Ez itt már a Vadnyugat?

(A szellemfalu: Csantavér)

Szabadkai barátom ezzel hívott fel ma reggel: „Hogy éltek ott, Csantavéren?” Máskor egészen biztosan azt feleltem volna neki kapásból, hogy „hülye kérdésre, hülye válasz”, de most valami más, valami szokatlan csúszott ki a számon. És azt mondtam: „Úgy élünk, mint a Vadnyugaton!” És röviden vázoltam a számára a helyzetet…
A közbiztonság a faluban egyenlő a nullával. Szinte mindennaposak a betörések, a lopások. Igaz, hogy itt nem a bankrablás meg a vonatrablás az igazi sikk, se nem a marhatolvajlás. Nekünk épp csak az üzleteinket és házainkat törik fel meglepő rendszerességgel és szakértelemmel az ismeretlen elkövetők. A rablók urak pedig nem igazán válogatósak: visznek mindent, ami épp a kezük ügyébe akad. Mindent, ami csak mozdítható. Szerencsé(nk)re lövöldözés és nyilvános akasztás még nem történt. De ami késik, nem múlik. És az én falumban az „aranyásók és az aranymosók” egyelőre még csak a zárt szekrényekben, a szépen összehajtogatott, bestószolt ruhák alatt keresik az igazai értéket: a megtakarított pénzt és a családi arany ékszert. De az már biztos, hogy mostanra a rablók, a fosztogatók Eldorádójává lettünk…

„… a haláltól elcsent
mámorhormon-előleg
nem fecseg arról, mért oly édesen
érdes az élet.”
(Csontos János)

Mintha nem lenne enélkül is éppen égig érő a bajunk! Egy valaha szebb napokat is megélt, sorsára hagyott, pusztulásra kárhoztatott szellemfaluvá lett Csantavér. Gazdaságát az elmúlt két évtized alatt sikerült térdre kényszeríteni és valósággal lenullázni. Oly módon, hogy az iparát szándékosan tönkre tették, a mezőgazdaságát pedig szándékosan leépítették. A hatalmas munkanélküliség, az ebből eredeztethető mérhetetlen elszegényedés, az elöregedés és az elvándorlás lettek mára a legfőbb ismérvei. A tengődés és a kínlódás évtizedeit a reménytelenség és a kilátástalanság évei követték. Ezeket pedig alighanem majd a sorsszerű végelgyengülés fogja zárni. (Hacsak időközben valami csoda nem történik. De az én szülőfalumat még a csodák is nagy ívben el szokták kerülni.) A délszláv népek teljességgel értelmetlen testvérháborúit úgy úszta meg, hogy sem más vidékről jött, betelepített menekültáradattal nem kellett szembe néznie, sem pedig az újgazdag, háborús nyerészkedők tisztára mosott pénzével nemigen kellett érintkeznie. Ettől megkímélte a sors. A nemzeti/nemzetiségi villongás nálunk más -- de eléggé sajátos! – módon jutott kifejezésre. Itt az államalkotó nemzet pofonosztó fiai helyett leginkább a helybeli (és a beköltözött) cigány lakosság az, ami nagy mértékben megkeseríti a magyarok életét. Az elharapódzott megélhetési bűnözés, a rablás, a fosztogatás, ami alighanem a nagypolitika tudtával és jóváhagyásával zajlik. Mert ennek valamiért így kell lennie. Mert az a jó, ha a magyarok szegénységben élnek, ha a magyarok nyomorognak. Mert az a jó, ha a magyarok félnek, ha a magyarok rettegnek…
Az áramkikapcsolások a tartozások miatt rendszeresekké váltak. Egészségügyi biztosítása sok csantavérinek egyáltalán nincsen. Adót csak annyit fizetnek az emberek, amennyit nagyon muszáj.

„Elvetemedtek az erkölcsök, csupa
sajtlyuk a törvény,
minden bűn relatív lett,
bűnhődés elavult rég,
(…)
nincsen már felelősség, elnéz
messze az Úr is…”
(Csontos János)

A 6500 lelket számláló Csantavér mindössze másfél millió dinárt kap Szabadka város költségvetéséből. Ennyiből kell(ene) gazdálkodnia egész évben. Merthogy csupán ennyit ér (meg)a községnek a „legnagyobb magyar falu”. Ennyire taksálják. Ennyire értékelik. Ha ebből a pénzből levonják a helyi közösség titkárának a fizetésére szánt összeget, akkor csak 600 ezer dinár marad. Azt kell beosztani. Ha nem lenne siralmas a helyzet, akár még humorizálhatnánk is rajta: ennyi még úgynevezett „védelmi pénznek” sem lenne elegendő. A falu lakossága egyszerűen képtelen saját magát megvédeni. Az önkéntességi alapon szerveződött, rendszeres éjszakai járőrözés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Polgárőrséget nem szervezhetnek, mert a szerbiai törvények azt nem teszik lehetővé. Akinek meg hivatalból az lenne a dolga, hogy szavatolja a falu közbiztonságát és a lakosság nyugodt álmát, az nem képes ellátni a maga feladatát. Mára már igen faramuci helyzet alakult ki: megvédeni nem tudnak, de hogy saját magadat megvédd, azt megtiltják. Mert az önkényeskedésnek, önbíráskodásnak, törvényen felülinek számít. Nálunk viszont a törvény csak a megélhetési bűnözést teszi lehetővé. Azt engedélyezi. Hiszen 15 000 dinár értékű árut eltulajdonítani, az egyáltalán nem számít főben járó bűnnek. Aki viszont erre szakosodott, erre rendezkedett be, annak elég hetente csak egy alkalommal elkövetnie valamilyen lopást, rablást, és máris megkereste a maga havi 60 000 dinárját.

„A világ ránktekintve arra számít,
hogy vállalunk gondjából egy hazányit.”
(Baranyi Ferenc: Dunáról fúj a szél)

Nagy csikorgással, nyikorgással beindult a választási masinéria. Akcióba lendültek a politikai pártok. Hogy honnét lehet ezt a legbiztosabban tudni? A médiából. Alig néhány nap leforgása alatt arról értesülhettünk, hogy nemcsak elméletben, szónoklatokban, politikai szóvirágokban, hanem ténylegesen, a valóságban is épül a húsz éve beígért vajdasági magyar autonómia. Hogy ismét elővették és lefújták a port a bebörtönözött temerini fiúk aktájáról --legalábbis képzeletben, mert a valóságban mégiscsak ott sínylődnek továbbra is a rácsokon túl. Az elit televízióban (én már csak így nevezem a szabadkai Pannon RTV-t) közéleti témájú beszélgetős, szembesítős műsorokat szerveznek. Persze szigorúan pártatlanságra meg az esélyegyenlőségre hivatkozva, de közben azért fel-fellebbentve a fátylat arról, hogy valójában mégis csak egyféle lehet az a bizonyos piros-fehér-zöld igazság…
Az én szülőfalumban általában úgy fest a választási hadjárat, hogy majd libasorban érkeznek, és egymásnak adják a kilincset a különféle politikai pártok, így kampányolva a szavazópolgárok egyetlen igenjéért. A legerősebbek, a legesélyesebbek hetipiac alkalmával – egy vasárnap délelőtt – helybeli szárnysegédjeik kíséretében méltóságteljesen végigvonulnak a piactéren, és utána beülnek a templomba a nagymisére. Először betérnek a pártszékházba, aztán betérnek az Isten házába. Mindenhová betérnek, csak épp az ingyenkonyhára nem (ahol naponta 80 adag meleg ételt osztanak szét a rászorulóknak.) Meg a két cigánytelepre nem. Pedig alighanem ott is lenne bőven látnivaló.
Az igazán húzós és rázós -- mostanában újra időszerűvé vált – témát, a megromlott közbiztonság ügyét, úgy tűnik, egyetlen politikai párt sem meri (vagy talán nem is akarja?) felvállalni. Meglehet, hogy túlontúl nagy falatnak bizonyulna. Sem Szabadka polgármestere, sem a város rendőrfőnöke nem teszi tiszteletét a helybeli cigánytelepen/cigánysoron, hogy elbeszélgessen azzal a néhány családdal, amely gyakorlatilag tökélyre fejlesztette a faluban a bűnözést, és már-már rettegésben tartja a lakosságot. Nem kérdezik meg tőlük, miből és hogyan élnek. Dolgoznak-e, van-e munkájuk? Kapnak-e szociális segélyt? Hányan és mennyiből élnek havonta?

„Sármos terv a jövendő.”
(Csontos János)

A 6500 lelket számláló településen eluralkodott a félelem. A lakosság képtelen a magántulajdonát megvédeni. Folyamatosan törik fel és fosztogatják, rabolják ki az üzleteket és a házakat. Ha be is jelentik az eseteket a rendőrségen, gyakran még jegyzőkönyv sem készül a történtekről. A felsőbb, a szabadkai belügyi szervekhez el sem jutnak az információk, mert egyszerűen nem is továbbítják őket. Papíron gyakorlatilag nyoma sincs mindannak, ami a faluban történik. És ezt nem kérik senki sem számon. Ezt nem is nevezik mulasztásnak. Ezt nem is nevezik hivatali visszaélésnek. Mert nálunk ez számít rendes munkavégzésnek. Akinek pedig ez a munkamódszer és ez munkamorál nem felel meg, az utazzon be a városba, és tegyen panaszt ott. Ilyen egyszerű.
A fatelepre és a hozzá tartozó üzlet- és irodahelyiségbe már több ízben betörtek. Először kifeszítették az ajtót, aztán másodszor már -- a változatosság kedvéért -- betörték az ablakot, és úgy jutottak be az épületbe. Bent sorra feltörték a szekrényeket. Az összes iratot, a teljes céges dokumentációt a földre szórták – és akkor még örülnie kellett a tulajdonosnak, hogy nem semmisítették meg, vagy hogy nem gyújtották fel az egész irodát, az egész épületet. Mert akár azt is megtehették volna. Az esetet természetesen jelentették a helybeli rendőrállomáson. A kiérkezett egyenruhás gúnyosan nevetett. A tulajdonos keservesen sírt.
Az elmúlt néhány hétben szinte teljesen körbejárták, de akár úgy is mondhatnám, hogy „körbelopták” éjjelente a tolvajok a rendőrállomás épületét. Alig 100 méteres körzetben 5 üzletet raboltak ki. Ha engem kérdeznek: a legközelebbi célpont maga a rendőrség főhadiszállása lesz. Ők lesznek a következők. Mert ott még nem jártak. Eddig épp csak a cukrászdát kímélték meg a korzón. De biztos, ennek is megvan a maga ésszerű magyarázata. Nyilván nem kimondottan édesszájúak az elkövetők… Ha már semmi egyéb nyom nincs, tán még ezen is el lehetne indulni. Mármint a bűnözők után. Kik azok, akik nem szeretik a dobostortát meg a rumos minyont??? És ha ezt – valamilyen szerencsés véletlen folytán – sikerülne kideríteni, akkor már csak a tettesek fényképével ellátott falragaszokat kéne kiplakátolni a WANTED, dead or live felirattal. Mint tették ezt egykoron a Vadnyugaton. Pontosan úgy.

Szabó Angéla
http://www.vajma.info/cikk/olvasok/90/Ez-itt-mar-a-Vadnyugat.html,2012. február 6. [21:06]