Lassan három évtized távlatából tekinthetünk vissza a
90-es évek délszláv háborúinak véres eseményeire, az eltelt idő, a múlt azonban
sehogy sem képes megszépíteni a fájdalmas, gyötrelmes emlékeket. Akik túlélték
az akkori történéseket – katonaruhában, a kezükbe adott fegyverrel valamelyik
harctéren, vagy civilként, az otthonaikban a távollevők életéért aggódva –,
azok nem szívesen idézik fel az átélt szörnyűségekről. Magukba zárták, jó
mélyen eltemették, és nem is csupán elfelejteni szeretnék, ha ez lehetséges
lenne, hanem soha meg nem történtté tenni.
A tavalyi év vége felé több olyan embert felkutattam,
aki szerzett délszláv háborús élményeket – lett volna igen sok mesélnivalója –,
de nem vállalta a régi sebek fájdalmas feltépését, a múlttal való könyörtelen szembenézést.
A zentai Bata
Magdolna férje épségben hazatért a háborúból. Úgy nyilatkozott, hogy az átélt borzalom szóra nem érdemes. Nem is
akarunk rágondolni. Örülünk, hogy élünk.
Egy másik zentai, Lipinszki Zoltán arról számolt be,
hogy a hadseregben századosi rangot szerzett, majd a háború kitörése után
Vukovárra került: Onnan menekültem el
1991. szeptember 12- én, 33 évesen, sebesült lábbal. A további részelteket
azonban nem hajlandó a nyilvánosság elé tárni.
A gombosi Cselenák
Magdolnát sem sikerült szóra bírni, mindössze csak annyit jegyzett meg,
hogy azokban az években több volt a katona a falujukban, mint a helybeli lakos.
Ugyanakkor aggódott a tartalékosként bevonultatott fiáért is.
A szabadkai Kanalas
Rózsa úgy fogalmazott, hogy neki is kijutott bőven az akkori történésekből:
a férjét 1991-ben éppen mindenszentek napján vitték el Vukovárra, ő meg várta
otthon várandósan, a témáról azonban se neki, se a férjének nincs több mondanivalója.
Az ugyancsak szabadkai Kovács Zoltán elmondása szerint: megbilincselve vittek el, aztán „kiderült”, hogy önként mentem a
háborúba. Az eset részleteiről azonban őt is értelmetlen faggatni.
A palicsi Mészáros
Ervin kiskatonaként eleinte a szlavóniai falvakban volt, később pedig a
boszniai hadszíntereken töltött tíz hónapot. Ezzel hárította el: Igaz, egyike vagyok a túlélőknek, de nem
szeretem emlegetni azokat az időket, köpködtek miatta már éppen eleget.
Az Óbecsén élő Tóbiás
Lajos is eleinte vonakodott felidézni mindazt, amit átélt, de talán majd egyszer beszélgetünk róla,
mondta, később azonban csak elbeszélte a maga történetét. Mi több: utána
megkönnyebbülést érzett.
A szintén óbecsei Csúri családból öt férfit
mozgósítottak. – Egymás után vitték el a
testvéreimet. Pár nap leforgása alatt mind az öt öcsémet bevonultatták –
mesélte Pálfi Csúri Ilona. – Közülük csak egy úszta meg a harcteret, ő
mindvégig a topolyai kaszárnyában volt, a másik négyet azonnal átvitték
Horvátországba. Három-három hónapig voltak távol. Sőt még a vejem is kapott
behívót, ő egyenesen Vukovárra került. Nem tudtunk róluk semmit, nem volt se
éjjelünk, se nappalunk, csak sirattuk őket. Szegény anyánk teljesen belebetegedett,
cukorbeteg lett, ez vitte a sírba. A nagy szerbek meg elbujdostak, nem akarták az életüket áldozni a nagy
Szerbiáért. Abban az időben tele voltak a budapesti szállodák a hangoskodó
szerb katonaszökevényekkel, a mieink meg védték a „hazát”.
A testvéreimet szinte nem is lehet ezekről a
dolgokról kérdezni, szerintük is jobb az átélt borzalmakat elfelejteni. Egyikük
azt mondta, hogy nem is tudták volna magukat megvédeni, mert amikor kinyitották
a lőszeres ládát, golyó helyett csak homokot és szögeket találtak benne. Napokig
nem jutottak ivóvízhez, a szomjúságukat az utakon kialakult tócsák, pocsolyák
vizével oltották. A vejem sok szörnyűséget látott Vukováron.
Bálint
Róberttel (Óbecse) nem sikerült felvenni a kapcsolatot, de
láttam, hogy egy internetes portálon a következőket adta közre: Kiállítottak bennünket egy sorba, és mondta
egy major, hogy lépjen előre az, aki nem akar a háborúba menni, és menten
agyonlövöm. Soha nem felejtem el. .. Akkor mondtam le az életemről először.
Abban a sorban mind kisebbségiek voltak. Soha nem beszélek róla, de most
előjött.
Egy nevét nem vállaló dél-bácskai férfi pedig azt
mondta nekem: Az akkori történésekről nem
szívesen beszélek, nincs is kedvem hozzá, de egy könyvet írhatnék róla. Ez már
úgyis történelem. És egy rossz emlék. A háború nagy hülyeség. Az emberek
gyilkolják egymást semmiért, mások érdekeiért, a fegyverkereskedők meg
mindeközben egyre csak gazdagodnak.
Szabó
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése