„Jaj annak az irodalomnak, amelynek recepcióját pártasszonyok és udvartartásuk határozza meg!” Bence Erika:
Gondolom, nem Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni 1935-től 1946-ig vezetett naplójával van baj. Zseniális alkotás. Döbbenetes, felkavaró, örökérvényű.
Nem a nagyképűség, hanem a több mint három évtizedes kritikaírói tapasztalat mondatja velem: minden bizonnyal a róla szóló, Hét évtized csend című ismertetőm színvonalával sincs gond. A lapban és a mellékleteiben közzétett „szómenéses” tárcácskák, vagy a szerző leckefelmondó készségét tanúsító, „nem merek a hivatalos kánontól eltérni”-féle kritikák átlagszínvonalát biztosan eléri. (Az összeollózott, lekoppintott, plágiumbotrányba keveredett és a Magyar Szóban akadálytalanul megjelenő cikkek esetére itt nem is érdemes szót fecsérelni.)
Ennek ellenére a Magyar Szó főszerkesztő asszonya, miként korábban a Houellebecq-kritikát, nem engedélyezte újabb írásom, a fent nevezett kritika közlését a lap Vélemény rovatában, ahol fontos társadalmi, politikai és kulturális jelenségekről, eseményekről, közéleti történésekről jelennek meg cikkek, kritikák. Vélemények. A rovatcím is ezt mutatja. Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplójának megjelenése és kritikai fogadtatása az egyik legfontosabb eseménye volt az elmúlt másfél esztendő magyar kulturális közéletének.
Ha nem a bemutatott mű, nem az írás színvonala a kérdéses, akkor csak egy lehetőség maradt: a szerző személye, vagyis én vagyok feketelistán.
Persze, tudom én ezt nagyon jól. Írásom, a Lovas-regény kritikája, kiváltója volt a szomorú és vérlázítóan igazságtalan lezárást nyert Kilátó-ügynek. Ugyanakkor továbbra is meggyőződésem, hogy egyetlen rossz regényről sem lehet elismerő kritikát írni, bárki legyen is az írója; a színvonal alatti teljesítményről nem szabad dicshimnuszokat zengeni, a kiváló teljesítmény pedig akkor is az, ha a kánonalkotók ezt valamiért nem akarják elismerni. Meggyőződésem továbbá, hogy nincsenek földi (elképzelésük szerint: tévedhetetlen, tökéletes, bírálni lehetetlen) istenek. Legfeljebb anno, a kommunista vezérek hírdették magukat annak és olyannak. De ők is sorra megbuktak.
Meggyőződésem továbbá, hogy a politikai tevékenység nem kizárólagosan párttevékenység; az értelmiségi magatartás része kell legyen a társadalmi diskurzusban való tevékeny részvétel. Az akadémiai polgár nem azáltal tesz szert tekintélyre, hogy magához ragadja a megfellebbezhetetlen véleményalkotás pozícióját, hanem inkább, hogy felelősen viszonyul a társadalmi folyamatokhoz; akkor is kiáll az igazság, a hitelesség mellett, ha az számára fontos klikkérdekeket sért. A hatalmi pozíció pedig semmiképpen sem jelentheti a mások életével, egzisztenciájával való rendelkezés kiváltságát. Ha ilyesmi történik a társadalomban (és a mi környezetünkben tombol a kirekesztés, az ellehetetlenítés, a tönkretevés, az anyagi kivéreztetés politikája!), a felelős értelmiségi előtt csak egyetlen járható út áll: szembeszáll a hatalommal.
Nemrégiben egy írásom (Térey János A Legkisebb Jégkorszak című regényéről) megjelent a Magyar Szó említett rovatában. Úgy hallottam, ezt a lap irányító grémiuma fel is rótta a szerkesztőnek. Az ő „hibája” volt. (Gondolom, a főszerkesztő asszony nem figyelt, és ezért nagyon megszidták „odaföntről”. Most nagyon elővigyázatos volt.)
A Magyar Szó főszerkesztő asszonya talán azt mondja, ők nem kértek tőlem írást, tehát nem is kell közölniük. Mióta működnek a külső munkatársak, tudósítók hálózatára is építkező (ne mondjam: a nyitottság és pluralitás elvét betartó) napilapok így? Jómagam a Magyar Szónak harminchat éve vagyok (voltam?) tudósítója, munkatársa, sőt – mivel a Jó Pajtás is a laphoz tartozik –, állandó rovatvezetője. (Majd nem leszek!) Megboldogult férjem három és fél évtizeden át volt a lap újságírója – ami azért nem mellékes mozzanat, mivel ilyenképpen a Magyar Szó nagyon sokáig az életünk része is volt. Nem tudnék ilyen működésekről. Azt viszont biztosan tudom, hogy még a nemzetközi rangú tudományos folyóiratok sem élnek a kizárólagos felkérés eljárásával; bárhova lehet szabadon cikket küldeni – a tudományos szabványoknak kell eleget tenni.
A félreértés elkerülése végett, jómagam nem küszködöm publikációs gondokkal. Több folyóiratnak vagyok szerkesztője, szerkesztőbizottsági tagja, munkatársa.
Hogy miért akarok mégis publikálni egy olyan lapban, ahonnan kidobtak? (Még konkrétabban: a lapjain történő publikáció számomra szakmailag egyetlen pontot sem hoz!) Egyszerű. És természetes. Mert úgy vélem, az irodalomkritikai/-politikai párbeszéd nem lehet egysíkú, központilag irányított, egyszólamú. Jaj annak az irodalomnak, amelynek recepcióját pártasszonyok és udvartartásuk határozza meg! Emellett van/lehet értelmes és érdeklődésre számot tartó közlendőm a magyar irodalom jelenségeiről.
Egyébként, ha nem az elvakult sértettség és bosszú irányítaná a kulturális közéletet, ha volna egy csöpp belátásuk, akiknek nincs, tudnák, hogy igazán elhallgattatni a disszonáns hangokat épp az általuk alkalmazottal ellentétes módon lehet. Ha hagyják érvényesülni. Jelen esetben, ha hagyják megjelenni a cikket. Nyilván semmilyen különösebb visszhangja nem lett volna; néhány, az irodalom iránt érdeklődő olvasóhoz eljutnak – az aktuális politikai folyamatokat közvetlenül nem érintő – gondolatai. Egyszerűen elfelejtődött volna.
Tényleg azt hiszi valaki a Magyar Szóban, hogy a digitális kultúra adta lehetőségek világában bárkit is el lehet hallgattatni, hogy meg lehet akadályozni, hogy egyes cikkek napvilágot lássanak?
Azt mondják, az internetes portálok egyre színvonalasabb irodalmi diskurzust folytatnak. Többek között a Magyar Szóból kirugdosott szerzők is ott publikálnak.
2016. március 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése