Hertelendyfalva Pancsova egyik külvárosi helyi
közössége, mára már a két település szinte összenőtt. 1910-ben még 1226 magyar
élt a kis al-dunai székely faluban, és a németek meg a szlovákok mellett
mindössze 15 szerb. Mostanra erősen eltorzult ez az arány.
Az itteni magyarok már több évtizede külföldön
keresik a boldogulásukat, és ezzel átadják a helyüket a fővárosból érkezőknek. A
hétvégén Farkas Lajossal
beszélgettem, aki Svédországból utazott haza az ünnepekre a szülőfalujába.
– Régen jártam itthon, azóta sok minden
megváltozott. Egyre több itt a belgrádi, itt fektetik be a pénzüket – mondja.
– Életvitelszerűen itt élnek, kiköltöztek
falura?
– Igen, eladják a fővárosi lakásukat, és vesznek
helyette Pancsován vagy itt, Hertelendyfalván, és a legtöbben vállalkozásba
kezdenek.
–
Tud konkrét példákat is említeni?
– A kertem végében belgrádiak vásárolták meg a
házat, persze szarért-húgyért, ahogy mondani szoktuk. Vert falú ház, de errefelé
a telkek óriásiak. Egy kamionparkolót alakítottak ki. Egy másik: az ötödik
szomszédom megvette egy magyar embernek a házát, és most azzal foglalkozik,
hogy munkásokat toboroz Németországba, meg mellesleg egy szállodát is üzemeltet.
Ők is belgrádiak.
Tegnap mesélte az egyik ismerősöm, hogy a lakásárak
mintegy 30 százalékkal növekedtek, éppen annak köszönhetően, hogy a fővárosból
kitelepülők sok mindent felvásároltak. Ha én itt eladom a házam – áruba is bocsájtottam,
csak aztán meggondoltam magam, mégsem válok meg tőle –, akkor az
ingatlanközvetítő azonnal átadja egy belgrádi ingatlanosnak, mert a fővárosból
érkeznek a vevők. Épp tegnap jöttek hozzám is a házat megtekinteni,
horvátországi menekültek voltak. Ezek szerint ők is vásárolnak. Mit gondol,
Szerbiát el fogja-e kerülni az az ingatlanár-növekedés, ami Magyarországon már végigsöpört?
Nem, nem fogja elkerülni, itt is bekövetkezik, itt is lesznek városok, amelyekben
akár meg is többszöröződ(het)nek az ingatlanárak – valószínűleg a fővárosiak
erre kitűnően ráéreztek, és most meg is ragadják a kínálkozó lehetőséget. Én
budapesti lakásba áldoztam a pénzemet, pedig itt kellett volna befektetni, most
már tudom. Pancsován tavaly még 600 euróba került a lakás négyzetmétere, mostanra
viszont már 1000 euróra ugrott.
– Halász
Béla, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöke, a falu lelkésze mondta
nekem három évvel ezelőtt, hogy a fiatalságnak a 80 százaléka eltávozott a
faluból, és a kirajzás azóta is folytatódik.
– Valójában ez
a jelenség nem is új keletű, ez már a 90-es évek elején elkezdődött, amikor
zajlott a katonai mozgósítás, mert akkor nagyon sokan búcsút mondtak a falunak.
Mi is 1992-ben mentünk el. Érezhető volt az elszegényedés, sokan elvesztették a
munkahelyüket. Aztán a kettős állampolgárság megszerzése csak újabb lendületet
adott az elvándorlásnak – az emberek elmentek, de az ingatlanjaik itt maradtak.
Az igazat megvallva, nem csak a magyarok telkeit, házait vásárolják fel ezek az
újonnan érkezők, hanem ugyanúgy a szerbekét is. Elöregedett, elhalt szülők
elkényelmesedett gyermeke inkább lakásba költözik, mert nem tud mit kezdeni egy
telkes házzal, ezért eladja. Leginkább két vevő közül választhat: cigánynak
vagy belgrádinak engedi át. Majdnem annyi cigány vett itt házat, ahány belgrádi.
–
Ezek helybeli cigányok, fővárosiak vagy esetleg olyanok, akiket külföldről
kitoloncoltak?
– Van többféle, köztük néhány ócskavas-kereskedő. Az
én harmadik szomszédom is roma. A magyar tulajdonos meghalt, a gyerekek pedig
eladták a házat, a cigány megvette, és most a nagy telken hulladékgyűjtőt
létesített. Hiába, mi magunk is hozzájárultunk a mostani helyzet
kialakulásához! De úgy látom, hogy lassan észhez térünk.
–
Ebben nem vagyok biztos, mi akkor szoktunk észbe kapni, amikor már késő.
Állítólag az egész történelmünkön
végigvonul az a szó, hogy késő.
– Épp most utaztam egy taxis ismerősömmel
Pancsován keresztül, és azt mutatta, hogy tele van a város újépítésű
ingatlanokkal. Gomba módra szaporodnak az épületek, a tömbházak, amelyekben a
lakásokat már jó előre eladják. Úgy néz ki, hogy nem is olyan reménytelen itt
az élet.
–
A maréknyi hertelendyfalvi magyarság számára is van remény, úgy gondolja?
– Mi is tervezzük a hazatérést már 27 éve, de csak nem jött össze. Hogy az itteni
magyarság megmarad-e? Van remény, ha
derűlátó módon szemléljük a változásokat, ha elkezdünk optimista emberként
élni, ha keressük a lehetőségeket, ha mindenben nem csupán a negatívumokat véljük
felfedezni, s nem utolsósorban, ha kinyitjuk a szemünket és észrevesszük, hogy
Szerbiában nem kell asszimilálódni ahhoz, hogy sikeres legyen az ember. Ha az
energiánkat az oktatásba fektetjük, ha a szakemberképzésre fókuszálunk. Mert a
jó szakembert a jövőben itt is meg fogják becsülni. Újra meg kell tanulni
magyar közösségben élni, mert ez a záloga a megmaradásunknak. A legfontosabb
azonban mégis az, hogy vissza kell találnunk a hitünkhöz, vissza kell térnünk a
keresztény gyökereinkhez.
Szabó
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése