb az anyanyelvi képzési kínálat, s ennek orvoslásához még a szándék is hiányzik.
A nyilatkozatnak a részarányos foglalkoztatásra vonatkozó része – sajnálatos módon – csak egy, a VMSZ zászlajára tűzött szólam. Ebből a gyakorlatban igazából semmi sem valósult meg. Mi több, kilátás sincs arra, hogy bármi is megvalósuljon. Azt ugyanis egyrészt a közeg ellenállása, másrészt az elvándorlás is akadályozza. A tény pedig az, hogy – a helyben túlnyomórészt magyar többségű településeket leszámítva – a közhivatalokban, egészségügyi intézményekben, bíróságokon, ügyészségeken stb. a nyelvhasználati jogokon túlmenően nem érvényesül a részarányos foglalkoztatás sem. Hogy is érvényesülhetne, ha a vonatkozó jogszabályok – a VMSZ-es parlamenti képviselők szavazatainak is köszönve – a gyakorlatban alkalmazhatatlan pozitív diszkriminációs mechanizmust hoztak létre a kisebbségek közszférabeli részarányának javítására.
A besimuló politizálás további gyászos következménye az is, hogy a közszférában zajló létszámleépítés kiemelt kárvallottjai a magyar közösséghez tartozó tisztviselők és egyéb alkalmazottak. Ezek az embereink ugyanis a helyi önkormányzatokban uralkodó, és a Szerb Haladó Párt mint koalíciós partner tisztségviselői által generált, minősíthetetlenül rossz hangulat következtében döntenek a végkielégítés és az eddigi munkahelyről történő távozás, vagy a korengedményes nyugdíjaztatás mellett.A Magyar Mozgalom valódi aggodalommal szemléli, hogy addig, amíg a KMKF zárónyilatkozata mintegy 10 esetben fejezi ki aggodalmát az erdélyi, a kárpátaljai és a horvátországi magyarságot érintő negatív folyamatokról és esetenként elítéli azokat – addig a vajdasági magyarság vonatkozásában egyetlen aggályos folyamatról sem vesz tudomást. Mi örülnénk leginkább annak, ha ez a való világban is így volna – azonban ennek ellenkezőjéről talán már eleget szóltunk fentebb.
Megítélésünk szerint a KMKF múlt heti ülésén nem valósult meg az az elvárás, hogy a zárónyilatkozat szövege, megállapításai és üzenetei kiegyensúlyozottak és tárgyilagosak legyenek, és hogy maga a KMKF olyan elkötelezettségeket vállaljon fel, amelyek az elméleti elemzéseken túllépve valós nemzeti érdekektől vezérelt, pártpolitikai és személyes érdekeken felülemelkedő cselekvési irányokat fogalmaznak meg.
Szabadka, 2018. február 14-én A Magyar Mozgalom
Ügyvivő Testülete
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése