REHABILITÁLÁS: NÉGY HÓNAPPAL KÉSŐBB

Beismerés: „Még mindig érvényben van a kollektív bűnösséget kimondó határozat”

Kabók Erika a Magyar Szóban 2012. január 28-i – Jogsegélyszolgálat a rehabilitálást és a kárpótlást kérelmezőknek c. – írása fejlécében tévesen azt állítja, hogy a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási (restitúciós) törvény „február 6-án lép hatályba”. A Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke „kedvenc napilapjában” megjelent írás elején úgyszintén téves az adat, miszerint „a kárpótlási kérelmeket az új jogszabály életbe lépése, azaz december 15-e óta be lehet adni”.
A cikkíró összetévesztette a restitúciós és a rehabilitálási törvényt, de az időpontokat is. A szerb parlament 2011. szeptember 26-án fogadta el a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényt, amely a Hivatalos Közlöny szeptember 28-i 72. számában jelent meg és nyolc nappal később (október 6-án) lépett hatályba. A rehabilitálási törvényt a Képviselőház 2011. december 5-én fogadta el (a Hivatalos Közlöny 2011. december 7-i számban jelent meg) és december 15-én lépett életbe. (Egy tapasztalt újságírótól elvártuk volna, hogy legalább az alapvető tényeket pontosan közölje, s ne tévessze meg az olvasókat.)

Értelmezések és magyarázatok

A vajdasági magyarok szempontjából fontos törvényszövegekkel kapcsolatban számos egyéb – elsősorban az itteni vezető magyar politikusok és képviselők részéről (politikai poénszerzés céljából) elhangozott vagy leírt – téves értelmezés és megtévesztő álláspont is teret kapott a Vajdasági Magyar Szövetség irányított sajtóban.
A vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény egyik legvitatottabb rendelkezése kétségtelenül az 5. szakasz 3. bekezdésének 3. pontja, miszerint a vagyon visszaszármaztatására vagy kárpótlásra nincs joga: „annak a személynek, aki a Szerb Köztársaság területén a II. világháború idején a megszálló erők tagja volt, valamint örököseinek”.
Ez a rendelkezés – a törvény elfogadása előtt és után is – sok vitára adott okot és vélhetően az alkalmazásakor is gondot okoz(hat). A megfogalmazás – az itteni magyar politikum és a vezető magyar politikusok egybehangzó véleménye szerint – „a kollektív bűnösség elvét sugallja”. Vagyis felelősnek bélyegzett nem csak minden olyan személyt, aki magyar oldalon harcolt, függetlenül attól, hogy elkövetett-e háborús bűnt vagy nem, de azok leszármazottait is.
A VMSZ parlamenti képviselői nem szavazták meg az ominózus törvényt, az elhangozott bírálatok nyomán pedig a szerb kormány pedig 2011. szeptember 14-én visszavonta a képviselőházi eljárásból a(z akkor még) rehabilitálási törvény javaslatát.
Boris Tadić köztársasági elnök és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke 2011. október 17. a kollektív bűnösség elvét fenntartó vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény „módosítási lehetőségeiről” is tárgyalt Belgrádban. Ez után a VMSZ-es képviselői színfalak mögötti tárgyalásokat folytatottak szerb kormánnyal, hogy kiutat találjanak a mindkét fél, sőt Magyarország számára is kellemetlen helyzetből.

Az utolsó vesszőig változatlan

A szerb kormány és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) képviselői október 19-én megállapodásra jutottak a rehabilitációs törvény szövegében, amivel – szerintük – „áthidalhatóvá váltak” a restitúciós törvénnyel kapcsolatos az észrevételek. Hiábavalónak bizonyultak a figyelmezetések, miszerint jogilag lehetetlen, hogy egy törvényt egy másik törvénnyel „pontosítanak”, „magyaráznak” vagy „változtatnak” meg. Vagyis: ha a restitúciós törvény nem változik, a kollektív bűnösség is marad.
Pásztor Bálint, a VMSZ parlamenti képviselője Lassú víz partot mos című (2011. november 25-i) jegyzetében azt írta, hogy „kizárólag abban az esetben szavazzák meg (mármint a párt képviselői – B. A. megj.) a (rehabilitálási) törvényt, ha az utolsó vesszőig változatlanok maradnak azok a szakaszok, amelyeket október 19-én Slobodan Homennel, az Igazságügy-minisztérium államtitkárával egyeztettek”. Mivel a törvényt változatlan formában megszavazták, a VMSZ-re a képviselőire hárul a felelősség annak végső megszövegezéséért és az ezzel járó következményekért is.
Magyarországnak is kapóra jött a VMSZ és a szerb kormány egyezsége, mivel feszülté váltak a két ország kapcsolatai. Martonyi János magyar külügyminiszter szavai szerint a rehabilitációs törvény által „orvoslást nyert az, hogy a kárpótlási törvény a kollektív bűnösség elvét vette alapul” (Fodor István: A diszkrimináció törölve, Magyar Szó, 2011. december 6., 7. o.).
– A rehabilitációs törvénnyel a kollektív bűnösség elve lényegében törlődött a vagyon visszaszármaztatásnak folyamatából – nyilatkozta Varga László, VMSZ parlamenti képviselője. Szerinte ugyanis a „rehabilitációs törvény visszautal a vagyon-visszaszármaztatási törvény 5. szakasza 3. bekezdésének 3. pontjára” [Friedrich Anna: Rossz közhangulat és (talán) jó megoldás, Családi kör, 2011. december 8., 10. o.].
Varga tehát már óvatosabban fogalmazott, mint Martonyi, mégpedig két irányban is, amikor hangsúlyozta, hogy a kollektív bűnösség elve „lényegében törlődött”, és amikor arra utalt, hogy ez csak a „vagyon visszaszármaztatásnak folyamatára” vonatkozik. Ez persze nem csökkenti az ő felelősségét sem a rossz törvényért.

Ellentmondásos törvények

Szalma József professzor, az Újvidéki Egyetem jogtudományi karának tanára az MTI belgrádi tudósítójának 2011. december 22-én adott – egyébként megkésett – nyilatkoztában megerősítette, hogy „bizonyos ellentmondások vannak a szeptember végén megszavazott szerb restitúciós törvény és a később elfogadott rehabilitálási törvény között. Két azonos témáról szóló törvény ugyanis nem mondhat ellent egymásnak” – mondta Szalma professzor, s így folytatta:
– A két törvény nem konzisztens. Egy törvényt nem lehet a másik fölé helyezni. A restitúciós törvény magában rejti a kollektív bűnösség fogalmát, ennél fogva az érintettektől megtagadja a kárpótlást. Ezzel szemben a rehabilitációs törvény eltekint a kollektív bűnösség elvétől, így engedélyezi a kárpótlást – fogalmazott az újvidéki egyetemi tanár (Restitúció és rehabilitálás Szerbiában, http://www.observer.hu/news/3277).
A VMSZ képviselők azt a javaslatot sem fogadták el, hogy a vagyon-visszaszármaztatás tárgya ne csak az 1945. március 9-e után elkobzott vagyon képezze, mivel ezt megelőzően is voltak vagyonelkobzások. Ezzel kapcsolatban Varga László azt a választ adta, hogy az 1944 ősze és 1945 tavasza közötti „vagyonelkobzás hivatalossá tétele 1945 márciusa után történt”, és hogy „ebből a szempontból az örökösöknek felesleges aggódni” (P. E.: A kárpótlásai időszak miatt felesleges aggódni, Magyar Szó, 2011. október 25., 4. o.).
Megtörténhet viszont – mivel a rehabilitálási törvény nincs ehhez az időponthoz kötve –, hogy valakit az említett időpont előtt ellene elkövetett jogsértések miatt rehabilitálnak, de a vagyonát nem kaphatja vissza. Vannak ugyanis olyan károsultak is, akiket az AVNOJ (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) 1944. november 21. határozata alapján fosztottak meg vagyonuktól, csupán azért mert „német nemzetiségűek” voltak. A vagyon-visszaszármaztatási törvény 2. szakasza viszont – azok között a jogszabályok között, amelyek alapján elkobozták a vagyont – az AVNOJ határozatait meg sem említi.

A VMSZ „eredménye”

Kabók Erika írásában elismerést nyer a rehabilitálási törvény ellenzőinek korábbi állítása, miszerint „még mindig érvényben van a kollektív bűnösségüket kimondó határozat”. Ez azt jelenti, hogy akár valakit háborús bűnössé nyilvánítottak, akár nem, amennyiben 1945 elején Csúrog, Zsablya vagy Mozsor faluban élt, háborús bűnösnek számít. Az ő esetükben is tehát előbb a rehabilitálási eljárás lefolytatására van szükség, ahhoz hogy visszakapják vagyonukat.
Eljutottunk addig, hogy a törvény lehetővé teszi ugyan az 1944-es atrocitások magyar áldozatainak rehabilitálását is, de nem szüntette meg a kollektív bűnösséget. A VMSZ tisztségviselői és képviselői semmibe vették a többi magyar párt és a civil szervezetek erre vonatkozó utalásait. Ahhoz, hogy lekerüljön a három falu magyar lakosságáról a kollektív bűnösség terhe „most mindenkinek egyenként kell kérelmeznie a rehabilitálását”.
Kabók cikkében valójában beismerést nyert, hogy „szó sincs arról, hogy az állam hatályon kívül helyezné az 1945 januárjában, illetve tavaszán meghozott határozatokat, amelyekkel kollektív bűnössé nyilvánították őket” (mármint a csúrogi, zsablyai és mozsori magyarokat – B. A. megj.). Hogyan lehetséges az, hogy „kollektív bűnössé” nyilvánították őket az egyéni felelősség megállapítása nélkül, most pedig egyénileg kell kérelmezni a rehabilitálást a kollektív bűnösség eltörlése érdekében? Miért nem lehetséges a kollektív rehabilitálás és az egyéni felelősség megállapítása? Ez a kérdés annál is inkább indokolt, mert Varga László (Kabók idézett írásban, a mozsori magyarok vonatkozásában) említ egy „284 nevet tartalmazó listát”, amelyben „név szerint felsorolják a háborús bűnösöket”.
– A VMSZ parlamenti képviselői azonban kiharcolták, hogy a kollektív bűnösök ne tartozzanak más rehabilitálásra szorulók körébe. Ez azt jelenti, hogy ügyükben egyszerűbben és gyorsabban történik majd a kárpótlás – írja Kabók. A VMSZ képviselők „harcának” tehát az lett az „eredménye”, hogy „a kollektív bűnösök ne tartozzanak más rehabilitálásra szorulók körébe”? Miközben nekik is kérni kell a rehabilitálást és ugyanúgy lefolytatni az eljárás, mint a többi kérelmezőnek! Eredmény lenne ez?
– A csúrogi, zsablyai és mozsori magyarok egyenkénti rehabilitálása azt jelenti, hogy a rehabilitált személyek megszabadulnak ugyan a kollektív bűnösség bélyegétől, de ahhoz, hogy a magyarokat meg a németeket kollektív bűnössé nyilvánító határozatokat hatályon kívül helyezzék, a szerb parlamentnek kellene ezeket érvénytelenítenie – írja Kabók cikke utolsó bekezdésében.
Akkor most hol is tartunk, történt-e előrelépés a kollektív bűnösség elvének megszüntetésében? És milyen sikert ért el a VMSZ? A válaszok önmaguktól adódnak...

Újvidék, 2012. február 2.

Bozóki Antal