Tisztelt hölgyeim és
uraim, tisztelt megemlékezők!
Cseres Tibor a „Vérbosszú Bácskában” című
könyvében az 1944/45-ben történt megtorlásokat az újvidéki hideg napok következményeinek
tulajdonítja. Ma már tudjuk, hogy ez csak ürügy volt. Az igazi szándék pedig az
volt, hogy „rendezzék a német és a magyar kérdést” a Vajdaságban és a délszláv
népeket hozzák előnybe. A forgatókönyv szerint a németeket és a magyarokat fasisztáknak,
„bűnös” népnek kell nyilvánítani, kollektív bűnösökként kizavarni,
széttelepíteni, likvidálni kell. Vagyonukat elkobozni, az értelmiséget
szétzilálni, szellemi vezetőiket kiiktatni, úgy ahogyan a bibliában is meg van
írva: Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj. Helyükre más délszláv
területekről telepeseket vezényeltek, üzenve mi vagyunk itt az urak, élet és
halál eldöntői. Hogy biztosak legyenek a dolgukban, még egy földreformot is
véghezvittek, amellyel a magyarok alól kihúzták gazdasági támaszukat és kubikosokat csináltak belőlünk. Hogy ez milyen mélyrehatóan és körültekintően
volt kitervezve az akkori kommunista hatalom részéről, talán az is bizonyítja,
hogy a bácskai magyarokat, nehogy valami hiba csússzon a gépezetbe, külön fehér
karszalaggal jelöltek meg, így könnyítve a kivégző osztagok dolgát.
A vajdasági magyarok lelki állapotáról a
háborút követő időszakban Cseres Tibor a következőket írja: „ A
bácskai magyarságra az elmúlt negyven évben alapvetően szenvedő, védekező
magatartás volt jellemző. Félelemmel éltek, otthontalannak érezték magukat. Úgy
érezték, nem szólhatnak bele sorsuk alakításába, másodrendű állampolgárok,
előbb-utóbb fel kell adniuk magyar azonosságtudatukat, mert a hatalom nem áll
velük szóba politikai tényezőkként. Ha az értelmiség magyarként emelt szót,
sovinisztának, hazaárulónak bélyegezték a legutóbbi időkig. Legfájóbb seb még
ma is 1944 utolsó hónapjainak tilalma. Nem a bosszú szándéka, hanem a
megemlékezés, a gyász tiltása. S a tilalommal együtt maradó félelem a
tisztességes emlékezésre. A tömegsírokról eltűnnek a keresztek, a kopjafák, a
koszorúk, a virágok, a sírokat szeméttelepnek használják, mert az államalkotó
kormányzó nép önbecsülése nem képes elviselni a bűnvallást, hogy az ő nevükben,
a jugoszláv nép nevében ilyen égbekiáltó gaztetteket elkövethettek vérengző
gonosztevők.”
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Amint látják, ez a
mai emlékhely is csak azt bizonyítja, hogy az idézettekhez képest, sok minden a
mai napig nem változott. Tudom sokan sikertörténetekről beszélnek, de
Szerbiának még mindig vannak tartozásai az itt élő magyarok iránt. Nem történt
meg számos lépés a két nép történelmi megbékélése felé. Nem történt meg a
bocsánatkérés, nem lettek biztosítva emlékhelyek ahol méltó körülmények között
kifejezhetnénk gyászunkat, Szerbia és Magyarország között továbbra sincs
aláírva az a keretegyezmény, amely lehetővé tenné a katonasírok intézményes
gondozását, annak ellenére, hogy erre, a 2011-ben megtartott IV-ik
vegyes szerb-magyar állam közötti ülésen Szerbia kötelezte magát. Csúrog,
Zsablya és Mozsor lakossága továbbra is kollektív bűnösként van nyilvántartva,
a rehabilitálási és vagyon-visszaszármaztatási törvény továbbra is
olyan cikkelyekkel rendelkezik, amelyek megbélyegző tartalmúak, ellentmondásosak
és különböző tolmácsolásra adnak lehetőséget. Ennek, és a megfelelő politikai
akarat hiánya miatt, a gyakorlatban a törvény alkalmazása vonaglottan történik.
Magáért beszél az az adat miszerint egy év leforgása alatt a szabadkai
bíróságon összesen 190 rehabilitálási kérelmet fogadtak, abból 88-at bíráltak
el ez idáig. Hogy ebből, mennyi a sikeres rehabilitálás és hány magyar van
közöttük ezt nem hozta nyilvánosságra a bíróság szóvivője. A vegyes
szerb-magyar történész bizottság nem működik megfelelőképpen. Nincsen
biztosítva számunkra a megfelelő autonómia, sem a területi, sem a perszonális,
sem a települési önkormányzatok rendszere. Tehát a fehér szalag tovább díszeleg
karunkon. A szerb politikai elit, ha erről a kérdésről van szó összezár. A
kripto-sovinisztáktól kezdve, a magukat demokratikusnak nevező erőkön
keresztül, a liberálisokig. Néha még egy-egy esetben magyar kéz is segédkezik a
szalag megigazításában. Csupán azért, hogy jobban álljon.
Ami bátorító az
az, hogy ennek ellenére az emberek egyre szabadabban beszélnek az 1944/ 45-ben
történt eseményekről, amit egy személyes élménnyel illusztrálnék. Minap a
csúrogi megemlékezésen egy meghatározó élményben volt részem. A
megemlékezés végén az ott álló tömegből kilépett egy idősebb asszony és az ott
lévő kamerák, politikusok, követségi képviselők előtt elmondta családjának
történetét. Pici korában kiűzték a családját, édesapját megölték, ő pedig a
családjának fennmaradt tagjaival Szabadkán kötött ki. Saját elmondása
szerint, eddig erről nem mert beszélni mert féltette két gyermekét.
Ugyan, helyeselte és támogatta a kilencvenes években közzétett VMDK azon
kezdeményezését miszerint ki kell vizsgálni az 1944/45-ben történt eseményeket,
az áldozatokat rehabilitálni és családjukat kártalanítani kell. Mivel a gyermekei
most már felnőttek, kirepültek a családi fészekből, most már ő is megtörheti a
csendet. Sok családban, elengedve a véres múltat, még csak most áll be a rend
és most múlik a ránk erőltetett szégyenérzet stigmája. A VMDK nevében
mindenkit, aki még ezt nem tette meg, arra ösztönöznék, hogy törje meg a
csendet, ahogyan ezt az az asszony tette. Járuljon hozzá közösségünk lelki
gyógyulásához.
Ezért kell követeléseinket fent tartani mindaddig, míg vannak nyílt és
megoldatlan kérdéseink. Ki kell mennünk siratófalainkhoz, jelezvén: nem
felejtünk! Valahogyan úgy, ahogyan azt Hamvas Béla megfogalmazta: „Semmi
lázadás. De semmit sem engedni! ”.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
A hogyan tovább kérdésre, az egyik szerb,
értelmiségiek által vezetett rádióműsor bevezetője jut eszembe: „Ott, ahol
mindenki hazudik, mindenről, ami fontos, az aki igazságot beszél az cselekedni
kezd, és így, tudatosan vagy tudta nélkül, ő is belefolyik a politikai
tevékenységbe, mert ha ezt túléli, ami egyáltalán nem biztos, elkezdi a világ
megváltoztatását.” Vagy, ahogyan az a János evangéliumában olvasható (8
fejezet 31,32-es versszak): "Ha kitartatok tanításomban,
valóban tanítványaim lesztek, 32megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá
tesz benneteket." Tehát, mindig, minden körülmények között igazat kell
mondanunk és kitartóak kell lennünk igazságunk ismertetésében. Az igazság
cselekvésre késztet minket és másokat is, és elkezdődnek a változások. Hadd
nyugodjanak a lelkek és a súlyos, több mázsás kövek , amelyeket oly sokáig
cipeltünk, koppanjanak a földre. Köszönöm türelmüket és
köszönöm, hogy meghallgattak.
Óverbász-Bezdán, 2012. 1. 03.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése