A betonmixer lakója

(Az emberszeretet világnapja ürügyén)

A lélekbe markolóan szépen hangzó emberszeretet mai világnapján az egykori falusi, kerékpáros újságkihordónk, Dér Pista jutott eszembe, aki sok-sok éven át egy földbe ásott, deszkából összetákolt, műanyag fóliával lefedett kunyhóban élt néhány kilométernyire mindenféle lakott területtől. Amikor hosszú idő után újra rátaláltam, egy áramtalan, bútornélküli házban lakott Mrühe nevű fejőskecskéjével, Jókutya névre hallgató (a helyi szleng szerint: nem dzsukel, hanem sarkon csinált, fajtiszta korcs), koromfekete, selyemszőrű buksijával és egy pernye színű, éppen „lebabádzott”, értelmes tekintetű macskával. 

Amikor elbicikliztem hozzá, Pista a háza előtt hangtalanul csordogáló Csík-ér partján üldögélt és kenyérmorzsából gyúrt gombóccsalit lógatott be saját készítésű pecabotjáról a fenekéig átlátszó patakocska vizébe, hogy estebédrevalót teremtsen magának, Jókutyának meg a cirmónak. Azzal fogadott, hogy „miről beszélgessünk”: a protonokról és a neutronokról, az agy képalkotási mechanizmusáról vagy inkább mondja föl hibátlanul a János vitézt… (Városból kiszalajtott, elkényeztetett „szálljellibának” már ez a fogadtatás is nyilván knockout lett volna, hát még a többi, az én helyzetem annyiban más, hogy mindig is törekedtem a peremfigurák megismerésére.) Ránk esteledett, mire a víz mellől felszedelőzködtünk, és én akkor olyan gondolattal távoztam, hogy ennél cifrább, válogatott nyomorúság engem már aligha fog meglepni…

Tévedtem. Mert időközben rábukkantam Bálint Illésre. Igaz, messzire kellett elmennem érte, de megérte. Tavaly nyáron már felkutattam a bánáti Nagykikinda legeslegszélére kiszorult Cigánysoron. (A helybeliek már csak így csúfolják a vasúti töltés hónaljában megbújó egyoldalú utcájukat. Amelynek külön érdekessége, hogy bár csak egyetlen sor viskószerű házból áll, a páratlan házszámúakat azonnal követik a párosak.)

Az alkalmi munkákból tengődő Illés – akit a külleme alapján „cigányként is el lehetne adni” – akkor még úgy vezette fel a maga történetét, hogy egy idős, magányos, szerb nemzetiségű vakember fogadta be a házába, cserében azért, hogy segít neki a házkörüli, kerti teendőkben. Beinvitálni nem akart, mondván, hogy jobb, ha nem látom a benti nyomorúságot, mert a szobában priccsen meg asztalon kívül az égvilágon semmi nincsen. A napokban viszont kiderült a tavalyi kegyes, megszépítő füllentés valódi oka. Az 54 éves férfi igazából hajléktalan. Egy kiszuperált, rozsdás betonkeverőben, pontosabban egy betonmixerben él már 13 éve. A völgyben, az egykori téglagyár árván maradt kéménye tőszomszédságában találtam meg a kiselejtezett redőnnyel elfedett bejáratú vasodút, amelyben Illés megvackolt magának. Ami kiszorult a „mixerházból”, vagy ami most épp nincs használatban, azt mögötte rejtette el. Kabátot, tartalékpár tornacipőt, téli bakancsot, ilyesmit. A rejtekhely tehát megvolt, már csak a délibábot játszó lakóját kellett előkeríteni. 

Ečika i mešalica! – mondják róla a környékbeliek, amikor bevillan, hogy kit is keresek. Öcsit ugyanis nem gyerekjáték megtalálni. Mindennap máshol van. Oda megy, ahova hívják. Kertet ás, fát hasogat, szemet hord, építkezéskor segédkezik. Most épp bontásból származó törmelék elszállításánál kubikoskodott, órabérben lapátolta a földet a házigazda lovas kocsijára. Azt mondta, menjek csak nyugodtan, nézzem meg a mésálicát, most már nem szégyelli, hogy az az otthona.

Nagy tételben mernék fogadni arra, hogy Illés nemhogy a János vitézt nem tudja betéve, de talán egyetlen verset sem ismer és szavalni sem tud, mert iskolába is alig járt, de mindig és becsületesen elvégzi a magukat különbnek képzelők számára rangon alulinak számító kulimunkát, amivel azok megbízzák. Aprópénzért, egy tányér ételért, pár üveg sörért…

Libabőröztetően szépen hangzó emberszeretet világnapja…

Vagy annak a megcsúfolása. 

Szabó Angéla

A képen: a betonmixer és a lakója