Illés Zsolt ismét szabad ember. A 13 évre elítélt
negyedik „temerini fiút” március 8-án engedték ki a börtönből.
– Milyen érzés – majd 12 év után – újra szabadon sétálni
az utcán?
– Furcsa ez a
szabadság, még szokatlan, hogy oda mehetek, ahová akarok. Rám köszönnek, megszólítanak,
én meg csak nézek, mert ha ismerős is egy-egy arc, a nevekre már alig emlékszem.
– Hogy múlt el az utolsó bent töltött nap? Tudtál-e
aludni azon az éjjelen?
– Úgy telt, mint a
többi, beszélgettünk, társasjátékoztunk, az éjszakát átaludtam. Másnap reggel
fél 9 tájban szólt a kapunál dolgozó rabtársam, hogy pakoljam össze a holmimat
és utána jelentkezzek az irodában az elbocsátó céduláért. Mindenem, amim van, 2
táskába belefért. Kint már várt rám a bátyám.
– A bezártság elviselésén túl, mi volt nagyon nehéz?
– Kezdetben a
fizikai, aztán pedig a lelki bántalmazás. A pszichikai tortúra, a gúnyolódás, a
sértegetés, számtalanszor a fejemhez vágták, hogy nem 13 évet kellett volna
kapnom, hanem 40 év büntetést. Az ilyesmi sokszor jobban fájt, mint a verés. De
az is elkedvetlenített, hogy nem volt munka folyamatosan, pedig kitanultam az
asztalos mesterséget és egy bádogos műhelyben is dolgoztam.
– Az igaz volt, hogy benneteket már a legelső pillanatban
azzal fogadtak, hogy itt jönnek azok a temerini magyarok, akik megöltek egy
szerbet?
– Igaz volt. Rögtön
a bejáratnál letérdeltettek bennünket sorban, a folyosón, ott térdeltünk másfél
órán át, és amikor elment mellettünk valamelyik őr, belénk vágott vagy adott
egy pofont. Később egy másik folyosón falhoz állítottak bennünket. Az egyik őr
verni kezdett, a másik meg rugdalni. Aztán az egyik a hátamat meg a fejemet
ütötte a gumibottal, s amikor látták, hogy még mindig talpon vagyok, akkor a
másik kirúgta alólam a lábamat. Mikor már a földön feküdtem, kaptam még egy
rúgást és azt mondta az őr, hogy itt ilyen a fogadtatás. Aztán 4 napot
töltöttem egy magánzárkában. Csak ágy meg vécé volt bent. A harmadik napon elvezettek
kihallgatásra. Az arcom csúnyán feldagadt s a felügyelő megkérdezte, hogy mi történt
velem. Mivel ugyanaz a börtönőr kísért el, aki részt vett a verésben is, és a kihallgatáskor
is ott volt a szobában, azt feleltem, hogy elcsúsztam. Erre ő is lekevert
néhány pofont, és amikor az őr visszavezetett a cellámba, párszor beleverte a
fejemet az ajtóba.
– Kerültél-e életveszélybe a börtönben töltött évek
alatt?
– Két ilyen eset
volt. Egy megfázás szövődményeként 20 kilót lefogytam és úgy legyengült a szervezetem,
hogy nem tudtam lábra állni. Erős fájdalmaim voltak, a börtönorvos azt állapította
meg, hogy sérvem van. Felvettem 40 injekciót, de az állapotom egyre csak rosszabbodott.
Akkor szóltam apámnak, hogy keressen sürgősen egy ügyvédet, mert nem élem túl.
Az ügyvéd kivitt egy városi rendelőbe, ahol azonnal felismerték, hogy
félrekezeltek. A másik esetben késsel rám támadott az egyik rabtársam, de nem
tudott megszúrni, mert egy szerb fiú a kés elé ugrott, megmentette az életemet.
Olyan szempontból talán szerencsém volt, hogy a rabok általában befogadtak,
inkább az őrök voltak azok, akik piszkálódtak. Amikor az első letöltött év után
Újvidékről áthelyeztek a Sremska Mitrovica-i börtönbe, 25 napot töltöttem
magánzárkában (ez volt a kötelező karantén), utána pedig egy olyan épületbe kerültem,
ahol 700 elítéltet zsúfoltak össze. Mi 81-en voltunk a szobában. A 700 rabra 4 börtönőr
jutott. Rendbontás, verekedés naponta történt, és mire az őrök felértek az
emeletre, hogy rendet tegyenek, leginkább már késő volt. A sérültet gyakran
pokrócban vitték el. Amikor este kikapcsolták a tévét és behajtották a szoba
egyetlen szellőzőablakát, hogy fény ne szűrődjön be rajta, akkor csak azt
hallottam, hogy nem messze tőlem, megint vernek, püfölnek valakit. Bottal,
vassal ütötték. Amikor engem megláttak a börtönőrök, fogadást kötöttek, hogy
meddig bírom ki abban a pokolban. Volt, aki csak 5 napot adott nekem, volt, aki
még kevesebbet. Két és fél évet töltöttem ott…
– Mikor volt a mélypont, amikor úgy érezted, hogy már nem
megy tovább?
– Apám halálakor,
2008-ban. Amikor megkaptam a táviratot, még abban reménykedtem, hogy hazaengednek
a temetésére, mert kérték, hogy a halotti anyakönyvi kivonatát is juttassák el,
de amint megérkezett, közölték velem, hogy mégsem mehetek haza. Ez volt a
legnehezebb. Anyánk halála után amúgy is széthullott a család. Apám újranősült,
fogta a 4 éves Karolina húgomat és követte a feleségét Magyarországra. Engem
meg elvittek katonának, s mire leszereltem, már csak Jóska bátyám maradt… Most
megint ő a támaszom. Befogadott a házba, ahol a feleségével él. Most itt vagyok
náluk. A húgom is gyakran meglátogat. Ő a nevelőapjánál lakik. Jó lenne minél
előbb munkát találni… És végezetül: szeretnék köszönetet mondani mindazoknak,
akik segítettek, támogattak.
Szabó Angéla
A képen: Illés Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése