2020. november 19., csütörtök

Hivatásos optimisták

Hajnal Jenő: „Új magyar ébredés tapasztalható a délvidéki magyar szórványban”[1]?

November 15., a magyar szórvány napja alkalmából Németh Ernő újságíró, arról kérdezte Hajnal Jenőt, a Magyar Nemzeti Tanács elnökét és  Sutus Áront, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnökét, hogy  „a délvidéki szórvány milyen állapotban van”?[2]

 – Hajnal Jenő a pillanatnyi helyzet ellenére is bizakodó, hiszi azt, hogy megmarad a délvidéki magyar szórvány” – állapította meg az újságíró.

– Amikor egyebek között Szávaszentdemeterre, Bácspalánkára, Kúlára, Verbászra vagy a délbánsági Versecre küldtük az új, magyar nyelvű kifestőkönyveket, nagyon sok gyerek szeretne magyarul tanulni. Ilyenkor az ember azt érzi, hogy a helyzet nem annyira reménytelen. Akkor, amikor a 60-as és 70-es években megszűntek ezeken a településeken a magyar iskolai osztályok, utána nagyon gyorsan elindult az asszimiláció és a szerb nyelven való tanulás miatt az identitástudat is legyengült vagy megszűnt. Most mégis egy új magyar ébredést látunk, érzünk. Ha a nyelvet eddig nem is tudták, most újratanulják – nyilatkozta Hajnal Jenő.[3]

Sutus Áron, a másik megkérdezett is „azt tapasztalja, hogy a szórványban élő magyar közösségek sem adták még fel a harcot a megmaradásukért”.

– A magyar szórvány- és szigetközösségekben nagy erő lakozik, iránytűként tudnak jövőt formálóan gondolkodni. Ebből mindannyian erőt tudunk meríteni. Ezekben a közösségekben művelődési egyesületek alakulnak, táncegyüttesek kelnek újból szárnyra… […] Egy hatalmas erőt képviselnek, de nemcsak a színpadon, hanem üzennek is a mának és a jövőnek is, hogy a nemzeti értékeinket megtartva milyen szép közösségi életet tudunk kialakítani magunknak és az utódainknak is – mondta Sutus.[4]

 

A napokban a véemeszes beállítottságú Magyar Szó, s ez a javára legyen mondva, több információt is közölt arról, milyen is a szórványban élő magyar közösségek valós helyzete.

A bánáti Tóbán „az elmúlt harminc évben minden megváltozott”.[5] A lakosok száma – az egykori ezerötszázból – mára már „nem éri el a négyszázat”.[6]

 

Tóba napjainkban (Kecskés István felvétele)


– Mint minden bánáti faluban, itt is a munkalehetőség hiánya a legfőbb oka a fiatalok elvándorlásának. […] A megélhetés szempontjából egyedül azok a gazdák képeznek kivételt, akik nagyobb mennyiségű földet művelnek. A többi ember pedig máról-holnapra él. Talán enyhe túlzással azt lehet mondani, hogy a falu minden második háza üresen áll. Egy részük pedig már az enyészet martalékává lett, összedőlt, vagy lebontották. Az elvándorlás miatt a lakosság etnikai összetétele – a magyarság kárára – is változott. De a faluban élők háromnegyed része továbbra is Magyar – nyilatkozta Balázs Dezső a tanácselnök.[7]
Tóbán, a kihelyezett tagozatban, „még vannak alsós tagozatok. A tanítás két nyelven folyik. A két kombinált magyar tagozatnak összesen nyolc tanulója van, a szerb osztályba öten járnak. Az idén tíz óvodásuk van, a velük való foglalkozás két nyelven folyik. […] Az idén három magyar ajkú gyerek indult első osztályba. Egy magyar családból, egy vegyes házasságból és egy roma család is magyar osztályba íratta a gyerekét” – számolt be Balázs Dezső.[8]
A vajdasági műkedvelők körében a tóbai színjátszók munkájába „egyre nehezebb fiatalokat bevonni a munkába. Fogyatkozunk itt is… – mondta Szántó Tivadar, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület szervező-titkára.[9]
– Az itthon maradt tóbai lakosságnak az egynegyede nyugdíjas. Sokan egyedül maradtak, mert a fiatalok elköltöztek. A faluban egy élelmiszerbolt van (a napokban csukott be a másik), buszjárat nincs, az orvos pedig hetente két alkalommal jön Magyarcsernyéről – derül ki az írásból.[10]

Számos más, többségében magyarlakta helységből is hasonló helyzetről adtak számot.
– Végigbarangolva a szülőfalum utcáin a magány borzalmas érzése kerít hatalmába. Az egykor nyüzsgő falu ma szellemváros. Lépteim magányosan visszhangzanak az utcán. Aki tehette, a jobb megélhetés érdekében Ausztriába, Németországba költözött, de van aki csak elfáradt. Fiatalok, munkaerős középkorúak, de még nyugdíjra hajlóak is fogták a batyujukat. Ismerős példa mindannyiunk számára. Mintha egy láthatatlan kor támadta volna meg gyökereinket – írja Diósi Árpád a bezdáni[11] helyzetről.[12]

A kisebbségkutatással is foglalkozó nagybecskereki dr. Tóth-Glemba Klára feltételes módban nyilatkozott, miszerint „hinni szeretné, hogy van esélye a megmaradásunknak”.[13]
– Az utóbbi években észlelhetőek azok a tevékenységek, mozgolódások, amelyek a mezőgazdaság, a kisvállalkozások, a civil egyesületek projektfinanszírozásában mutatkoznak meg, amely egy fajta felzárkóztatási, otthonmaradási céllal segíti a bánáti magyarságot, de ez mellett még számos olyan tényező van kihatással az itteni létre, amely igaz nemcsak a magyarság megmaradását érinti, hanem az egész társadalmat egészében.
A XXI. század követelménye pedig a szórványban hatványozottan hiánycikknek bizonyult: a víz (ivóvíz) és a szennyvíz elvezetése, a megfelelő feszültségű áram, a gyors internet. Az infrastruktúra szerves része természetesen az utak járhatósága (megjegyzem: Vajdaság-szerte rossz minőségű utak, járdák vannak). Ami a bánátiakat továbbra is érzékenyen érint, és osztoznak a többség sorsán, különösen itt Közép-Bánátban hatalmas probléma az ivóvíz hiánya, a levegő szennyezettsége, az elviselhetetlen bűz a közeli állati tetemeket feldolgozó gyárból, a szemétégetés füstje a közvállalat által „karbantartott” szeméttelepről, ezek mind olyan dolgok, amelyek már évek óta megkeserítik az emberek mindennapjait. Olyan komoly és nagy tételekről van szó, amelyek hatalmas társadalmi és állami összefogást igényelnek ahhoz, hogy minden érintett település élhető településsé váljon.
Aggasztó azonban továbbra is, hogy távol a magyar nyelvű kulturális intézményrendszertől, a kulturális szükséglet kielégítése szorul háttérbe. Továbbra sincs olyan könyvesbolt, amely magyar nyelvű könyvet is árulna, eltűntek a magyar nyelvű lokális rádiók, a magyarlakta települések szinte állandó orvos/fogorvoshiánnyal küzdenek, és sűrűn már nem is fontos, hogy tudjon magyarul, csak legyen, de a mindennapi, vagy a heti magyar nyelvű sajtótermék se jut el a szórványba, vagy ha eljut, akkor késve, vagy pedig kevés példányszámban. Mind több olyan település van, ahol még kisbolt, vegyesárubolt sem létezik – nyilatkozta dr. Tóth-Glemba Klára.
– Egyetlen egy néptáncos sem maradt Nagybecskereken, szétszéledtek, kivándoroltak külföldre, családot alapítottak és máshol élik a mindennapjaikat. A jövőképről nem lehet következtetések alapján képet alkotni. Jóslásokba pedig hálátlanság bocsátkozni. Mindig optimista voltam, most is az vagyok, nagyon szeretném azt hinni és látni is, hogy megmaradásunknak van esélye – tette hozzá.

A szórvány helyzetében természetesen kivételek is vannak. Berta Zoltán, a Magyar Szó Lapkiadó Kft. nyomdaigazgatója, aki „maga is a szerémségi szórványmagyarságot erősíti”, „a szórvány helyzetét pozitívan látja”[14] és úgy gondolja, hogy „a mostani politika mellett és az anyaország támogatásával fenn tud maradni a magyar kultúra”.[15]
Szerémségben „csupán 3000-3500 ember vallja magát magyarnak, de már kevésbé beszélnek magyarul”,[16] „16 településen még nagyobb számban élnek magyarok”,[17] de „a teljes populáció nem egész másfél százalékát teszi ki a körzetben”.[18]
– 2015-ben, nagy elszántság, sok próbálkozás és kitartó munka után Maradékon sikerült újraindítani a magyar nyelvű oktatást, azaz megnyitni egy összevont tagozatot a maradéki általános iskolában. Ezáltal Maradék egy kitűnő példa arra, hogy sose szabad feladni a küzdelmet. A településen beindult az iskolabuszprogram is, melynek keretében a maradéki felsősök mindennap el tudnak jutni az újvidéki iskolába, ahol anyanyelvükön tanulhatnak. A legkisebbeknek pedig a körzet legmodernebb magyar óvodája épül. […] A Petőfi Sándor-program szintén nagy segítséget jelent a szerémségi szervezeteknek. A programon keresztül Magyarország ösztöndíjasokat küld a szórványterületekre, azzal a céllal, hogy segítsék a közösség munkáját, és erősítsék az anyaországhoz való kötődésüket – mondta Berta.[19]
– A művelődési élet az utóbbi tizenöt-húsz évben éledt újjá a körzetben. Első lépésként megalakultak a művelődési egyesületek, ami azért fontos, mert a hagyományt ápoló egyesületeknek fontos szerepe van a megmaradásban, és az asszimiláció lelassításában – értékelte.[20]    

 

A délvidéki/vajdasági magyarság helyzetét illetően, a szórvány helyzete (enyhén fogalmazva) „nem irigylésre méltó”,[21] a szórványban élők ugyanis „kétszeres kisebbségben vannak: nem csak a többségi nemzethez viszonyítva, hanem a vajdasági magyarság (tömbmagyarság) viszonyításában is”.[22]

Hajnal és Sutus vagy nem ismeri eléggé a szórvány magyarok valós helyzettét, vagy nem akar tudomást venni arról.

Természetesen hasznos és fontos „az új, magyar nyelvű kifestőkönyvek” adományozása (ez is bizonyára anyaországi pénzekből történik), a „művelődési egyesületek és táncegyüttesek alakulása”, de mindez közelről sem elegendő a megmaradáshoz, vagyis „édeskevés” – mondanák a szórványban.

A két tisztségviselő meg sem említette, hogy a szórványban élő magyar közösségek fennmaradása/megmaradása elsősorban az életkörülmények javításától, a munkalehetőségek teremtésétől és a lakosság elköltözésének megállítástól függ. Számos helységünk ugyanis egyre élhetetlenebbé válik, ami a lakosságot – előbb utóbb – vándorútra kényszeríti. Az „új magyar ébredés” így csak puszta álom, távoli délibáb marad.

Amíg nem készül alapos, tárgyilagos elemzés/térképezés a magyar közösség helyzetéről Szerbiában, beleértve a szórvány állapotát is – amire a vezető magyar tisztségviselők részéről mindeddig nem mutatkozott hajlandóság, és ami nélkül észszerű, megalapozott nemzeti közösségi politikát sem lehet folytatni – maradnak a vezetők optimista, többnyire megalapozatlan nyilatkozatai. Jól hangzanak, bátorítóak ugyan, csak éppen – amint az idézett írásokból is kitűnik – nem fedik a valóságot!

 

BOZÓKI Antal
Torda, 2020. november 19.


[1] Németh Ernő: Hajnal Jenő: „Új magyar ébredés tapasztalható a délvidéki magyar szórványban” https://www.vajma.info/cikk/vajdasag/25835/Hajnal-Jeno-Uj-magyar-ebredes-tapasztalhato-a-delvideki-magyar-szorvanyban.html, 2020. november 16. [ 16:24 ]
[2] Lásd az 1-es alatti írást.
[3] Uo.
[4] Uo.
[5] Kecskés István: A szülőfalu harangszója mindenkit hazahív
https://www.magyarszo.rs/hu/4455/vajdasag_nagybecskerek/229689/A-sz%C3%BCl%C5%91falu-harangsz%C3%B3ja-mindenkit-hazah%C3%ADv.htm, 2020. november 13. 18:36
[6] Uo.
[7] Uo.
[8] Uo.
[9] Uo.
[10] Uo.
[11] Diósi Árpád. https://www.magyarszo.rs/hu/static/szerzo_author/?f=Di%C3%B3si%20&&l=%C3%81rp%C3%A1d
[12] Diósi Árpád: Csendesednek a végek. Magyar Szó, 2020. november 14. 1., vagy https://www.magyarszo.rs/hu/4456/kozelet/229740/Csendesednek-a-v%C3%A9gek.htm, 2020. november 14., 08:02 >> 2020. november 15., 14:19
[13] Kónya-Kovács Otília: Hinni szeretném, hogy van esélye a megmaradásunknak. Magyar Szó, 2020. november 14. 6., vagy https://www.magyarszo.rs/hu/4456/kozelet/229744/Hinni-szeretn%C3%A9m-hogy-van-es%C3%A9lye-a-megmarad%C3%A1sunknak.htm, 2020. november 15., 14:01 >> 2020. november 15., 14:19
[14] Ádám Jennifer: Csak ne fogyjunk el!. Magyar Szó, 2020. november 14. 6., vagy https://www.magyarszo.rs/hu/4456/kozelet/229743/Csak-ne-fogyjunk-el!.htm, 2020. november 15., 10:02 >> 2020. november 15., 14:19
[15] Uo.
[16] Uo.
[17] Uo.
[18] Uo.
[19] Uo.
[20] Uo.
[21] Lásd a 13-as alatti írást.
[22] Uo.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése