Földje nincs, de tartozása van?
Adatközlőm már huszonöt évvel ezelőtt elköltözött Óbecse községből.
Termőföldje is csak addig volt, amíg ott élt Bácsföldváron. Két kataszteri holdat
örökölt az édesapjától, amit nagyon gyorsan pénzzé is kellett tennie, mert
megnősült, családot alapított és minden egyes dinárra szükségük volt. Így
amikor házépítésbe kezdtek, eladták az apai jussot. Újabb parcellát viszont nem
vásárolt sem a szülőfalujában, sem abban a városban, amely már negyed évszázada
az otthona. Nem csoda hát, ha egyszerűen nem győzött csodálkozni, amikor nemrégiben
(levélben) egy felszólítást kapott az óbecsei adóhivataltól, amelyben arról
tájékoztatták, hogy 960 000 dináros tartozást halmozott fel, mivel nem
fizette a földművesek kötelezőnek beállított nyugdíjjárulékát. Adósságát pedig
szíveskedjék az értesítés átvételétől számított 5 napon belül törleszteni!
– Csakis valamilyen félreértésről
lehet szó – nyugtatgattam magamat –, hiszen
huszonöt éve még egy lapátra való földem sincsen Óbecse község területén. Ezért
nem is halmozhattam föl ilyen jellegű tartozást. Egyébként sem számítok
mezőgazdasági termelőnek, mert a saját szakmámban, a fémiparban dolgozom –
meséli fölháborodottan. – Kocsiba ültem
és bementem az illetékes adóhivatalba. Ott már jó néhányan várakoztak a
folyosón, főleg péterrévei termelők, akik szintén a be nem fizetett
nyugdíjjárulék ügyében akartak tájékozódni. Valamennyien zúgolódtak a 120
százalékos büntetőkamattal megtoldott tartozások miatt, és egyikük-másikuk föl is
emelte a hangját a szerbül beszélő hivatali ügyintézővel való diskurálás közben.
Amikor sorra kerültem, elmondtam, hogy
nekem semmilyen adóhátralékom nincsen és nem is volt soha. Bácsföldváron egy
barázda termőfölddel sem rendelkezem, és nem is laktam soha abban az utcában,
amelyet lakcímemül tüntettek föl a fölszólításban. A hölgy azonban hajthatatlannak bizonyult és váltig azt ismételgette,
hogy márpedig ezt a tartozást kénytelen leszek rendezni, mert ha nem, akkor
annak súlyos következményei lesznek. Mondtam, rendben van, ha már tudják, hogy
van földem a szülőfalumban, akkor közöljék végre velem is, hogy hol, merre és
mekkora parcelláról van szó, mert „lehetséges”, hogy valóban van néhány holdnyi
gazdaságom, csak éppen nem tudok róla! Erre azt felelte, hogy nem az ő dolguk a
bizony(ít)gatás, hanem nekem kell igazolnom azt, hogy a történetben vétlen és
ártatlan vagyok. Majd elkezdte sorolni, hogy milyen dokumentumokat kell
beszereznem. (Meddig éltem Bácsföldváron, mióta nem vagyok ottani lakos,
tulajdonlap a földhivatalból stb. stb. Azt mondanom sem kell, hogy minden egyes
dokumentum kiadásakor illetéket kell fizetni, tehát ez „játék” pénzbe is
kerül.) Tehetetlen dühömben otthagytam. Amikor kissé lehiggadtam és másnap
visszamentem, egyik irodából a másikba küldözgettek. A végén azt mondták, ha
majd minden papírom hiánytalanul meglesz, akkor jelentkezzek, és akkor le
fogják írni a tartozásomat. Felét jóváírja az adóhivatal, a másik felét meg a
nyugdíjbiztosítási alap. Természetesen ezt nem hagyhattam szó nélkül. Mondtam
az ügyintézőnek, mit szól ahhoz, ha én most az adóhivatalt beperelem, mert egy
enyhe lefolyású szívinfarktust kaptam, amikor megláttam, hogy mekkora adósságot
akarnak a nyakamba varrni. És mert az életemet veszélyeztették, kártérítést
követelek. Meg az üzemanyagköltségnek és a hivatali aktatologatásból származó
kiadásaimnak a megtérítését is. (Mindenütt 400-800 dináros illetéket kellett
fizetnem. Csak a belügyi titkárságon otthagytam 2 000 dinárt. Ahogy
számolgattam, ez a „játék” – mire a végére érek – legalább 15 000
dináromba fog kerülni. Ezt ki téríti meg nekem? És ha valóban úgy történik
minden, ahogy mondták, akkor azzal elismerik (vagy beismerik), hogy tényleg nem
volt tartozásom. Akkor viszont mire volt jó ez az egész hercehurca? Arra, hogy
pénzt csaljanak ki a zsebemből?
Hogy miféle tanulság vonható le a fönti esetből? Az bizonyosan, hogy az
adóhivatal eléggé slendriánul vezeti az adókötelesek nyilvántartását. Márpedig
ha baj van a névsorral, ha elírások történnek a lakcímek esetében, akkor
nyilván az adósságként föltüntetett összegeket illetően is „vaskos hibák
csúszhatnak” a számításokba. A balga és gyanútlan adófizető állampolgár pedig –
akit már gyerekkorában igyekeztek adófegyelemre nevelni a szülei –, a kényszerű
végrehajtástól való félelmében és tájékozatlanságában jobb híján: fizet. Mint a
katonatiszt. Ezek szerint innentől bárki bármikor meggyanúsítható azzal, hogy
valamilyen kitalált, légből kapott tartozása van az állam felé. A hivatal
háborítatlanul packázhat az ügyfelekkel: kedvtelésből, heccből, szórakozásból.
Neki viszont védenie kell magát a pénzügyi hatóság állításaival szemben, bizonyítania
kell a vétlenségét és harcolnia kell a saját igazáért.
Észbontó. Nem?
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése