(Születésnapot ünnepel a Szabadkai Rádió)
Amikor az idén 45 éves Szabadkai
Rádió kényszerű kilakoltatása kapcsán Németh
Ernő, a magyar nyelvű műsorok megbízott felelős szerkesztő a nyáron úgy
nyilatkozott, hogy ha lenne hozzá erejük meg kedvük, az eset
miatt alighanem botrányt kellene csinálniuk, akkor a médium egyik régi
oszlopos tagja (ma már nyugdíjas), Pölhe
Géza ezt a kijelentést azzal toldotta meg, hogy: „Félő, hogy itt már a botrány sem segítene. A Szabadkai Rádió a város
mostohagyermeke lett. Az egy külön kérdés, hogy ki tette azzá. Abban
viszont, hogy a rádió sorsa így alakult, mi, egykori munkatársak is (talán nem
is kicsit) felelősek vagyunk.”
Miért gondolja úgy, hogy tehettek
volna bármit is az akkori politikai döntés ellenében?
– Ott kezdem, hogy a Szabadkai Rádió a Városházán nagyon jó helyen volt. Ott
kellett volna maradnia. Nem üldözte el senki sem. Az első baklövést akkor
követte el, amikor 1977-ben a Jovan Mikić utcába költözött. Az történt, hogy
akkoriban jött divatba az a hülye „társadalmi önvédelem”, Nagy Ernő, a rádió igazgatója pedig az ilyesmit komolyan vette.
Mivel a Városházára akkor is százával jártak az ügyfelek naponta, kitalálták,
hogy egyszer majd valaki kapuzárás után szándékosan bent marad az épületben,
elrejtőzik, és (így mondták akkor) „támadást intéz a rádió ellen”. (Nyilván ma
már csak mosolygunk rajta.) Persze volt ebben a hurcolkodásos döntésben némi
egyéni babérszerzés is, hogy akkor majd az ő nevéhez fűződik a saját székházba
való költözés, és az ő irányítása alatt válik a rádió önállóvá… A legnagyobb
baj mégis az volt, hogy az új épületet a politika jelölte ki a számunkra. Az akkori politikusok pedig azt hitték magukról (sajnos mi is róluk), hogy
mindenhez a legjobban értenek, és
hogy a döntéseik örökérvényűek lesznek majd. A pártkabinetben megszületett
a határozat, utána pedig következett a nyilvános vitának nevezett talpnyalás. A
politikusok persze számtalan téves döntést hoztak. Gondoljunk csak a
villamosvasút megszüntetésére, a túlméretezett szakszervezeti székházra vagy a
Nitrogénművek telephelyének a megválasztására! (Ez is érdekes: annak idején,
amikor a Nitrogénművek épült, azt beszélték, hogy azért nem a Palics környéki
értéktelen, szikes földterületet választották, mert a hadsereg helytelenítette:
közel van a határhoz és belőhető.) Szóval azon se kell csodálkoznunk, hogy a
Szabadkai Rádió is ilyen „nesze semmi, fogd meg jól” politikának az áldozata
lett. Mi pedig naivan azt gondoltuk, hogy az új épület most már a miénk, biztonságban
vagyunk, tulajdonjogilag is minden rendben van, és senkinek sem jutott eszébe,
hogy kételkedjen. Azt az épületet lakhatóvá tettük a rádió számára, kiépítettük
a stúdiókat – a sokévi bérleti díjat viszont fordíthattuk volna műszaki
fejlesztésre, ha okosak vagyunk. Még egyszer mondom, azért, hogy a mostani
fiatalok is okuljanak belőle: mindannyian
felelősek vagyunk, mert nem lett volna szabad azt hinnünk, hogy a politikusok
mindig mindent a legjobban tudnak, ahogyan abban sem kellett volna hinnünk,
hogy az a rendszer majd örökre megmarad.
Látta-e már a legújabb helyszínt,
ahová a nyáron költözött a Szabadkai Rádió?
– Még nem jártam náluk, de a pénteki születésnapi ünnepségre már azért is
elmegyek, hogy meglássam, most honnan sugározzák a műsort. A kollégáktól csak
annyit hallottam, hogy kissé szűkösen vannak. A politikusok meg nyilván úgy
vannak ezzel, hogy örüljenek a rádiósok, hogy kapták és ne nagyon
panaszkodjanak…
Mivel Ön olyan ember, aki mindig
is komolyan vette a maga mesterségét, gondolom, hogy most is követi a vajdasági
magyar újságírás helyzetét. Miskolczi József pár hónappal ezelőtt úgy
nyilatkozott, hogy régebben kapásból föl tudott sorolni legalább 30 kiváló
tollú itteni újságírót, most viszont jó, ha öt nevet össze tud szedni…
– Az az igazság, hogy alaposan lezüllesztették ezt a szakmát. Ha ma a
kezembe veszek egy itteni lapot, akkor először átfutom a címeket, és ha
valamelyik fölkeltette az érdeklődésemet, akkor megnézem, hogy ki az írás
szerzője, és csak utána döntöm el, hogy elolvasom-e egyáltalán. Idáig
jutottunk… Régen az öreg újságíró mellett ott dolgoztak a slapajok. Naponta
elküldte őket különböző helyszínekre, eseményekre, hogy információt gyűjtsenek.
Amit aztán vagy ő foglalt össze egy írásban, vagy megfogalmaztatta velük. Ma
azt látom, hogy a fiatalok mindenkinél mindent jobban tudnak.
Bekerülnek egy szerkesztőségbe,
és egy-két hónap múlva már a legnépszerűbb hírműsort szerkesztik. Anélkül, hogy
előtte esetleg éveken át tanulgatták volna a szakmát.
Ifjúkori cimborámmal, megboldogult Csorba
Pistával nagyon sokat beszélgettünk a mi újságírásunk helyzetéről. Amikor
már beteg lett, szinte naponta hallottuk egymást telefonon. Ő panaszolta el
egyszer, hogy a frissen megjelent Magyar Szóban egy címben óriási hibát vétett
a szerző, amit aztán a lektor sem vett észre. Ő meg szóvá tette. Miközben
szelíden magyarázta a tudnivalókat, az ifjú munkatárs rá sem hederített, helyette
nagyokat szippantott a cigarettájából, és a végén kissé gúnyosan megjegyezte:
„Nem úgy van az, Pista bácsi!” Hát, ennyit erről.
A Szabadkai Rádió a napokban
ünnepeli fennállásának 45. évfordulóját. Az ünnepre való készülődés ürügyén
kérdeztem a magyar szerkesztőség vezetőjétől, Németh Ernőtől, hogy mennyire
elégedettek azzal az új székházzal, amelybe a kényszerű kilakoltatást követően öt
hónappal ezelőtt költöztek be.
– Sok szép emléket otthagytunk a Jovan Mikić utcában, de pár évtized múlva
talán majd az itteni újrakezdésre is ugyanilyen nosztalgiával gondolunk vissza.
Összevetve a régi körülményeinket a mostaniakkal, azt hiszem, hogy
összességében elégedettek lehetünk. Itt vagyunk a város központjában, egy
gyönyörű épületben. Az önkormányzat mindent előkészített a számunkra. Igaz, a
stúdiónk lehetne valamivel tágasabb, de nem panaszkodunk. Mivel az épület a
város tulajdona, még bérleti díjat sem kell fizetnünk.
Ha már pénzt nem kérnek tőletek a
politikusok, akkor kérnek-e esetleg mást cserében? Mondjuk kizárólag önkormányzati
témákat preferáló műsorokat?
– Azt sem. Ilyen jellegű elvárás nem
volt. Egyébként is rendszeresen foglalkozunk a helyi történésekkel.
Pásztor István, a VMSZ vezetője
az utóbbi időben többször is támogatóan nyilatkozott a rádióról. Furcsa, hogy
nem a Pannon RTV-t népszerűsítette…
Amikor először merült föl a rádiónk esetében a magánosítás lehetősége,
illetve veszélye (azt hiszem, 2007-ben), akkor éppen ő volt az a politikus, aki
ezt a legerélyesebben ellenezte. Nekünk nincs az ellen semmi kifogásunk, hogy a
Pannon RTV legyen az úgymond vezető délvidéki magyar médium, mert úgy is mindig
a hallgató választ, a rádióhallgató lesz az, aki majd eldönti, hogy melyikből
válhat vezető médium. Mi már több esetben fölvetettük, hogy próbáljuk meg valamilyen
igazságos módon fölosztani ezt a mi kis médiapiacunkat, hogy végre mindenki
megtalálhassa és elfoglalhassa a maga méltó helyét. Azt ajánlottuk, hogy az
Újvidéki Rádió legyen egyfajta vajdasági Kossuth Rádió, a miénk viszont
alakuljon át családi rádióvá… Bárhogy lesz is, a számunkra az a legfontosabb,
hogy elkerüljük, hogy megússzuk a privatizációt, és az, hogy megmaradjon
számunkra a továbbiakban is a normatív támogatás. Utána pedig kicsit felerősíthessük
a szerkesztőséget – külmunkatársakkal is, műszakilag is. Én több rádióállomást
hallgatok interneten rendszeresen. Velük összehasonlítva magunkat, azt
mondhatom, hogy nincsen okunk szégyenre. Valahol ott-tartunk mi is, ahol a határon
túliak, a marosvásárhelyiek, a pozsonyiak vagy a lendvaiak. Nem maradunk el
mögöttük semmiben sem, ez viszont elégedettséggel tölt el bennünket.
Legyen szép ünnepetek!
Köszönjük.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése