Az 1999-es szerbiai NATO-s légicsapásoknak
tizenegy vajdasági magyar katonaáldozata is volt. Közöttük az akkor 39
éves topolyai Muntyán Nándor, aki éppen 15 évvel ezelőtt esett el
Koszovóban.
Az egykori Jugoszlávia területén lezajlott
délszláv testvérháborúk „természetrajzáról” és az Isten képmására teremtett,
nagykezdőbetűs Ember elbarbárosodásáról alighanem hátborzongatóan valósághű
képet tudna festeni Muntyán Nándor, ha ma is élne. Ez a 39 esztendős
topolyai férfi temérdek harci tapasztalattal felvértezve, igazi háborús veteránként
térhetett volna haza 15 évvel ezelőtt Raška környékéről vagy Koszovóból, hogyha
a sorsa felől másként rendelkezik az, akinek minden egyes tervünk fölött van
egy saját terve is. Meglehet, hogy hihetetlenül hangzik, de Nándor a 90-es
években – bácskai magyar ember létére – megjárta mind a három hadszínteret,
méghozzá úgy, hogy saját elhatározásából, szabad akaratából öltötte magára a
katonaruhát.
Amint 1991 őszén komolyra fordult a hadi helyzet Horvátországban,
máris jelentkezett a frontra indulók csapatába. Aztán folytatta a
tapasztalatszerzést Bosznia-Hercegovina területén (az ottani hegyekből 1995-ben
tért haza), de számára még ez sem volt elég, mert a Szerbia elleni NATO-s
légitámadások idején Koszovó felé vette az útját és újra csatasorba állt. Akár
úgy is mondhatnánk, hogy jelen volt a balkáni őrület kibontakozásánál és a
harci zaj elcsendesedésénél egyaránt. A mellésomfordált hadiszerencse sokáig
elkísérte a titokzatosnál titokzatosabb útjain, és csak a legutolsó helyszínen,
Koszovóban búcsúzott el tőle.
Muntyán Nándor özvegye, Mária ma is csak
értetlenül csóválja a fejét, amikor a volt férje háborús kalandjaira terelődik
a szó.
– A harctéren minden pillanatban az életét
kockáztatta. Mi késztethette az ismeretlen veszélyek bevállalására?
– Ez a személyes döntése volt, a családdal nem
beszélt róla. Elment, feliratkozott az önkéntesek listájára és csendben várta
az indulásra vonatkozó értesítést. Ő úgy képzelte, hogy a frontról visszatérőkre
más szemmel tekint a környezetük. Azt hitte, hogy majd őt is jobban megbecsülik
és kapni fog rendes munkát. Dolgozott ő addig is az Umetnost Bútorgyárban, a
Május 1-je Építőipari Vállalatban és az útépítőknél is.
– A pénz, amit abban az időben ígértek az
önkénteseknek, mekkora csáberőt jelentett?
– A német márkában fizetett nagy összegű zsold a
háborús propaganda része volt. Nándor mindig kevés pénzzel tért haza. Pontosan
emlékszem, mire futotta az egyik „fizetéséből”: vettünk egy kazettás rádiót meg
az ő részére egy kabátot. Amikor pedig 1999-ben Koszovóba indult, a
megindoklása mindössze annyiból állt, hogy: ez a kötelessége. Nem számít, hogy
élve tér haza, vagy majd holtan hozzák, neki mennie kell! Hiába kérleltem,
könyörögtem neki, hiába érveltem azzal, hogy legalább a lányunkra meg a fiunkra
legyen tekintettel, nem lehetett lebeszélni, nem lehetett visszatartani. Az
édesanyjának azt mondta, hogy: „Ha nem jövök vissza, vigyázzon a gyerekeimre!”
Elkérte tőle a nyakláncát, amelyen egy feszület volt, hogy az majd oltalmazza a
bajtól.
– Amíg távol volt, jelentkezett-e a családnak?
– Legtöbbször hónapokon át nem tudtunk róla
semmit. Mindig civil ruhában távozott és minden alkalommal katonaöltözékben
érkezett haza. Egyetlen levelét őrizzük, az édesanyjának írta. Meg egy levelezőlapot
küldött. Hogy merre járt, mit csinált, arról még kérdezni sem lehetett.
Általában azzal hárította el a faggatózásunkat, hogy nem mesélnivaló dolgok
azok, amelyeket ő látott és átélt. Amikor 1991-ben az első (szlavóniai)
„bevetéséről” hazatért, magunk is úgy láttuk, jobb, ha nem kérdezgetjük, mert
nagyon feszült volt, és minden zajra összerezzent, fölugrott. De aztán megint
visszament: a Krajinai Szerb Köztársaságban 8 hónapot, a Boszniai Szerb
Köztársaságban pedig 3 hónapot töltött el. Az utolsó útja tartott a legrövidebb
ideig, még két hétig sem. Március 26-án indult, április 5-én pedig már halott
volt. Egy Likovac nevű helység környékén, valahol kint az erdőben az
albánok csapdájába kerültek. Nándort három találat érte: először a lábába kapott
golyót, aztán a hasába, a harmadik viszont szíven találta. Az utolsó a kabátja
felső zsebében tartott katonakönyvét is átlyukasztotta. A szemtanúktól úgy
tudjuk, hogy őt is meg a társait is teljes egy órán át magára hagyták, senki
nem sietett a segítségükre. Végül 18 éves kiskatonák mentették ki őket. A
férjemet két topolyai bajtársa vonszolta el a táborhelyükre, de ő akkor már nem
élt.
– A családtagok közül látta-e valaki a holttestét?
– Mi másnap értesültünk a hírről, táviratot
küldtek. A katonaság szállította haza a holttestét. Éjjel fél 1-kor érkeztek a
házunk elé. (Azt mondták, Belgrádban éppen átértek a hídon, amikor azt
bombatalálat érte.) Az édesanyja kérésére felnyitották a koporsót, hogy
megláthassa a fiát, és utána azonnal vitték a temetőbe, a halottasházba… A
személyes tárgyait elkaptuk, és azóta is ereklyeként őrizzük. Azt a nyakláncot,
amelyet indulásakor az édesanyjától kapott (már kettészakítva), a
katonakönyvét, amelyet átlyukasztott a szívébe fúródott golyó, a személyi
igazolványát, a dögcéduláját és a kettétört öngyújtóját. Találtak nála egy
fésűt, egy konzervnyitót, egy csavarhúzót, egy csipeszt, 50 golyót és rágógumit
is… A temetése után ismét emberpróbáló évek jöttek. Egyedül maradtam a
gyerekekkel. Anyósommal felváltva vigasztaltuk egymást, így sikerült talpon
maradnunk. Azóta már unokám is született. Gyakran eszembe jut, hogy a férjem
azt mondta a frontra indulása előtt, hogy ő már nem fogja látni az unokáit.
Tudta…
Szabó Angéla
A képen:
Muntyán Mária
Muntyán Nándor zsebében talált tárgyak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése