„A demokrácia természetes
hátránya, hogy azok kezét, akik tiszteletben tartják, megköti, s azoknak, akik
nem veszik komolyan, mindent megenged.”
(Václav Havel)
Ide s tova egy álló hónapja követem a péterrévei mezőgazdasági termelők
magányos viaskodását az óbecsei adóhivatallal. Az első napokban még úgy
festett, hogy csupán néhány olyan magyar gazdát akarnak megtanítani kesztyűbe
dudálni, akik nyugdíjbiztosítás címén egymillió dinárnál is komolyabb összeggel
tartoznak. Őket a törvény erejével próbálták rávenni arra, hogy fizessenek,
mert ha nem teszik, akkor érzékeny búcsút vehetnek egy-egy darab szívüknek
kedves szántóföldtől vagy gyümölcsöstől. Úgy tűnt, hogy a rigorózus adóbehajtás
mintegy 20 helybeli termelőt érint – azzal, hogy négy-öt családnál akkorra már
tiszteletüket is tették a foglalók, az orruk alá tartva a pecsétes papírost
arról, hogy az adósság fejében melyik (önkényesen kijelölt) parcellájukról
lesznek kénytelenek lemondani. Aztán kiderült, hogy Óbecse község területén ezernél
is több családot érint ez az adóhalászat, és csak Pecellón 11 háztartásban
jelentek meg az úgynevezett zálogosítók.
A néma egyesületnek a tagja sem
érti a szavát…
A szorult helyzetben lévő gazdáknak szinte semmilyen érdekvédelmi szervezet
nem sietett a segítségükre. Márpedig azon nyomban melléjük kellett volna állnia
minden szakmai tömörülésnek – nevezzék magukat paraszt szövetségnek,
gazdakörnek, termelők klubjának vagy éppen sertéstenyésztők egyesületének. Az
ok rendkívül prózai: az adósoknak igazuk van. Miért fizetnének jó előre egy olyan távoli jövőbeni, fiktív járandóságért,
amelynek a folyósítása teljességgel bizonytalan, vagy amelyre valójában nem is
tartanak igényt? Aki öregségére nem akar nyugdíjas lenni, az ne legyen az!
Miért kellene erre bárkit is kötelezni, kényszeríteni?
Nyílt titok, hogy ebben az országban évtizedek óta zajlik a mezőgazdaság
tervszerű kifosztása. A nyáron is, az ősz folyamán is aprópénzért vásároltak
fel minden terményt –, és valójában azok fölözik le az élelmiszer-termelésben
keletkező nyereséget, akik az előállítás során a végtermékhez hozzá sem
nyúlnak, csupáncsak ügyesen kereskednek vele. Eggyel több ok lehetne ez a
mostani fékevesztett adóbeszedés arra, hogy a paraszt egyesületek egymással szövetkezve,
szervezett módon tiltakozzanak, és végre megálljt parancsoljanak a vajdasági
termelők szakadatlan sanyargatásának. Az egyesületek azonban mintha éppen a
téli álmukat aludnák, a házuk táján vaskos csend van. Vagy süketet játszanak,
vagy valamire várnak. Vagy maguk is a
tájainkon divatos látszatpolitizálást
alkalmazzák, és inkább meg sem pisszennek, csak nehogy rájuk süssék a bélyeget,
hogy a renitens szófogadatlanokkal, az adófizetést galád módon megtagadókkal
cimborálnak. Márpedig a támogatásuk sokat jelentene, erőt adna a bajba került
gazdáknak.
Az adóügy magyar ügy is egyben…
Ahogy lapítanak a kényesnek tetsző ügyben a gazda egyesületek, úgy
vonakodnak az „elhamarkodott” véleménynyilvánítástól a politikusaink is. Dacára
annak, hogy a vajdasági magyar parasztok
ügye az bizony kőkemény magyar érdek
is. Ha kifizethetetlen, csillagászati adóösszegekkel sújtják az itteni gazdákat,
akkor az ellen nem csupán illik, hanem kötelességünk is szót emelni. Méghozzá a
politika székházában. Éppen ezért ideje lenne a magyar politikacsinálóknak is előrukkolniuk
valamiféle egységes állásfoglalással – nem maradhatnak közömbös, külső
szemlélők akkor, amikor a bácskai gazdák jogait állami rendelettel tiporják.
Az érintetteknek most elsősorban villámgyors
jogsegélyszolgálatra lenne szükségük, tanácsadásra, közérthető
felvilágosításra, hogy pontosan tudják, mit kell tenniük. Hogy elmagyarázzák a
számukra, hogy amennyiben nem áll szándékukban kifizetni az adóhivatal által
követelt összeget, akkor ne írjanak alá semmit, és minden egyes végzés ellen
idejekorán nyújtsanak be fellebbezést. Végső esetben attól sem kellene
visszariadniuk, hogy perbe fogják magát az államot, hiszen olyan kicsinyke
földterülettel rendelkező személyek is vannak (nem is kevesen) az eszméletlenül
magas adóval sújtott péterréveiek között, akiknek valójában nincs is annyi évi
bevételük, amennyit most tartozás címén követelnek tőlük. Tehát alapvetően nem is a hanyag adófizetőkkel
van baj, hanem magával a nyugdíjbiztosítási rendszerrel. Az pedig nem fog
varázsütésre átalakulni. Meg kell változtatni. Indítványozni a mielőbbi módosítását.
Ugyanis az óbecseiekhez hasonló (akár több milliós „adóhátralékkal” küszködők
mindenütt vannak – Szabadkán is, Zentán is, Topolyán is, Magyarkanizsán is –,
csak az ottani adólistákat még nem szellőztették meg. De sorra fognak kerülni ők is, ha időközben nem állítják le ezt a folyamatot.
Hogy az éppen bajban lévő péterréveieknek miért nem segítenek a vezető
pártunk igen nagy tudású jogász politikusai, az ép ésszel fölfoghatatlan. Merem
remélni, hogy nem a kicsinyes „bosszúvágy” az oka a tétlenségüknek. Hogy nem
ily módon akarnak „visszavágni” a különcködő pecellósiaknak, akik a tavalyi
választásokkor igencsak „helytelenül” szavaztak. Míg korábban (2008-ban) 1900
szavazatot gyűjtött össze a faluban a Vajdasági Magyar Szövetség, addig
2012-ben már csak 500-at. A politikus
viszont már csak olyan szerzet, aki nem szokta az ilyen fajta hűtlenséget elfelejteni
vagy büntetlenül hagyni.
Az adóhivatal folyton csak
variál…
A földművesek faramuci módon szabályozott és a lényegét tekintve
megoldatlan egészségügyi- és a nyugdíjbiztosítási ügye minálunk évek óta
visszatérő téma. Igaz, más-más formában, de újra meg újra fölbukkan. Azt már
eddig is láttuk, hogy az állam a különféle trükkök alkalmazásában szinte
kifogyhatatlan. A két kötelezettséget hol összekapcsolja, hol meg
különválasztja – attól függően, hogy mikor mi felel meg éppen a számára. Volt
már példa arra is, hogy az egyszerű földi halandó csak akkor kaphatott érvényes
betegkönyvet, ha az összes létező tartozását a legutolsó krajcárig kifizette.
(Az adósságok listája pedig eléggé változatos volt, szerepelt rajta örökösödési
adó, vízlecsapolási illeték, helyi járulék, ingatlanra kivetett adó stb.) Máskor
meg nem regisztrálhatta például a járműveit, a mezőgépeit mindaddig, amíg az
adósságnak az utolsó morzsikáját is nem tisztázta. Két évvel ezelőtt még az
volt az első számú alapelv, hogy aki hitelesített betegkönyvet akar, annak ne
legyen semmiféle tartozása (adtak is róla egy hétrőfös kivonatot), idén viszont
már újra elkülönítették az egészségügyi- meg a nyugdíjbiztosítás járulékot. Folyton
divatoznak. Nehogy a jámbor adófizetők megszokjanak egy jól bejáródott
rezsimet, nehogy túl kiszámíthatóvá és átláthatóvá váljon az adóhivatal
működése, ezért időről időre alaposan össze kell barmolni az egészet.
Ez a mostani Szerbia már távolról
sem az az ország, amelyben éltünk például a legendás 80-as években. Igaz, akkor
sem nevezhettük éppen jogállamnak, de legalább volt valamiféle megnyugtató
jogbiztonság. Mára viszont az emberek elveszítették a biztonságérzetüket, nem
mernek előre tervezni, mert minden-minden kiszámíthatatlan. Ez a végsőkig
eladósodott ország nem tudja szavatolni azt, hogy a jövőben is folyamatos lesz
a bérek és a nyugdíjak folyósítása, és hogy biztosan nem fog összeomlani az
egészségügyi rendszere… Csak egyetlen dolgot tud ígérni (az viszont
fenyegetésnek hangzik), azt, hogy továbbra is szigorítja az adókivetést.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése