Válasz Németh Zoltánnak
Kedves Zoltán!
Mint láthattad, a Szabad Magyar Szó állja a szavát és a
mégoly bíráló, sőt gúnyolódó leveledet is közzétette. Ellentétben veled,
aki helyettes főszerkesztőként három hónap alatt háromszor is
elutasítottad, hogy megszólaljak a véleményrovatban, holott senkit sem
becsméreltem és nem rágalmaztam. Kétszer is a lap tekintélyét próbáltam
védeni plágium-ügyekben, egyszer pedig az engemet ért alaptalan vádakra
szerettem volna válaszolni. Ahelyett, hogy ennek helyt adtál volna,
kétszer is megrágalmaztál a Jó Reggelt Vajdaság c., többnyire
névtelenségbe burkolózó, a Magyar Szó partnerségével kérkedő portálon. A
dolgok ilyen egyenlőtlen állása folytán arra kérlek: ne gúnyolódj a
sajtószabadság éljeneztetésével.
Minthogy leveledet közzétettük, gondolom nem haragszol,
ha most ugyanitt rávilágítok arra, hogy rám vonatkozó újabb vádjaid is
közönséges inszinuációk.
1. Soha sehol nem állítottam, hogy teljes 25 évig
dolgoztam ingyen a Magyar Szónak. Kubát János főszerkesztése alatt két
repjegyet vásárolt a Magyar Szó az ingyenes sajtóvízum mellé. Az első
években utalt a szerkesztőség némi tiszteletdíjat is kanizsai számlámra,
amit halálos beteg édesanyám pedagógusi nyugdíjának kiegészítésére
fordítottam. A tiszteletdíjak havi összege Washingtonban elég lett volna
egyetlen olcsóbb napilap fél-fél havi előfizetésére – és semmi másra.
Remélem, érzékeled, mekkora különbség ez ahhoz képest, hogy egy
washingtoni tudósítói poszt – laptól és országtól függően – évente
100-250 ezer dollárba kerül. Ezzel szemben a Magyar Szó maradt mindmáig
az egyetlen magyar és bármilyen volt-jugoszláv nyelvű napilap a világon,
amelynek hosszú éveken át saját akkreditált tudósítója volt a Fehér
Házban – aki nem kért és nem kapott fizetést, holott több anyaga jelent
meg, mint ahány lapszám 1991 októbere és a légiháború között.
2. A második 12 pontban pusztán azt állítottam, hogy a
2011 júniusa óta regnáló lapvezetés soha meg nem kérdezett arról,
kérek-e tiszteletdíjat vagy a tulajdonomban lévő címtartományok évi
költségének megtérítését, és soha semmit nem utalt át sehová a nevemre.
3. Soha semmiféle „aránylag költséges akkreditációk” nem
terhelték miattam a Magyar Szót. Az amerikai kormány nem kér pénzt, a
munkához nélkülözhetetlen washingtoni sajtóklub meg a kötelező
kongresszusi sajtóegyesület tagsági díját én fizettem. A daytoni
békeértekezletre is saját pénzen utaztam egyetlen magyar újságíróként.
1999-ben viszont megkért az akkori főszerkesztő, hogy képviseljem a
lapot egy angolul folyó varsói tanácskozáson, ismét csak saját pénzen.
4. Egyáltalán nem „elegánsan távoztam” Vajdaságból,
hanem azért, mert a szerb nacionalista erők és a miloševići hatalom
szárnyán alaptalanul rágalmaztak – mint ahogy te teszed újra meg újra.
Ne tudd meg soha, milyen fenyegetéseknek volt kitéve a családom –
elsősorban magyarok által. Ennek ellenére hűséges maradtam a vajdasági
magyar Olvasóhoz 25 éven át – és maradok ezentúl is.
5. Soha semmilyen hatalmat nem szolgáltam ki olyan
munkával, amit nem vállaltam nyilvánosan: sem pártot, sem kormányt, sem
más állami szervet. Nem voltam és nem leszek senki szolgája, soha senkit
nem túrtam ki sehonnan. Talán a személyes autonómia és integritás a te
helyzetedből nézve elképzelhetetlennek tűnik, s ezért inszinuálod újra
meg újra az ellenkezőjét. De tudd, hogy van ilyen.
Elvárom, hogy az általad hivatkozott „SZABAD sajtó”
nevében ugyanúgy közöld válaszomat, mint azt a Szabad Magyar Szón a
rágalmazó leveleddel számonkérted – és megkaptad.Szerző
2016. október 25.
Németh Zoltán levele
Tisztelt Szabad Magyar Szó!
Gratulálok!
Ez valóban jó húzás volt, 1956
évfordulóján indítani egy teljesen szabad, minden politikai és anyagi
hatalomtól független honlapot! Nem tudom kinek a fejéből pattant ki az
ötlet, de sejtem.
Bravó! Ahhoz is gratulálok, hogy a
vajdasági Magyar Szó szerkesztőségében, ha egy pillanatra is, de pánikot
okoztatok. Megnyugtatlak benneteket, pánik nem volt, a gondok pedig
azért vannak, hogy megoldjuk azokat. Meg is tettük.
Én nem pontokba foglalom gondolataimat
(mint annak idején, nem 1956-ban, hanem jóval korábban tette volt
Kossuth Lajos, ma meg Purger Tibor), hanem egyszerűen megírom azokat.
Akinek van türelme, végigolvassa, akinek pedig van SZABAD sajtója,
leközli.
Először is gratulálnom kell Purger
Tibornak, hogy 25 éven át teljesen ingyen és bérmentve dolgozott a
Magyar Szónak. Hát ezt a Szabad Magyar Szó olvasói biztosan meg is
tapsolják, de tudomásom szerint azért voltak itt némi tiszteletdíjak,
amelyeket a szülők kaptak meg, meg aztán voltak itt némi, aránylag
költséges akkreditációk is. De hagyjuk a piszkos anyagiakat.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Purger
Tibor írásait nem olvastam az elmúlt 25 év alatt nagy figyelemmel és
érdeklődéssel. Nem mindig értettem gondolatmenetével, álláspontjával
egyet, de hát a vélemény szabad. És ezeket a véleményeket a Magyar Szó
az elmúlt 25 év alatt mindig megjelentette. Lehet, hogy minden írása nem
került fel a honlapra, de ez elsősorban belső szervezési mulasztásnak
az oka lehetett, nem pedig egy direktíva. Sokszor az én írásaim is
kimaradtak, pedig ennél a lapnál dolgozom. Nem 25, hanem 35 éve.
Tehát, Purger Tibor egy olyan ember, aki 25 éven át folyamatosan ingyen dolgozott az újvidéki Magyar Szó napilapnak.
Ő azt állítja, hogy a Magyar Szó a
hatalom kiszolgálója. Lehet. De melyik hatalomé? Ugyanis Purger is
kiszolgált egy hatalmat (nem akarok utalni a múlt század nyolcvanas
éveire), minek köszönve térségünkből elegánsan eltávozhatott, majd ott
szolgált ki különböző hatalmakat. És ez sem baj, számomra az a baj,
amikor maga körött mindenkit azzal vádol, amit ő is simán tett, és tesz a
mai nap is.
Kókai Péter sem szolgált ki semmilyen
hatalmat. Ma arról beszélünk, hogy a Magyar Szó vezetősége átszervezés
örve alatt elbocsájtott néhány embert, Purger szerin „idén augusztusban a
legkiválóbb munkatársak egész sorát hozták lehetetlen helyzetbe. Ilyen
csoportos kirúgásra még az egykori párt sem ragadtatta el magát.” Nem
tudom, melyik egykori pártra gondol, mert ha arra, amelynek Purger is,
Erdélyi Károly is volt a szolgája, akkor arról azt mondhatjuk, hogy
valóban nem volt. Csupán egy kis Sziveri, egy kis Mák, Kiss Erzsi
áthelyezve… Kedves Tibor, a Magyar Szó fennállásának történetében a
legtömegesebb elbocsájtás Kókai Péter főszerkesztése alatt történt.
Harmincöt, értsd 35 ember került akkor a listára munkafölöslegként,
közöttük Gyarmati József és Kollárs István deszkfőnökök, kiváló
újságírók, lektorok, tördelők. Az ellen, amit akkor Kókai Péter és Mihók
Rudolf, mint igazgató Józsa László igazgatóbizottsági elnök
asszisztálásával véghezvitt, az semmi. Az volt a Magyar Szó valódi
kálváriája, érvágása. Sokan tiltakoztunk ellene, érdekes módon
washingtoni tiltakozást ezzel kapcsolatban nem olvastam, és akkor új
honlap sem indult, és új Magyar Szó sem. (Ugyanis Purger távolléte alatt
már volt példa új dolgokra, például Új Hét Napra, meg Szabad Hét
Napra…)
Abban az időben hagytuk magára a
szórványban élő vajdaságiakat is. A Vajdaságban élő magyarok felét.
Tette ezt Kókai azzal a szándékkal, hogy a hangsúlyt Zentára,
Szabadkára, Magyarkanizsára, Topolyára helyezze. Biztosan az eredeti
elképzelése az volt, hogy a Magyar Szó szerkesztőségét Szabadkára vagy
Zentára helyezze át teljes egészében, de nem sikerült neki (vagy
munkaadóinak, mert kétlem, hogy az ötlet az ő fejéből pattant volna ki, ő
csak szolgált, ahogy most is teszi). És mi van a nyomdával, mi van a
Magyar Szó újvidéki székházával? Hát itt már felmerültek bizonyos
kérdések. Meg aztán az egész ügy miatt a vajdasági magyar értelmiség
nagy része igen erélyesen tiltakozott, közöttük a nemrég elhunyt Gerold
László is.
De lépjek tovább. Erkölcsről beszélni
nem tudok azzal az emberrel, aki jobb pozíció, jobb fizetés érdekében
egyik napról a másikra, szó nélkül távozik a szerkesztőségből,
szerkesztőként faképnél hagyva kollégáit. Majd politikai karriere nem
úgy alakult, ahogy elképzelte, és csapódott ide, oda, vissza a Magyar
Szóhoz, ahol különböző kiváltságokat élvezett mindvégig, annak ellenére,
hogy bármilyen bűntudatot érzett volna. Mellesleg
főszerkesztő-helyettesként sem a főszerkesztő választotta meg, hanem
saját politikai köre nyomást gyakorolva a főszerkesztőre. Bajtai
Kornélról beszélek.
Úgy gondolom, hogy már túl hosszú
vagyok, ezért még csupán egy dolgot említek meg. A kamerákat. A Magyar
Szó bejáratánál Újvidéken már Kókai ideje alatt fel lettek szerelve.
Sokan, jómagam is tiltakoztunk ellene, ahogy tiltakoztunk annak idején
is, és most is a beléptető kártyák ellen. Ha kell, én is tudok küldeni
rengeteg fotót erről.
Mellesleg tudomásom szerint egyik
amerikai szerkesztőségben sincsenek megfigyelő kamerák. Ezt a számomra
nagy ökörséget mi találtuk ki azzal a céllal, hogy az amerikaiaknak
eladjuk.
Remélem jó biznisz lesz.
Németh Zoltán
P.S. Írhattam volna még sok mindenről,
és írok is, ha a Szabad Magyar Szó (mellesleg a fejléc lopott) vevő rá.
Megteszem, talán még ingyen is. A 25 évet nem ígérem. Annyi időt már nem
hiszem, hogy élek. Nektek viszont kívánom.
Éljen a sajtó- és véleményszabadság!
Ja, és Pressburger „szégyenletes kirúgását” ki is végezte el, és miért?
Valóban éljen a sajtószabadság!
Szabad Magyar Szó | 2016. október 24. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése