Martonosnak csak egy kocsmája van, azért isznak az emberek a bolt előtt! Utána
pedig – mint ha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne – úgy kapatosan,
szégyenérzetet nem ismerve, időnként át-átimbolyognak az épp csak hajításnyira
lévő parkba, hogy ott elvégezhessék a legsürgősebb dolgukat. Néha a kicsit is,
néha a nagyot is, attól függően, mikor mit diktál a szükség. Ez itt így szokás.
Elsőre ezt lehet megtudni arról a magyarkanizsai faluról, amelynek címeres
„totemállata” kétségkívül/csakis a piros-fehér-zöld fűszerpaprika lehetne.
Az 1700 lakost számláló település elöljárója Horváth Gergely tanácselnök. Minden hájjal megkent, csavaros
észjárású, jól tájékozott, sokat látott ember. Az a fajta, aki ritkán szokott
megijedni a saját árnyékától. Akinek a módla meg a csantra szó jelentéséért nem
kell felütnie az értelmező szótárt, mert sok éven át mászta a háztetőket
ácsmesterként a néhai, a szép emlékű szabadkai Integralban. De saját bevallása
szerint volt nyakkendős sofőr is egy magyarkanizsai cégnél, meg bennfentes a
katonai ügyosztályon a vérzivataros időkben, sőt a hadurakat is furikáztatta a
néphadseregünk által megszállt horvátországi harctereken. Most meg multifunkciós
politikusként csatározik az önkormányzatban, perlekedik sorstársaival a saját
falujában.
Eddigi élete során pártot is választott magának, méghozzá kettőt: először a
Vajdasági Szociáldemokrata Liga harsány, hangzatos propagandája vonzotta be az
úri huncutság ipari tanodájába, másodjára pedig a Vajdasági Magyar Szövetség
szép szavára adta be a derekát. Természetszerűleg már lejjebb csavart lánggal,
halványabb lelkesedéssel, a korábban elröppent illúziók mellőzésével –, de
kétségkívül rafináltabban és harcedzettebben.
Horváth Gergely tanácselnök
Rosszul mentek, sehogy sem haladtak a falubeliek dolgai, amiből neki elege
lett. Gondolta, hátha tud ezen változtatni, ezért ártotta magát bele a napi
politikába. Úgy lett tanácselnök, hogy még bősz ligásként felkérték a
tisztségre, a VMSZ pedig támogatta. Visszatekintve: nem a legszélcsendesebb
időszakot választotta. Az állástalanság, az elvándorlás, a falun átcsörtető
migránsáradat, meg az ország déli fertályából érkező szerbiai idegenek alaposan
próbára tették a helybeliek szociális érzékenységét, türelmét és
idegrendszerét. A Belgrádból befutó taxik és meg a szabadkai autóbuszok csak
úgy ontották magukból a nyugati jólétről ábrándozó vándorlókat. A szöktetés
izgalmas folyamatában néhányan a helybeliek közül is megtalálták a helyüket meg
a számításukat.
Miután a vándorlók elvonultak, a falubeliek fellélegeztek, megnyugodtak.
Mostanában már csak az elhagyatott, üresen álló régi martonosi házakba
beköltöző cigányok nyugtalanítják őket, akik szívósan ellenállnak mindenféle
új, számukra szokatlan megregulázásnak, és szemlátomást semmi kedvük a
martonosi életformára való ráhangolódásra.
Mikor érkeztek az első cigány
családok a faluba?
Nyolc évvel ezelőtt, és azóta folyamatosan jönnek. Nem tömegesen, egyszerre
nem sokan, de szinte megállás nélkül. Nem tudom megmondani pontosan, hogy éppen
most hányan vannak, mert a számuk állandóan változik. Úgy gondolom, hogy
150-nél nincsenek többen. Náluk családonként 6-7 gyerekkel kell számolni.
Lehet-e azt sejteni, hogy mit
csinálnak, mivel foglalkoznak?
Csak azt látjuk, hogy szüntelenül mozgásban vannak. Jönnek-mennek,
utazgatnak, leginkább taxi hozza-viszi őket, dolgozni nem dolgoznak. Se az
itteni paprikafeldolgozókban, se idénymunkások között nem látni őket.
A gyerekeik járnak-e iskolába?
Az itteni óvodába csak egy-két gyereket írattak be, és iskolába is nagyon
kevés jár közülük. Megpróbáljuk majd a Szociálisvédelmi Központtal karöltve
elérni azt, hogy bekerüljenek a rendszerbe. Az elvándorlás ellenére egyelőre
még sikerült megőriznünk a nyolcosztályos színmagyar iskolánkat, ezt a tanévet
120 diákkal kezdtük. A martonosi szerb gyerekek Magyarkanizsán, a cigány gyerekek
pedig Horgoson tanulnak. A beletelepültek dokumentumait látva, a legtöbb
családban az apa ismeretlen. Vannak közöttük montenegrói állampolgárok is, akik
nyilván ott is felveszik a különféle segélyeket, juttatásokat.
Nálunk akad bőven lakatlan ház, a tulajdonosaik nem itt élnek, 3-4 ezer
euróért már lehet házat venni. A kint összegyűjtött pénzen simán vásárolhatnak
maguknak azok, akiket Nyugatról visszatoloncoltak. Azonban se a birtokba vett
épülettel, se az udvarukkal nem törődnek, az utcát sem tartják rendben, emiatt
aztán gyakran fordulnak hozzánk panasszal a szomszédok, az utcabeliek. Érdekes,
hogy leginkább a mi cigányaink zúgolódnak, nem nézik jó szemmel az újonnan
érkezetteket. És úgy látom, nem is keresik egymás társaságát.
Ezek szerint volt már néhány
vitája a falu új lakosaival…
Tavaly föl is jelentettek, azt mondták, hogy nacionalista vagyok, hogy
gyűlölöm a cigányokat. Nem gyűlölök én senkit sem, csak megkövetelem, hogy rend
legyen a faluban, és addig nem is hagyom őket békén, amíg az életmódjukon meg a
szokásaikon nem változtatnak. Aztán
megesett az is, hogy Magyarországon tettem egy olyan kijelentést, ami miatt itthon
megrángattak. Az ottani sajtónak azt nyilatkoztam, hogy egyértelműen Szerbia a
felelős az egyre erősödő délvidéki betelepítésért. Ha elismerte volna Koszovó
függetlenségét, akkor Vajdaság magyar falvaiba nem költözhetnének be a koszovói
cigányok. Emiatt beidéztek a nagykikindai rendőrségre.
Száz meg száz egyéb bajunk is van, amit évtizedeken át elhanyagoltunk, azt
most nem lehet pár év alatt helyrehozni. A faluban alig van betonút,
megoldatlan a lecsapolás meg a szennyvízelvezetés. Ötmillió dinárt fizettünk
nemrég egy 650 méteres aszfaltútért, tavaly kétszer ennyibe került a valamikor
községháza felújítása. Költhető saját pénzünk meg csak úgy lesz, ha mi magunk
összeadjuk, ha megint bevezetjük a helyi járulékot. A munkaviszonyban lévők béréből
ezt levonják, a földművesek azonban nem iparkodnak a befizetéssel. Évi 7 millió
dinárra számítottunk ebből a forrásból, de csak a fele folyt be. Sok pénzünket
elvisz a város, és ez 1960 óta így van, mióta Martonos már nem önálló község,
hanem más keze-lába.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése