Se Vajdaság, se autonómia?

HA AZ ÚR NEM ÉPÍTI A HÁZAT, HIÁBA FÁRADOZNAK AZ ÉPÍTŐK?

Mintha elhanyagolt, mellőzött kifejezéssé vált volna mostanra a tartományi parlamentben szorgoskodó, választott képviselőink politikai szótárában az az egy szó, hogy: VAJDASÁG. Szitokszóvá lett. Tiltólistára száműzték. Kerülik, mint az ördög a szenteltvizet. Hogy még véletlenül se süthessék rájuk a nem is olyan régmúltból jól ismert, de rosszul csengő autonomista bélyeget. Hogy még a látszatát is messze elkerüljék mindenféle elszakadási, különválási törekvésnek. Hogy még a gyanú leghalványabb árnyéka se vetüljön semmiféle huncut különutasságra, semmiféle markáns vonalakkal felvázolt önállósulási törekvésre. Ma már szó sem esik ilyesmiről. Még a képviselőink legmerészebb álmaiban sem bukkan fel. Csak vegytiszta lojalitás létezhet. Csak sziklaszilárd elkötelezettség. Csak feltételek nélküli hűség. Csak vak behódolás. Csak szánalmas hajbókolás.
Az elmúlt évek során ügyesen és szinte észrevétlenül a háttérbe húzódtak, mára pedig (szó szerint) egy szálig el is tűntek az úri huncutság újvidéki székházából azok a -- saját fejükkel gondolkodó -- képviselők, akik tegnap még a tartomány szent autonómiájára oly szentül esküdtek. Ahogy zsugorodott, aszalódott össze a valóságban a Vajdaságunkat jelképező -- jól megtermett, ereje teljében lévő, pártplakátokon/szórólapokon jámboran legelésző – fejőstehén, úgy játszottak kámfort az önálló, független Vajdaságot – persze csak nagy szavakban -- hirdető törekvések élharcosai is. A jól tejelő tehén azóta bizony csontsoványra vékonyodott, a megrajzolói, az ajnározói pedig szépen sorjában elhalkultak, majd pedig végleg elnémultak. Már egyáltalán nem hangoskodnak, egyáltalán nem követelőznek. Nem verik az asztalt önálló, független Vajdaságot követelve a tartomány lakosságának. Feladták az elveiket, ők is beálltak a sorba, meghunyászkodtak.
Némi túlzással olyképpen is lehetne fogalmazni, hogy a csalódásunk immáron kettős. Már ha egyáltalán mertünk hinni a politikusi szép szavakban, és ha egyáltalán bíztunk a mi úgymond csodatehenünkben. Ha úgy képzeltük, hogy ez termetes jószág nem csupán arra képes, hogy akár száz liter tejet adjon, hanem arra is, hogy – tiltakozása jeléül – egy-egy jól megválasztott pillanatban felrúgja a tejes vödröt.
A kiábrándultságunk még abból a szempontból is kétszeres, hogy ha a tartományi honatyáink nem emlegetik szinte semmilyen kontextusban Vajdaságot, akkor az már magától értetődő, hogy annak autonómia-törekvéseiről sem igen beszélhetnek.
A vajdasági magyarok autonómiáját – a magam naiv módján – mindig is úgy képzeltem, hogy na, ez ez, ami aztán már soha-soha nem fog megvalósulni. Merthogy a politikusaink addig-addig ígérgetik a számunkra, amíg egyszer csak mi, vajdasági magyarok, az utolsó szálig elfogyunk, és ily módon magának az önrendelkezésnek az ügye is majd egyszerűen okafogyottá válik. És akkor a délvidéki magyarokat legfeljebb csak úgy, mint egy idegenforgalmi látványosságot, fogják az éppen erre járóknak mutogatni. Mint valamilyen régen elfelejtett, érthetetlen, halandzsa nyelven dudorászó, bokorugró szoknyában csárdásozó szakajtónyi etnikumot. Amelynek tagjai a mangalica szalonnát vöröshagymával, a vöröshagymát pedig fokhagymával eszik. És minthogy megőrizték a világhírű hungaropesszimizmusukat, időnként jó cifrákat, jó kacskaringósakat káromkodnak mellé. (Sovány vigasz, de legfeljebb pottyant néhány árva garast az üresen kongó szerbiai állami kincstárba a csekély kulturális értékkel bíró etnobiznisz.) Legfeljebb így válhatunk majd mi is halhatatlanokká, mint Amerikában a rezervátumba szorult/kényszerített italozó indiánok.
Hát, így gondoltam én ezt egészen idáig. Alighanem valamilyen velem született borúlátásom következményeként. Most viszont kénytelen vagyok revideálni eddigi álláspontomat. Mert nemrégiben kiderült: épül az autonómia. Na, nem csak úgy, magától. Hanem: építik!!! Méghozzá nem pusztán szavakban, szólamokban készül, hanem a valóságban is.(És ez az autonómia nem lesz ám selejt!
Mert jobbra se lejt, balra se lejt.) Hála Istennek! Végre valahára megnyugodhatok. Sőt, akár még az is lehet, hogy megérem az elkészültét. A felavatását, az átadását, az általános népünnepélyt meg a szalagátvágást…
A hír, amelyet az egyik igen-igen rangos vajdasági magyar politikus jelentett be, méghozzá egy külországban, olyannyira felvillanyozott, hogy -- mint egykoron a nótázó/verselő Cseh Tamásnak, nekem is -- útra vált a jobbik énem. Elindultam hát, hogy megkeressem. Hol, merre leledzik? Hol kezdődhetett mostanság (télvíz idején, zord havazások, „még a kutyát is kár kicsukni”-féle időjárás közepette) valamilyen grandiózus építkezés? Merre is található a mi Vajdaságunkban ily monumentális építmény? Legelőször is fülelni kezdtem: hallatszódik-e valamerről erőteljes ácsolás, kopácsolás? De semmi. Csak a csend. Azért én szentül bíztam abban, hogy előbb-utóbb csak előtűnik valahonnan ez a vajdasági tünemény. Ha nem épp a föld alatt zajlik az építkezés, vagy ha nem a föld nyelte el… De sehol egy bezárt „bazárterület”! Se a zajló Duna mellett. Se a tiszai töltésen. Se a szabadkai korzón. Se a Palics partján. Se a topolyai tó fenekén. NINCSEN. Nem leltem sehol. Nem, azt egy pillanatra sem gondolhatom, hogy a magas beosztású politikus úr esetleg füllentett volna, és nem is igaz, hogy épül az autonómia, csupáncsak hiteget bennünket! Politikus ilyet nem csinál. A politikusi becsület szava rá a garancia.
Amint az utolsó pihééig elolvadt a hó, folytatom az autonómia-keresést. Én nem adom fel egykönnyen.

Szabó Angéla
http://www.vajma.info/cikk/tukor/4780/Se-Vajdasag--se-autonomia.html, 2012. február 26. [17:45]