A szerb–horvát határ közelében lévő Gombos lakossága
alaposan megszenvedte 90-es évek délszláv háborúskodását. A falu szülötte, a
most 58 éves Gerstner István mesélt az akkori történésekről.
– Végigéltem az 1991 nyarán kezdődött borzalmakat –
mondta –, mert a Duna vajdasági oldalán is voltak borzalmak, nemcsak
Horvátország területén.
Gerstner István
–
Hogy
kezdődött, a gombosiak mikor vették
észre, hogy valami készül?
– Júniusban, egy vasárnap délután, két óra tájban a
helyi futballmérkőzésre indultunk, a falu központjában, a mi kocsmánkban
gyülekeztünk, amikor furcsa zajra, morajlásra lettünk figyelmesek. A dübörgés
egyre közelebbről hallatszott, egyre erősödött, akkor láttuk, hogy a katonaság
szállítójárművei érkeznek. Eleinte még integettünk is nekik, azt hittük, hogy
gyakorlatra mennek, de nagyon gyorsan kiderült, hogy egészen másról van szó.
Megálltak, kiugráltak a járművekből, és egykettőre ellepték az utcákat,
kibiztosították a fegyvereiket. Este hét-nyolc óráig tartott a bevonulás, egyfolytában
csak sorakoztak egymás után a katonai járművek. A legelső dolguk az volt, hogy
elfoglaltak minden középületet: beszállásolták magukat az iskolába, a
kultúrotthonba, a tűzoltó laktanyába. Mintegy 2.500 lakosa volt akkoriban
Gombosnak, és vagy 5.000 katona lepte el a falut. Beásták magukat a kivezető
utaknál, a dűlőutak mentén a földbe, ott voltak felállítva az ágyúk, a tankok.
–
Hogy fogadták ezt a helybeliek?
– A környéken, a határ közelében más falvakba is
jutott a megszálló katonákból, végig, a Duna mentén, de Gombos meg Karavukovo
járt legrosszabbul, ez a két helység pont az útjukba esett. A lakosság az első
napokban még úgy-ahogy fogadta őket, ismerkedtek, aztán pedig inkább elzárkóztak.
Nem szerettük őket, mert nem értettünk egyet. Két teljes hétig itt tanyáztak. Ellátták
őket mindennel, teherautók hozták nekik az élelmet, a sörgyárakból folyamatosan
érkezett a sör, cigarettából sem szenvedtek hiányt. Tengtek-lengtek, ha
berúgtak, hangoskodtak, duhajkodtak. A katonasággal nem is volt baj, leginkább
az önkéntesek csinálták a balhét, azok randalíroztak. Egyik éjjel aztán megindultak
a dunai híd felé, megkezdték Horvátország lerohanását. A vasutasaink látták,
hogy egy külön szerelvény szállította a hadi felszerelést Horvátországba, éjjel,
hogy a lakosság ne tudjon róla, ne törjön ki pánik.
–
Miért táboroztak le Gomboson, miért nem vonultak be azonnal, egyenesen
Horvátországba?
– Mert várták a megfelelő alkalmat, kellett hozzá
egy ürügy. Éjjel átküldtek a Dunán egy csónakos diverzáns csoportot, akiknek az
volt a feladatuk, hogy lőjenek át Gombos irányába, mintha ezt a horvátot
tennék, és erre majd az itteni csapatok válaszolnak. Éjjel háromnegyed kettőkor
arra ébredtünk, hogy fénylett az égbolt, lőttek mindennel, amijük csak volt. Az
volt a hivatalos megindoklás, hogy békét teremteni mennek át, védelmezni az
ottani szerbeket.
–
Gombos nem nagy falu. Itt hány embert mozgósítottak?
– Hetvenet-nyolcvanat biztosan. Amikor megérkeztek a
katonai behívók, azonnal értesítettük az érintetteket, és adtunk nekik egy órát
arra, hogy eldöntsék, mit tesznek, jelentkeznek, vagy pedig eltűnnek Egy óra
kellett ahhoz, hogy elérjék a magyar határt. Voltak, akik át is mentek, de körülbelül
a háromnegyed részük engedelmeskedett, átvette a behívót. A legtöbb tartalékost
Belgrádba vitték, és pár napos/hetes kiképzés után irányították át horvát
területre. Szerencsére mindannyian haza is tértek épségben. A saját sógoromnak
is vinnem kellett a behívó cédulát. Szörnyű érzés volt. Elővette a pálinkát,
megittunk egy-egyet, és elment, hogy jelentkezzen.
–
Hova kerültek a gombosi tartalékosok?
– A Dráva környékén tanyáztak meg Eszék térségében.
Voltak szerbek is a faluból, akik önként vonultak be, ők aztán továbbmentek a
csapatukkal Boszniába is.
–
A lakosok, a civilek
közül valakinek esett-e bántódása?
– Nem történt ilyesmi, mert az egykori kendergyár
épületében tartózkodott a katonai rendőrség, és az jól végezte a dolgát,
gondoskodott a rendfenntartásról. Ha nem tudtuk a duhajkodókat, a részegeket
kezelni, akkor szóltuk nekik, és ők rendet tettek. Miután már több hónap
eltelt, szinte megszokottá vált a faluban a katonai jelenlét, azt is
megszoktuk, ha éjjelente fegyverropogásra, ágyúdörgésre ébredtünk. A lakosság
alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, és élte tovább a maga
hétköznapjait.
–
Mi
változott meg?
– Minden bolt zárva volt, semmit nem lehetett kapni,
az élelmiszert jegyre adták. (Apósom abban az időben Belgrádban dolgozott, egy
alkalommal lementem hozzá, és nagyon meglepődtem az ottani árubőség láttán.) A
gazdák nem mehettek ki a határba a földjüket művelni, egy idő után engedéllyel megtehették.
Csak egy pékség működött a faluban, de ott Arkan katonáinak kellett sütni a
kenyeret. Később kezdték árulni az üzemanyagot, és akkor beindult a kereskedelem,
mi is tőlük vásároltunk, élelmet is, gyógyszert is.
–
Volt-e tanítás az iskolában, szentmise a templomban?
– Az iskola egyik részében zajlott a tanítás, a
másik részét rögtönzött kórházzá alakították. A tornateremben szállásolták el a
sebesülteket, a konyhai részben pedig műtöttek. Eleinte mentőkocsikkal és
terepjárókkal hordták a sebesülteket, később már helikopterek is jöttek,
leszálltak az iskola udvarában. A tiszteket leginkább azzal szállították, és
vitték tovább Belgrádba, a katonakórházba. A gyerekek kíváncsiskodtak,
leselkedtek, sok kéz- meg lábnélküli katonát láttak. Szentmisét ugyanúgy
tartottak a templomban, mint korábban. Még a katonák közül is voltak, akik rendszeresen
eljártak, méghozzá fegyver nélkül.
–
Ezt úgy kell elképzelni, hogy Gombost éveken át hátországként használták?
Át-átjártak horvát területre, de utána visszatértek a faluba. A tartalékosok
meg cserélődtek.
– Valahogy így. Abban az időben öt-hat kocsma
működött a faluban, mindnek magyar volt a tulajdonosa. Mi is kocsmárosok
voltunk, a falu központjában laktunk, ott volt a vendéglőnk is. Ha reggel nem
tudtunk elég korán kinyitni – mert előző éjszaka törtek-zúztak, megrongálták,
szétverték a berendezést, akkor ránk törték az ajtót és fenyegetőztek. Engem is
számtalan esetben főbe lövéssel ijesztgettek. Arkan emberei nem kocsmáztak, ők nem
ittak. Voltak olyanok, akik bizonyára jó zsoldot kaptak, mert ők nem is a
tábori koszton éltek, hanem a vendéglőkben étkeztek.
–
Fizettek is mindig az elfogyasztott ételért, italért?
– Ezt azért nem mondanám, néha igen, máskor nem. Amíg
volt mit, addig ittak, ha elfogyott, akkor szereztünk. Részeg fejjel sok
mindent kibeszéltek, hallottam őket, ha akartam, ha nem. Amikor megjöttek egy-egy
rabló hadjáratról, mutogatták egymásnak a megszerzett zsákmányt. Marékszámra
volt náluk arany ékszer, de levágott, damilra felfűzött emberi füleket is
láttam. Amikor a Borovo gyárat elfoglalták és szó szerint kipakolták,
autógumikat hoztak át, de a kifosztott benzinkutakról szerzett üzemanyagot is árulták.
Hozták a letépett rendszámtáblájú, nagyobb értékű gépkocsikat, a traktorokat, a
mezőgazdasági gépeket, később pedig a háztartási gépeket, bútort, ajtókat,
ablakokat, téglát, tetőcserepet. Ez mind a szemünk láttára zajlott.
–
Hogy lehetett ezt tétlenül végignézni, szó nélkül kibírni?
– Amikor bevonultak egy faluba, az volt az első
dolguk, hogy célba vették a templomot. A katonaság ment elől, utánuk az
önkéntesek, a szakállasok, akik fekete halálfejes zászlókkal közlekedtek. Ők
csak gyújtogattak, raboltak, gyilkoltak. Tudja, mi volt a legszörnyűbb? Nekünk
a Drávaszögben sok ismerősünk volt, átjártak hozzánk, meg mi is őhozzájuk. Az
erdődieket, a dálihegyieket, az almásiakat mind ismertük, ezek meg lövöldözték
őket. És nem tehettünk értük semmit. Azokat a civil áldozatokat, akik a
dálihegyekben eltűntek, személyesen ismertem. Arrafelé az udvarokban 40-50
méter mély kutak vannak, azokban tüntették el a holttesteket. Amelyik portán be
van temetve a kút, ott érdemes lenne egy kicsit körülnézni, ott lehetne találni
csontokat. Odaát rokonaim is vannak, az unokatestvéreim Laskón élnek, őket is
féltettük, miattuk is aggódtunk.
Vukovár ostroma és eleste után a hullákat eleinte
még hűtőkocsikban szállították, később már kamionokkal is hozták. A ponyván be
lehet látni, egymás tetejére voltak dobálva.
Utána valamelyest enyhült a helyzet, 1994-ben
jelentős mértékben csökkent a katonák száma. Akkor már a fegyvereket is
árulták, egy pisztolyt ötven márkáért lehetett venni. De olyat is láttunk, hogy
az út menti árokba dobták a felszerelést, és civil ruhában az éj leple alatt megszöktek.
–
Gondolom, a katonák között magyarok is voltak szép számban.
– Hatvan-hetven férőhelyes volt a vendéglőnk.
Gyakran előfordult, hogy kizárólag csak magyar beszédet lehetett bent hallani.
–
Hová valósiak voltak, kikre emlékszik?
– Sokan jöttek Temerinből meg Nagykikindáról.
Egyikük nagyon megmaradt az emlékezetemben: összebarátkoztunk, megengedtük,
hogy telefonáljon haza a családjának, meghívtuk ebédre, a feleségem kimosta a
ruháit.
–
Az 1991-es és a 2001-es népszámlálás között 557 helybeli lakossal lett
kevesebb. Egy kis falu esetében ez aggasztó számadat. Valahol azt olvastam,
hogy most körülbelül 50 menekült család él a faluban.
– Az elvándorlás a háború után növekedett meg. A harcoknak
1995-ben vége lett, mi pedig a következő évben költöztünk át Magyarországra. Nehéz
döntés volt, de nem bántam meg, mert a gyerekeinknek legalább volt lehetőségük
a tanulásra. A vendéglő egy ideig még működött, egyik rokonunk bérelte, de
2013-ban, a szülők halála után eladtuk. Az új tulajdonos átépítette, és ma is
üzemel. Láttam róla fényképeket, szép hely.
–
Mikor járt otthon utoljára?
– Öt évvel ezelőtt. Kevés rokonom, két
unokatestvérem él még a faluban. Minek menjek? A temetőbe mécsest gyújtani? Azt
itthon is lehet. Kiürült a falu, az idősek meghaltak, a hozzám hasonló korúak
pedig szétszóródtak a nagyvilágban.
Szabó
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése