A talp sohasem nyal vissza

Csík Ferenc nyílt levele Pressburger Csabának

Kedves Csaba! Azért szólítalak meg így, mert úgy érzem, hogy csak így tudom közvetlenül elmondani azt, amit akarok, s amire – bizonyos értelemben és módon – már régóta készülök. Tudod, nagyon fáj az, ami a Magyar Szóban történt 2002-től errefelé... Voltaképpen nem is igazán tudom, hogy mi az, ami fáj, és mi az, ami történt. Akkor én azzal az illúzióval „vetettem fel” magam, hogy majd...
Kókai Páter, akit éppen abban az évben, tehát 2002-ben neveztek ki főszerkesztőnek, azt mondta: Csík Feri, figyelj, a lapnak szüksége van arra a hangvételre, hangoltságra, amelyet te képviselsz... Lehet, hogy nem szó szerint így mondta, de lényegében igen.
És én dolgoztam... Riportjaim, írásaim tanúskodnak erről. Szerkesztője is voltam az újságnak. Nem érdekelt sem fizetés, sem vállveregetés. Egyedül csak azzal voltam elfoglalva (és teszem hozzá: megszállottan), hogy végre kifejezhetem magam!
Aztán 2005-ben a most már volt igazgató, Mihók Rudolf – kirúgott. Te is ott voltál akkoriban. Bizonyára nem tartottad nagy dolognak. Kirúgta a Csík Ferit? Na és aztán! Ez a mai világban semmit sem jelent! Mit izgassam én ezen magam? Pedig valami nagyon nem volt rendben éppen akkoriban. Tény, hogy engem rettenetesen felzaklatott a dolog. De valahol én is azt ismételgettem magamban, hogy hát ki vagyok én? Senki ebben a gépezetben, amely most már teljes mértékben kimeríti a „se íze, se bűze...” semmit.
Mi történik most a Magyar Szóban? De erről majd egy másik alkalommal, remélem...
Mihók Rudolf engem ténylegesen 2005-ben tett ki az utcára. De megtehette volna már 2004 decemberében. Azon a „zsíros kenyér” ünnepségen (?), amikor a Magyar Szó 60 éves fennállását ünnepelte. Akkor én a portáról szabályosan karon fogva fölvezettem a szerkesztőségbe a Dnevnik fotóriporterét – az igazgatói direktórium ellenére. Mihók Rudolf ugyanis, s itt mondom el: aki az Újvidéki Szinházban ünnepelt a VMSZ elittel – parancsolatot hagyott a portán, amelyben keményen meghagyta, hogy idegen újságíró nem teheti be a lábát a szerkesztőségbe! HÚÚÚ! Hát ez aztán engem személy szerint fölöttébb felháborított.
Természetesen eljárás indult ellenem. Kihallgattak, pontosabban kihallgatott az igazgató Úr akkori ügyvezető titkára (vagy mi...?), Szikora Csaba. No de ez most már lényegtelen. Egy biztos, hogy mosolyogva fogadtam a megalázó kérdéseit.
Csak az egyik válaszomat emelném ki: „Szikora úr, a Magyar Szó nem kaszárnya, és itt most tudtommal nincs hadiállapot, vagy ön úgy gondolja, hogy mégis...?”
Igen, most már mindannyian tudjuk, hogy akkoriban valamiféle hadi állapotok uralkodtak a vajdasági magyarság egyetlen napilapjában. Valakik hadakoztak valakik ellen. Ördögi kör, tudom.
De figyelj ide, Csaba! Nem a te hat hónappal ezelőtti leváltásoddal kezdődött az egész botrányos dolog a Magyar Szóban. Hidd el! A te leváltásod csak (il)logikus következmény. Ugyanakkor hangsúlyozom: jó szándékoddal tisztában vagyok! Te is csak azt akartad, amit én is: kifejezni magad.
Szerfelett ingeniózus a cím, amelyet legutóbbi írásodnak adtál: „Amikor a talp visszanyal”. Ugyanakkor nem is annyira ingeniózus, mert – a talp sohasem nyal vissza! Jó lenne, ha ezt megértenéd.

Csík Nagy Ferenc
http://www.vajma.info/cikk/olvasok/77/A-talp-sohasem-nyal-vissza-.html, 2011. december 29. [11:40]