Ötven kilométer mindannyiunkért

A Székelyföld autonómiája nem csupán erdélyi magyar kérdés

Matuska Márton beszéde a VMDP képviseletében Topolyán, 2013. október 27-én, a székelyföldi meneteléssel sorközösséget vállaló gyűlésen.

A világ magyarsága egybetartozásának napjaként vehetjük számba a mait. Aki ebből kimarad, az könnyen magára marad. Engem örömmel tölt el, hogy a délvidéki magyarság politikai pártjai egyikének hívására minden pártunk képviselője eljött. Az az egy távollevő vessen magára.

Három héttel ezelőtt jártam Székelyföldön. Hoztam magammal egy székely kalapot, hogy itt meglengethessem. Már akkor a mai ötven kilométer hosszúra tervezett felvonulás lázában éget nem csupán a vidék, hanem egész Románia magyarsága. Azt követelik, amit 1990-ben, Ágoston András, a frissen alakult VMDK alapító elnöke az akkori évkönyvben így fogalmazott meg: „Úgy véljük, hogy a többpártrendszerű pluralista társadalomban … megvan a helye … a kisebbségi önkormányzatnak, ami lehetővé teszi a kisebbség kollektív jogainak érvényesítését, anélkül, hogy ezzel csorbulnának az állami szuverenitás körébe tartozó jogok. Csakis a demokratikus kollektív jogok birtokában és ügyeinket a lehető legnagyobb önállósággal intézve juthatunk el a célhoz a vészesen felgyorsult asszimilációs folyamatok megfékezéséhez.”

Nem túl sokan figyeltek oda a huszonhárom évvel ezelőtt megfogalmazottakra. Mostanra azonban eljutottunk már odáig, hogy ugyanilyen célok elérése érdekében vállalunk szolidaritást a Topolyától hatszáz kilométerre eső, többségében magyarok lakta területen, ötven kilométer hosszú felvonulást tartó tíz és tízezer magyarral. Ugyan e célért Kanadától Ausztráliáig megmozdultunk. Világüggyé vált az utódállamokban a magyar autonómia kérdése.

Székelyföld magyar lakói! Íme, üzenjük Topolyáról is: egy a célunk! Ennek jeléül emeljük a magasba a kezünkbe tartott kicsi székely zászlóinkat!

Veletek vagyunk!

Tudatában vagyunk annak, hogy a Székelyföld autonómiája nem csupán az erdélyi magyarok ügye, hanem minden magyaré. A magyarországiaké és a világ bármely más pontján élőké. Hirdethetjük meggyőződéssel,  s mostanában, a magyar állampolgárságunkkal bizonyíthatjuk is, hogy egy a nemzet. Mindannyiunk érdeke, hogy összefogással újra megteremtsük az erős, szilárd Magyarországot, hogy legyen kire támaszkodnunk.

Mit várhatunk el azoktól, akik egymás ellen próbálják most is uszítani az országban, és az annak határain kívül élő magyarokat? Nagy szó-e, ha úgy fogalmazok, hogy bizony szentistváni a feladatunk. Hiszen nem csupán nemzeti autonómiáért kell tüntetnünk és küzdenünk. Magyarország szuverenitásáért is.

Évszázadokkal ezelőtt úgy fogalmaztunk, hogy nem tudott megsemmisíteni bennünket sem török, sem tatár. Most ehhez hozzátehetjük, hogy két elveszített világháború sem, a rövid időre ránk telepedett nácizmus, és a közel fél évszázadon át rajtunk uralkodó kommunizmus sem. De mire számíthatnánk, ha az anyaország nem támogatná a régióban tömegben élő magyarok autonómiaköveteléseit? Mire mehetünk, ha mi jövőre nem támogatjuk a szavazatainkkal azt a politikai vonalat, amely Magyarország megerősítésén fáradozik?

Lengessük meg újra a székely zászlót Topolyán is, a délvidéki magyarok nevében. S bízzunk benne, hogy ők is mellettünk fognak állni, ha akár nemzetközi, akár itteni porondon a közös ügyünkért, a magyar autonómiánkért emeljük föl szavunkat!