(Tűnődés egy diszkótragédia nyomán)
Noha még csak egy bő hét telt el azóta, hogy a kiskorúnak számító Romić Arnold az oromhegyesi Atlantis Garden
Club nevű szórakozóhelyen meghalt, máris sokan vélekednek úgy, hogy a szokatlanul
furcsa esetet akár végérvényesen lezártnak is tekinthetjük. Merthogy a teljes
igazság kiderítésére vajmi kevés módja/eszköze és esélye van a legfiatalabbik gyermeke
elvesztését átélt családnak. Mármint abban az esetben, ha teljességgel
elfogadhatatlannak tartják azt a magyarázatot, amelyet az említett diszkó
üzemeltetői közlemény formájában a nyilvánosság elé tártak. A rend kedvéért
tegyük azt is hozzá, hogy erre még nemhogy az ilyenkor kötelező és az ilyenkor elvárt
vizsgálati eljárás lefolytatása után, hanem jóformán még annak a megkezdése előtt
került sor. Ugyanis a közleményükben arra az újvidéki kórházban elvégzett
vizsgálatra hivatkoztak, amelynek az eredményét pedig mái napig sem kapták kézhez
az ügyben érintett szülők. A klinikai központból érkezett legfrissebb értesüléseik
szerint ugyanis majd csak a jövő hétre várható a készülő, teljes dokumentáció
kiadása.
Márpedig Romić Arnold családja semmiképp sem tartja elfogadhatónak azt az alig
pár soros, közleményes megoldásos megindoklást, amelyről kizárólag csak az internet
révén és a sajtó útján voltak kénytelenek értesülni. Véleményük szerint – amit
szemtanúk kijelentésére és elmondására alapoznak – a fiuk halálát nem fulladás
(nem a saját hányadékának a tüdőbe jutása) okozhatta, hanem a helyszínen
elszenvedett fizikai bántalmazás. Ezen állítás bizonyítása azonban nem csupán
nehéz és hosszadalmas lehet, hanem idegtépő és türelempróbáló folyamat is
egyben. A miatt is, hogy a 16 éves fiatal értelmetlen halálával végződő eset
nyomán felhördülő közvélemény úgy tartja, hogy a kényes ügyben érintettek –
nagy-nagy valószínűséggel – mindent megtesznek majd azért, hogy az esetet
elsimítsák, hogy a kissé meggyűrődött történet ráncait kivasalják. A
szórakozóhely házirendjében, működésében pedig az égvilágon semmi kivetnivalót
nem találhatnak, és így a diszkó düböröghet tovább a már megszokott hangerővel.
Amiről meg nem beszélünk, az ugye, nincs is. Vagy ha van is, egyik napról a
másikra eltűnik, mint Poszeidón egykori hatalmas birodalma alámerült a vízben.
Szórakozni! De hová?
Az igencsak rejtélyes körülmények között eltávozott fiú tragédiája kapcsán
megszólalók sok-sok szegmensét engedték láttatni a homályba burkolódzó kerek
egész történetnek. Romić Arnold és családja személyes tragédiája által egy-egy
röpke pillanatra beleshettünk a „titkokat” elfedő színfalak mögé. A még
felderítetlen eset nyomán napvilágra kerültek az éjszakai élet árnyoldalai is.
Akaratlanul is kiderült például, hogy milyen helyeken és miként szórakozik
az észak-bácskai magyar fiatalok egy része. Azt már régről tudjuk, hogy a
szórakoztatóipar piaca (még a mi szűk kis pátriánkban is) szigorú üzleti alkuk
és egyezségek mentén megosztott és felparcellázott. Minthogy a vajdasági magyar
politika (már vagy két évtizedre visszamenőleg) szép keveset bíbelődött azzal,
hogy az itteni magyar fiatalok hol és hogyan szórakoznak, ezt a fajta
„törődést” és a hétvégén bulizni vágyó ifjúság szórakoztatását felvállalta és
megtette helyette a vajdmagy üzleti világ.
Legkirívóbb és legelrettentőbb példaként elég lenne csak a szabadkai magyar
fiatalokat említeni, akiknek a már jelzett időszakban (nagyjából a megboldogult
szocializmus ötágú vörös csillagának a leáldozása óta) nem sok magyar(os) szórakozóhely
jutott (vagy maradt?) magában a városban. Ezért aztán autóbuszok szállították
őket a város peremére, az egyik aprócska magyar faluba, Ludasra. Sőt még annak
is a legszélére.
Némi rosszmájúsággal címkézhetnénk ezt úgy is, hogy a szabadkai magyar
fiatalok kiszorultak a saját városukból. És el kellett buszozniuk éjnek évadján
kezdetben csak Ludasra, aztán pedig Moravicára, Zentára vagy Oromhegyesre.
Mikor hová – annak függvényében, hogy az adott időszakban éppen mit kívánt, mit
diktált a felosztott piac. Tetszett ez nekik (és persze a szüleiknek) vagy sem,
ehhez kellett alkalmazkodniuk. És ennek az elnyúló, kései bulikezdésnek lett a
szükségszerű következménye a kivilágos kivirradtig tartó kimaradás – ami aztán
újabb problémsorozatot hozott a felszínre.
Szórakozni! De hogyan?
Az oromhegyesi diszkó is egy olyan szórakozóhely, amely szintén a falu
szélén található és ahová százával érkeznek autóbuszokkal meg kocsikkal egy-egy
estén a fiatalok. Az odajárók elbeszéléséből kitűnik, hogy a hely meglehetősen
liberálisnak mondható: mivel nem a település legszűkebb központjában található,
nincs feltűnően szem előtt, nem túlontúl szigorú a bejutás, azaz belépéskor nem
kérnek személyi igazolványt, és aki már belül van a küszöbön, azt alighanem (a
szokásos, a kívánt módon) a bárpultnál ki is szolgálják.
Ahol viszont ital van, ott igencsak akad ittas ember is. Akinek pedig
(rendszerint) az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyidejűleg és azzal egyenes
arányban növekszik az okossága és a bátorsága is. Így viszont időnként
elkerülhetetlenül sor kerül valamilyen összetűzésre – a bulizók egymással
akaszkodnak össze, vagy éppen a rendet és a biztonságot szavatoló ügyeletes
rendfenntartókkal gyűlik meg a bajuk. Ha pedig még kábítószer is fokozza az est
hangulatát, akkor nem csoda, ha időnként elszabadulnak az indulatok.
Ha máskor és másért nem, hát akkor most, Arnold tragédiája után, valószínűleg
érdemes lenne feltérképezni és sorra venni azokat a szórakozóhelyeket,
amelyeket csoportosan látogatnak az itteni magyar fiatalok. (Legutóbb talán az
ifjúsági hetilapban, a Képes Ifjúságban készült egy ilyen diszkókat, bárokat és
klubokat bemutató sorozat, de annak is van talán már tizenöt esztendeje)
Megérné az utánajárást és a fáradtságot. Ahogyan hasznos lenne minden egyes
szálon (belépési korhatár, italfogyasztás, droghasználat, rendbontás stb.) –
külön-külön is – végiggyalogolni.
Hacsak nem helyezné ezen felvetett témákat is szigorú karanténba a
délvidéki magyar sajtó, és nem rendelne el a politikum (éppen a kínos
agyonhallgatástól hangos) hírzárlatot a témák kapcsán, mint teszi ezt a
csantavéri fiú tragikus elhalálozásának ügyében. Mely gyászos esetet az itteni
magyar érdekvédelem még szóra sem méltatta.
Mit lehessen erre mondani?
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése