Képtelen lettem volna megnyomni az „igen” gombot
Kávai Szabolcs a Magyarkanizsai VMSZ oszlopos tagja és önkormányzati képviselője a párt korábbi tartományi küldötte az Új Kanizsai újságban írta meg véleményét arról, hogy pártja Délvidék elcsatolásának napját szavazta meg Vajdaság egyik hivatalos ünnepnapjának, amit ő hibás döntésnek tart.
Így ír Kávai Szabolcs:
EGYÜTTÉRZÉSBŐL ELÉGTELEN
A történelem folyamán számtalan háború volt és a győztesek –
kevés kivételtől eltekintve – területet vettek el, azaz hódítottak meg a
vesztesektől. Ami a XX. századhoz köthető újdonság, hogy a hódítók már
nem elégedtek meg csak az egyszerű területfoglalással, hanem igyekeztek
ezt a cselekedetet a „népakarat” és a „szent igazság” beteljesüléseként
értelmezni. A modern kori hódítók számtalan emlékművel, történelmi
munkák ezreivel próbálták, próbálják nyögvenyelősen hódításaik
jogosságát és igazságosságát alátámasztani. Pont úgy, ahogy a kutyák
szokták az utcán vizeletükkel megjelölni a „felségterületüket”. Ilyenkor
a legitimációs kényszer és az aktuálpolitika áldozatává szokott válni a
történelemtudomány és az igazság is gyakran elferdített és egyoldalú.
Közeledik Vajdaság elcsatolásának századik évfordulója és ennek kapcsán a tartományi parlament határozatával a nemzeti kisebbségek jelentős napjai mellett, november 25-ét jelölte meg a Vajdaság jelentős napjaként. Az első világháború legvégén széthullott az Osztrák-Magyar Monarchia és a szülőföldünket elfoglalta a győztes szerb hadsereg. A területi hódítást a XX. században a népfelség elve alapján valahogy legitimálni kellett. Ezért a szerb szuronyok árnyékában november 25-én a túlnyomó többségében délszláv képviselők megtartották az újvidéki Nagy Nemzetgyűlést, ahol kimondták Bácska, Baranya és Bánát csatlakozását a Szerb Királysághoz. Ennek a „nemzetgyűlésnek” a legitimitását csak az a tény vonja kétségbe, hogy a 757 „képviselő” legfeljebb önmagát képviselte, mert senki nem választotta meg őket. Még a délszláv lakosság sem. Arról nem is beszélve, hogy a fent nevezett területen élő 28 %-nyi magyart egy (!), a 23,5 %-ot kitevő németséget hat küldött „képviselte”. Tehát, Bácska, Bánát és Baranya hovatartozásáról nem népszavazás, de még csak a közvetett demokrácia alapján döntöttek, hanem egyszerűen a „győztes mindent visz” ősi elve győzedelmeskedett, vagy Szulejmán szultánt idézve „Karddal meghódított terület”. Röviden ennyi a történelmi háttere a magyar ember számára a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető „ünnepnek”. A fent említett történelmi tények nem cáfolják, valamint az itt élő magyarok sem vonják kétségbe azt a tényt, hogy Vajdaság Szerbia része. Egyszerűen csak ne tessék hamisítani a történelmet! Még ha győztesről van is szó.
A száz évvel ezelőtti nemzetgyűlés a múlt héten újabb vihart kavart, hiszen a hatalmi párt képviselői mellett a VMSZ hat képviselője is megszavazta november 25-ét, mint Vajdaság szempontjából jelentős napot. Párttársaim kaptak hideget is meleget is minden oldalról. Ebből a kényszerhelyzetből, amelybe a koalíciós partnerek érzéketlensége és empátia hiánya sodorta a magyar képviselőket nem lehetett jól kijönni. Vagy felrúgnak minden eddigi eredményt és a lelkiismeretük szerint szavaznak, vagy elfogadják a magyar emberek számára sértő dátumot. A pragmatizmus győzött, nem kockáztatva a történelmi magyar-szerb megbékélést. Őszintén megmondom én képtelen lettem volna megnyomni az „igen” gombot. Ezért vagyok rossz politikus. Egy biztos, a haladók személy szerint tőlem – mintha bármit is számítana – az együttérzés hiánya miatt kaptak egy sárga lapot. Mi magyarok pedig büszkén ünnepeljük augusztus 20-át, első királyunk ünnepét. A mi ünnepünk nem sért senkit a Kárpát-medencében. November 25-én pedig nem fogok kakaspaprikás és pezsgő mellett ünnepelni. Azon a napon böjtölni fogok.
Szép ünnepet! – írja Kávai.
Reakció Kávai Szabolcs magyarkanizsai VMSZ-es tanácstag Facebookon megosztott, november 25-ét Vajdaság jelentős napjává emelő tartományi parlamenti döntéssel kapcsolatos gondolataira.
Mindig nagy érdeklődéssel olvasom, amikor a VMSZ-en belül valakinek megszólal a lelkiismerete, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy gyakran esek hasra a kellemes meglepetésektől. Ezúttal sincs ez másként, habár a szerző ezen jegyzetével kapcsolatban mindenképpen pozitívumként említeném, hogy írása nem tartalmaz uszító valótlanságokat a más pártállású magyar emberekkel szemben, ami a mai világban nagyon is megbecsülendő dolog, úgyhogy emiatt én is tiszteletemet fejezem ki a tanár úr előtt, akinek egyébként számos gondolatával egyetértek.
Ugyanakkor szerecsenmosdatásnak tartom az írását, pontosabban annak végkövetkeztetését, még akkor is, ha ő ezt esetleg nem annak szánta. Mondataival ügyesen manipulálja az olvasót.
Összefoglalnám röviden Kávai Szabolcs művének mondanivalóját a saját olvasatomban:
Történelmi tények hiteles felsorolása (ami majd hitelessé teszi a megszólaló további mondandóját is; a manipuláció egyik szabálya, hogy valódi tényekre (is) épüljön a mese, különben nem megy át) után jön az, hogy jajj, én meg nem nyomtam volna, szinte meg is vagyok sértődve (másik szabály: segítsük az olvasót érzelmileg azonosulni önmagunkkal, mert csak így fogja a végén a mi gondolatunkat a sajátjának érezni), pláne nem történelemtanárként (nem mellékes érzékeltetni, hogy nem vagyunk hülyék, ebben a kérdésben igenis kompetens személyként szólalunk meg), hiszen ez nettó történelemhamisítás [belső monológ: persze annyira azért nem vagyok felháborodva, hogy kilépjek a pártból: köptük mi már ennél jobban is szemközt a szavazóinkat], dehát én nem is vagyok jó politikus (ez egy rendkívül fontos, rettentően nagy manipulatív csavar a szövegben: ezt az állítást ellentételezi a folytatás, illetve ez készíti azt elő), bezzeg a jó politikusok (ez persze nincs kimondva, de logikailag úgy van fölépítve a szöveg, hogy az előzményből ez következzen!) nem kockáztatják meg az elért eredményeket, tehát mégis mennyire jó arcok már. Mert ugye a nagy történelmi megbékélés, az azé’ mindent visz.
A teljes képhez szerintem hozzátartozik még egy-két részlet.
A VMSZ nélkül is bőven megszavazták volna a haladók meg a szocik ezt a döntést, úgyhogy abszolúte semmi szükség nem volt a VMSZ-es szavazatokra: ha úgy tetszik, nem múlt rajtuk a koalíciós nagy(szerb)testvér akaratának érvényesülése. A tartózkodás (ami ugyebár a diplomatikus nemet jelenti) bőven megfelelő válasz lett volna, mert annak az lett volna az üzenete, hogy nem értünk egyet veletek (haladókkal, szocikkal), meg ugye a saját szavazóinkat se akarjuk leköpni (a nem ránk szavazókat eddig is leszartuk, képviselőiket ott fúrtuk, ahol tudtuk), de azért nem fekszünk elétek keresztbe az úton, nem rúgjuk fel a szövetséget. Ehhez képest a VMSZ nyílegyenesen, szépen (ahogy a csillag megy az égen), a szokott rutinnal állt bele a haladók seggébe. Nincs új a nap alatt, a barik meg majd úgyis lenyugszanak egy idő után, ha elül a vihar. Függöny.
A nagy szerb-magyar megbékélést is érdemes egy másik oldalról is megközelíteni. Az utóbbi évtizedekben nem volt komolyabb egymásnak feszülés, a tettlegességig fajuló incidensek mögött pedig szinte kivétel nélkül olyan politikusok (illetve azok csápjai) sejlettek fel, akik dobszó mellett vezényelték le a horvátok, bosnyákok, albánok elleni háborúkat (szabadrablásokat). Az, hogy mostanra ezek a politikus kevesebb befolyással bírnak (vagy épp átöltöztek európéer ruciba, hogy aztán a VMSZ egyből rohanjon is a karjaikba), örömteli tény, de ehhez nem sok köze van a VMSZ politizálásához, sokkal inkább ahhoz, hogy Szerbia a háborús években (meg az utána jövő bizonytalan időszakban) annyira vészesen legyengült, hogy mostanság egyik szomszédjával sincs (nem is lehet!) különösebben rossz viszonyban, mert egy újabb háborúban úgy roppantanák össze, mint a kifújt tojást (a Koszovó körüli cirkusz is csak színjáték, momentán senki nem érdekelt a feszültség teljes eszkalálódásában, mert az albánokat is meg a szerbeket is totál padlóra küldené egy embargó – de valahogy azért be kell söpörni a nacionalista szavazatokat, of course). Az EU-hoz való közeledés leginkább gazdasági kényszer, de abba a levesbe már csúnyán bele tudna köpni Magyarország, úgyhogy jöjjenek inkább a vergődő madarak meg a közös koszorúzások (meg persze másik oldalról a fideszes pénzmosás outsource-olása: sportcsarnokok, közvilágítás, etc.), aztán verhetjük a mellünket, hogy a nagy megbékélést mi értük el (függetlenül attól, hogy a legmagasabb körök pénzügyi érdekeinek megfelelően ez amúgy is bekövetkezett volna).
A végén a legfontosabb: ezzel az ünneppel a szerbek sincsenek előrébb. Azon belül konkrétan a haladók se. Nincs politikai haszna. Meg merem kockáztatni, hogy a legtöbb vajdasági szerb ember nem is hallott erről a témáról, de ha hallott is róla, magasról tesz rá, mert se zsebéből, se zsebébe. Na és itt jön a lényeg: ez az ünneppé tett dátum az itt élő népek közül kizárólag bennünket sért! A VMSZ mégis bevállalta, hogy tartózkodás vagy nem helyett igent mond rá. Mire volt ez jó a haladóknak?
Hát letesztelni, hogy a VMSZ meddig hajlandó elmenni – akár a saját szavazóinak érzelmeiben térdig gázolva is – pusztán azért, hogy megmaradjanak a bársonyszékei, illetve egy határozott magyar kiállással mennyire meri megkockáztatni ezeket a pozíciókat, ebből következően pedig a haladók mi mindenre tudják a jövőben rávenni a VMSZ-t a haladó érdekek érvényesítése érdekében (miközben a VMSZ a hazai pályán ébredő népharag miatt majd ismét a nagy szerb-magyar megbékéléssel takarózik, mint már annyiszor, amikor valami mocsokhoz asszisztált).
Mint láthattuk: bármeddig, semennyire és bármire.
Mindezen nézetkülönbségeink ellenére minden tiszteletem a tanár úré, aki fel merte vállalni a megszólalást ebben a mindenki számára kényes ügyben, és bár jó eséllyel nem fog az ellenzék zászlóvivőjévé avanzsálni, de szerintem akkor is korrekt, hogy a hivatalosan erőltetett VMSZ-es kurzussal, ha nem is szemben, de attól eltérő irányban véleményt fogalmazott meg nyíltan – és tegyük a szívünkre a kezünket: ilyesmire már nagyon-nagyon régóta nem volt példa, annyira zárttá és központosítottá vált ez a párt, amely egykoron a többségünk támogatását bírta.
Szeretném azt hinni, hogy a VMSZ-ben is maradtak még (legalább mutatóba) lelkiismerettel rendelkező emberek, és hogy Kávai Szabolcs jegyzete nem egy megrendelt, nagyon okosan terelő magyarázkodás volt.
Maradok tisztelettel.
Stephen Bozhen
Közeledik Vajdaság elcsatolásának századik évfordulója és ennek kapcsán a tartományi parlament határozatával a nemzeti kisebbségek jelentős napjai mellett, november 25-ét jelölte meg a Vajdaság jelentős napjaként. Az első világháború legvégén széthullott az Osztrák-Magyar Monarchia és a szülőföldünket elfoglalta a győztes szerb hadsereg. A területi hódítást a XX. században a népfelség elve alapján valahogy legitimálni kellett. Ezért a szerb szuronyok árnyékában november 25-én a túlnyomó többségében délszláv képviselők megtartották az újvidéki Nagy Nemzetgyűlést, ahol kimondták Bácska, Baranya és Bánát csatlakozását a Szerb Királysághoz. Ennek a „nemzetgyűlésnek” a legitimitását csak az a tény vonja kétségbe, hogy a 757 „képviselő” legfeljebb önmagát képviselte, mert senki nem választotta meg őket. Még a délszláv lakosság sem. Arról nem is beszélve, hogy a fent nevezett területen élő 28 %-nyi magyart egy (!), a 23,5 %-ot kitevő németséget hat küldött „képviselte”. Tehát, Bácska, Bánát és Baranya hovatartozásáról nem népszavazás, de még csak a közvetett demokrácia alapján döntöttek, hanem egyszerűen a „győztes mindent visz” ősi elve győzedelmeskedett, vagy Szulejmán szultánt idézve „Karddal meghódított terület”. Röviden ennyi a történelmi háttere a magyar ember számára a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető „ünnepnek”. A fent említett történelmi tények nem cáfolják, valamint az itt élő magyarok sem vonják kétségbe azt a tényt, hogy Vajdaság Szerbia része. Egyszerűen csak ne tessék hamisítani a történelmet! Még ha győztesről van is szó.
A száz évvel ezelőtti nemzetgyűlés a múlt héten újabb vihart kavart, hiszen a hatalmi párt képviselői mellett a VMSZ hat képviselője is megszavazta november 25-ét, mint Vajdaság szempontjából jelentős napot. Párttársaim kaptak hideget is meleget is minden oldalról. Ebből a kényszerhelyzetből, amelybe a koalíciós partnerek érzéketlensége és empátia hiánya sodorta a magyar képviselőket nem lehetett jól kijönni. Vagy felrúgnak minden eddigi eredményt és a lelkiismeretük szerint szavaznak, vagy elfogadják a magyar emberek számára sértő dátumot. A pragmatizmus győzött, nem kockáztatva a történelmi magyar-szerb megbékélést. Őszintén megmondom én képtelen lettem volna megnyomni az „igen” gombot. Ezért vagyok rossz politikus. Egy biztos, a haladók személy szerint tőlem – mintha bármit is számítana – az együttérzés hiánya miatt kaptak egy sárga lapot. Mi magyarok pedig büszkén ünnepeljük augusztus 20-át, első királyunk ünnepét. A mi ünnepünk nem sért senkit a Kárpát-medencében. November 25-én pedig nem fogok kakaspaprikás és pezsgő mellett ünnepelni. Azon a napon böjtölni fogok.
Szép ünnepet! – írja Kávai.
Kávai
dicséretre méltó kiállását azonban a szavakon túl más következmények
nem követik. Igaz, fejmagassággal kiemelkedik becsületességből Kávai a
többi VMSZ-estől abban, hogy ki mert állni az elvei mellett és nem csak
lapított, mint ahogyan azt párttársai teszik. Azonban ez sajnos nem
változtat semmin sem.
Mivel a VMSZ-en belül nem sikerült
önvizsgálatot tartani a döntés miatt, így ezt a feladatot a délvidéki
választóknak kell majd végrehajtania és megbüntetni Pásztorékat az
árulásuk miatt.
Kávai Szabolcs:
EGYÜTTÉRZÉSBŐL ELÉGTELEN. https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=2123001944396209&id=674394922590259,
2018. június 29. [19:47] és
November 25: Képtelen lettem volna igennel szavazni – írta egy VMSZ-es tanácsos. https://szabadmagyarszo.com/2018/06/30/november-25-keptelen-lettem-volna-igennel-szavazni-irta-egy-vmsz-es-tanacsos/, 2018. június 30. [15:21]
A lelkiismeret hangja, vagy megrendelt magyarázkodás?
Kávai Szabolcs, a magyarkanizsai község oktatási tanácsosa
Reakció Kávai Szabolcs magyarkanizsai VMSZ-es tanácstag Facebookon megosztott, november 25-ét Vajdaság jelentős napjává emelő tartományi parlamenti döntéssel kapcsolatos gondolataira.
Mindig nagy érdeklődéssel olvasom, amikor a VMSZ-en belül valakinek megszólal a lelkiismerete, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy gyakran esek hasra a kellemes meglepetésektől. Ezúttal sincs ez másként, habár a szerző ezen jegyzetével kapcsolatban mindenképpen pozitívumként említeném, hogy írása nem tartalmaz uszító valótlanságokat a más pártállású magyar emberekkel szemben, ami a mai világban nagyon is megbecsülendő dolog, úgyhogy emiatt én is tiszteletemet fejezem ki a tanár úr előtt, akinek egyébként számos gondolatával egyetértek.
Ugyanakkor szerecsenmosdatásnak tartom az írását, pontosabban annak végkövetkeztetését, még akkor is, ha ő ezt esetleg nem annak szánta. Mondataival ügyesen manipulálja az olvasót.
Összefoglalnám röviden Kávai Szabolcs művének mondanivalóját a saját olvasatomban:
Történelmi tények hiteles felsorolása (ami majd hitelessé teszi a megszólaló további mondandóját is; a manipuláció egyik szabálya, hogy valódi tényekre (is) épüljön a mese, különben nem megy át) után jön az, hogy jajj, én meg nem nyomtam volna, szinte meg is vagyok sértődve (másik szabály: segítsük az olvasót érzelmileg azonosulni önmagunkkal, mert csak így fogja a végén a mi gondolatunkat a sajátjának érezni), pláne nem történelemtanárként (nem mellékes érzékeltetni, hogy nem vagyunk hülyék, ebben a kérdésben igenis kompetens személyként szólalunk meg), hiszen ez nettó történelemhamisítás [belső monológ: persze annyira azért nem vagyok felháborodva, hogy kilépjek a pártból: köptük mi már ennél jobban is szemközt a szavazóinkat], dehát én nem is vagyok jó politikus (ez egy rendkívül fontos, rettentően nagy manipulatív csavar a szövegben: ezt az állítást ellentételezi a folytatás, illetve ez készíti azt elő), bezzeg a jó politikusok (ez persze nincs kimondva, de logikailag úgy van fölépítve a szöveg, hogy az előzményből ez következzen!) nem kockáztatják meg az elért eredményeket, tehát mégis mennyire jó arcok már. Mert ugye a nagy történelmi megbékélés, az azé’ mindent visz.
A teljes képhez szerintem hozzátartozik még egy-két részlet.
A VMSZ nélkül is bőven megszavazták volna a haladók meg a szocik ezt a döntést, úgyhogy abszolúte semmi szükség nem volt a VMSZ-es szavazatokra: ha úgy tetszik, nem múlt rajtuk a koalíciós nagy(szerb)testvér akaratának érvényesülése. A tartózkodás (ami ugyebár a diplomatikus nemet jelenti) bőven megfelelő válasz lett volna, mert annak az lett volna az üzenete, hogy nem értünk egyet veletek (haladókkal, szocikkal), meg ugye a saját szavazóinkat se akarjuk leköpni (a nem ránk szavazókat eddig is leszartuk, képviselőiket ott fúrtuk, ahol tudtuk), de azért nem fekszünk elétek keresztbe az úton, nem rúgjuk fel a szövetséget. Ehhez képest a VMSZ nyílegyenesen, szépen (ahogy a csillag megy az égen), a szokott rutinnal állt bele a haladók seggébe. Nincs új a nap alatt, a barik meg majd úgyis lenyugszanak egy idő után, ha elül a vihar. Függöny.
A nagy szerb-magyar megbékélést is érdemes egy másik oldalról is megközelíteni. Az utóbbi évtizedekben nem volt komolyabb egymásnak feszülés, a tettlegességig fajuló incidensek mögött pedig szinte kivétel nélkül olyan politikusok (illetve azok csápjai) sejlettek fel, akik dobszó mellett vezényelték le a horvátok, bosnyákok, albánok elleni háborúkat (szabadrablásokat). Az, hogy mostanra ezek a politikus kevesebb befolyással bírnak (vagy épp átöltöztek európéer ruciba, hogy aztán a VMSZ egyből rohanjon is a karjaikba), örömteli tény, de ehhez nem sok köze van a VMSZ politizálásához, sokkal inkább ahhoz, hogy Szerbia a háborús években (meg az utána jövő bizonytalan időszakban) annyira vészesen legyengült, hogy mostanság egyik szomszédjával sincs (nem is lehet!) különösebben rossz viszonyban, mert egy újabb háborúban úgy roppantanák össze, mint a kifújt tojást (a Koszovó körüli cirkusz is csak színjáték, momentán senki nem érdekelt a feszültség teljes eszkalálódásában, mert az albánokat is meg a szerbeket is totál padlóra küldené egy embargó – de valahogy azért be kell söpörni a nacionalista szavazatokat, of course). Az EU-hoz való közeledés leginkább gazdasági kényszer, de abba a levesbe már csúnyán bele tudna köpni Magyarország, úgyhogy jöjjenek inkább a vergődő madarak meg a közös koszorúzások (meg persze másik oldalról a fideszes pénzmosás outsource-olása: sportcsarnokok, közvilágítás, etc.), aztán verhetjük a mellünket, hogy a nagy megbékélést mi értük el (függetlenül attól, hogy a legmagasabb körök pénzügyi érdekeinek megfelelően ez amúgy is bekövetkezett volna).
A végén a legfontosabb: ezzel az ünneppel a szerbek sincsenek előrébb. Azon belül konkrétan a haladók se. Nincs politikai haszna. Meg merem kockáztatni, hogy a legtöbb vajdasági szerb ember nem is hallott erről a témáról, de ha hallott is róla, magasról tesz rá, mert se zsebéből, se zsebébe. Na és itt jön a lényeg: ez az ünneppé tett dátum az itt élő népek közül kizárólag bennünket sért! A VMSZ mégis bevállalta, hogy tartózkodás vagy nem helyett igent mond rá. Mire volt ez jó a haladóknak?
Hát letesztelni, hogy a VMSZ meddig hajlandó elmenni – akár a saját szavazóinak érzelmeiben térdig gázolva is – pusztán azért, hogy megmaradjanak a bársonyszékei, illetve egy határozott magyar kiállással mennyire meri megkockáztatni ezeket a pozíciókat, ebből következően pedig a haladók mi mindenre tudják a jövőben rávenni a VMSZ-t a haladó érdekek érvényesítése érdekében (miközben a VMSZ a hazai pályán ébredő népharag miatt majd ismét a nagy szerb-magyar megbékéléssel takarózik, mint már annyiszor, amikor valami mocsokhoz asszisztált).
Mint láthattuk: bármeddig, semennyire és bármire.
Mindezen nézetkülönbségeink ellenére minden tiszteletem a tanár úré, aki fel merte vállalni a megszólalást ebben a mindenki számára kényes ügyben, és bár jó eséllyel nem fog az ellenzék zászlóvivőjévé avanzsálni, de szerintem akkor is korrekt, hogy a hivatalosan erőltetett VMSZ-es kurzussal, ha nem is szemben, de attól eltérő irányban véleményt fogalmazott meg nyíltan – és tegyük a szívünkre a kezünket: ilyesmire már nagyon-nagyon régóta nem volt példa, annyira zárttá és központosítottá vált ez a párt, amely egykoron a többségünk támogatását bírta.
Szeretném azt hinni, hogy a VMSZ-ben is maradtak még (legalább mutatóba) lelkiismerettel rendelkező emberek, és hogy Kávai Szabolcs jegyzete nem egy megrendelt, nagyon okosan terelő magyarázkodás volt.
Maradok tisztelettel.
Stephen Bozhen
https://szabadmagyarszo.com/2018/06/30/a-lelkiismeret-hangja-vagy-megrendelt-magyarazkodas/, 2018. június 30. [18:06]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése