A délszláv népek háborús öldöklése során több
alkalommal akarták a frontra vinni, de ez egyszer sem sikerült. Hiába gyűjtött
össze tizenhárom katonai behívót, már a kezdet kezdetén tudta, hogy nem fog
fegyvert venni a kezébe. Harcolt már a családja éppen eleget. Kavillóban él a
feleségével, Anasztáziával, hetvenhárom éves, kilenc éve nyugdíjas. Tóth Péter:
– Az
egyik rukkoló cédulát a boltban akarta kézbesíteni a postás, éppen akkor, amikor
legtöbb vásárló tartózkodott az üzletben, akkor kínálgatta, de nem vettem át, ott
is hagytam a boltban. A főnököm szigorúan rám parancsolt, hogy el ne menjek a
háborúba, mert ő katonai rendőrként megjárta a frontot, és a védőmellényén csak
úgy ropogtak a golyók. Megfogadtam a tanácsát.
Mi már megharcoltuk a magunkét. Nagyapám részt vett
az első világháborúban, sebesülten tért haza, apámat a második világégés idején
rángatták bele az öldöklésbe. Egy alkalommal megkérdeztem apámtól, hogy miért
tört ki a 14-es háború. Azt felelte, hogy azért, mert sokan vagyunk a földön, meg
kell az emberiséget egy kicsit ritkítani. Ezt akkor nagyon megjegyeztem. Gyakran
hallgatta a rádiót, és többször mondta, hogy a politikusoknak nem lehet hinni,
az amerikaiak 56-ban cserbenhagyták a magyarokat, a délszláv konfliktus
kirobbanásakor pedig azt ismételgette, hogy amikor testvér öli a testvért,
annál cudarabb háború nincs is. Aztán láttuk is, hogy nézett ez ki a
valóságban. Nekem tizenhárom behívót hoztak. A fiam egy pénteki napon
megszerezte a diplomáját, hétfőn meg már be kellett vonulnia a tényleges
katonai szolgálatra, Prizrenbe. Miután leszerelt, 70 napra behívták tartalékos
katonának. Nagybetegen éppen hazajöttem a kórházból, a gyereket meg elvitték.
Száz fiatalt szedtek akkor össze, két szerb kivételével egytől-egyig mind
magyarok voltak. Szerencsére megúszták a háborút, mindvégig bent tartották őket
a topolyai kaszárnyában – csak lejártak gyakorlatozni a tóra. Azt mesélte, hogy
még drogot is kaptak.
A beszolgáltatás idején, 1949-ben mindent elvettek a
szüleimtől: 34 hold földet a teljes mezőgazdasági felszereléssel, a lovakkal
nem törődtek, megbetegítették őket, tüdőgyulladást kaptak – minden tönkrement.
És elvettek egy négyszobás házat is, ami Zenta központjában van. Anyámat is
bezárták, engem pedig három évesen egyedül hagytak a tanyán. Nehéz időszak
volt, hatéves koromban már gyalog megjártam Zentát. Az elkobzott vagyont
1992-ben visszakaptuk a zentai ingatlan kivételével, az még mindig per alatt
van, ugyanis egy szerb lakik benne, és amikor megkezdődött a
visszaszármaztatási folyamat, gyorsan pénzzé akarta tenni. Hetvenezer eurót
kért érte, ezért nem akadt rá vevő. Felbecsültettük, a szakértők szerint 17
ezer eurót ér.
A parasztság helyzete most ugyanolyan, mint amilyen
volt a beszolgáltatás ideje alatt. Egy hektár terméséből 40 métermázsát be kell
vinni, az államnak kell adni. Ha terem a föld annyit, ha nem. Azt nem kérdezik.
Újabban én már a lecsapolási illetéket nem is fizetem. Úgy jártam, hogy befizettem
Zentán 30 ezer dinárt, aztán kiküldtek egy 50 ezer dináros számlát. Sarcolják,
sanyargatják az embereket vég nélkül.
A fiam nem folytatja az én „mesterségemet”, itt áll
az udvarban három traktor meg a teljes gépezet, de hallani se akar a
gazdálkodásról. Inkább elment Topolyára az arabhoz dolgozni. Ott ötszáz-hatszáz
munkást foglalkoztatnak az új áfonyaültetvényeken, a főidényben még román
rendszámtáblájú autóbuszok is hozták a szezonmunkásokat. Nősülni sem akar.
Miben reménykedjen így az ember?
Szabó
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése